Új Idők, 1949 (55. évfolyam, 27-35. szám)
1949-07-30 / 31. szám - H. Lányi Piroska: Törökbúza / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Radó György fordítása: Petőfi Sándorhoz. L. Pervomajszkij verse / Versek
költészet hatása alatt formai eredetiséget hozott a román lírában. S ezt Petőfinek köszönhette. Dél felé ugyancsak teljes erővel hatoltak Petőfi versei A szerbek Petőfi korai tisztelői közé tartoznak. Az újvidéki születésű, magyarul tudó, kiváló szerb költő, Jovan Zmaj, kitűnően fordította szerbre az Alföld költőjét. Zmaj költészetén, is érzik a Petőfi-hatás. A népért szóló költő volt, akárcsak Gyura Jaksics, aki versben vallotta meg, hogy Petőfi az eszménye, mert az igazságszeretet és a szabadságszeretet legnagyobb költője. A bolgárok is a lényeges Petőfit ismerik: a népszabadság dalosát, a patrióta költőt. A legnagyobb bolgár író, Ivan Vazov volt Petőfi első jó fordítója. Érdekes, hogy a bolgárok még Petőfi prózáját is lefordították Újabban Ragrijana Elizaveta és Miltev Geo fordították a költőt. A legnépszerűbb bolgár költő, Chriszto Botev, Petőfi révén vált népszerűvé, mert abban az évben született, amelyben Petőfi meghalt. A legenda szerint: «testet öltött ,benne Petőfi szelleme». S Petőfi-módon halt is meg. A bolgároknak Petőfi-életrajzuk van Mihail Arnaudovtól. Petőfi-versek ott a tankönyvekben is szerepelnek. Petőfi a Duna-táj minden népéért mondta el nagy vallomásait. A cseh, szlovák, szerb, román, horvát, szlovén és bolgár* visszhang a leghívebb echója a magyar költőnek. Szépen mondta ezt, mindnyájukért, Teodor Trajanov bolgár költő a Petőfi emlékére írt versében: így küzdtél egykor hős csaták hevében s bár szolgák tőre szívedig hatott, te, ki a béke és munka nevében védtél meg egykor Délt és Északot, útunk kísérő örök magyar lélek, mi hírt hoz rólad a kárpáti szél? — Hiába rablánc, tőr, kancsuka, méreg, amíg dalunkban még Petőfi él! Kárpáti szél, kárpáti szél! -7 Petőfi Sándorhoz — L. PERVOMAJSZKIJ -x Pervomajszkij Petöfi ukrán fordítója és rajongója e verset akkor írta, amikor mint a felszabadító szovjet hadsereg tisztje 1944-ben Kisszentmártonba eljutott. Kunszentmárton: Nem jó álom szememre. Ö élt és énekelt e földön, ő! Akadtam rútabb tájra s ennél szebbre. Van sok városfalu, folyó, mező. Szétlőtt sötét házak. Nem én akartam És nem te dúltad fel nálunk a kertet. De háború van. Tollam mellett kardom. Így jöttem országodba. Jönnöm kellett. Ez hát a zápor, mely téged vert régen... Ma én vagyok, kit bőrig áztatott. Hajdan s ma is csak egy nap kél az égen, Csak egy a csermely, mely itt lenn csacsog. És épp e fák legték egykor (ki tudja) Mi fájt, mi ébredt, zengett szíveden; Merről eredt s hová vitt sorsod útja, — E fáktól végre megkérdezhetem. Te is tollal s karddal mentél csatába. Tán épp ez volt tanyád egy éjszakán! S itt ez az éjszemű lány unokája Annak, kit még te csókoltál — talán. Találkoztunk, bár száz év választ széjjel Köztünk nincsen per, testvérré tett a kard. Míg elmerengtünk, véget ért az éjjel. Amott már halvány pírt öltött a part. A napköztéig. Felszáll a páratenger. Lelkemben ős-reménység ébredez. Eggyé olvasztott bennünket november: — Egyforma vér — s esőcsepp [termetet ... Fordította RADÓ GYÖRGY. rwi •• •• • blorokbuza — Regény — írta H. Lányi Piroska Copyright by OJ Idők 19« Tizenegyedik közlemény — Nem fogsz a számvevőséghez menni és nem fogod áthelyezésedet kérni. Végezni fogod a munkádat, úgy ahogy eddig, becsületesen, hűségesen, és emelt fővel. Én ... én nem hagylak el téged! — mondta az asszony és egyedül Treszka tudta, hogy ezekkel a szavakkal a saját maga kérdésére adott feleletet az asszonya. Nem jött több pecsétes levél. Muzsika se szólt többé az ablak alatt, de ettől fogva sokan jöttek a házba, sok-sok barátnője lett a nagyságának, nagy vacsorák, fényes uzsonnák, házimulatságok, vidám ivászatok ... — Minek ez, van ennek értelme? — kérdezte egyszer az úr. — Csak hagyd, Magyarországon fehér asztalnál jön rendbe minden! — mondta a nagysága és olyan lázasan, olyan kétségbeesett igyekezettel járt a kedvében a vendégeknek, mintha vérengző, alattomos fenevadakat látott volna bennük, akik egy óvatlan pillanatban, ha már elfogyott a konc, nekiugranak a torkának. * — .Hallotta Treszka néni, aszongyák megint háború lesz, pedig ma nekünk elég vót, első háború, második háború, aztán csak itt maradunk az egy szál bőrünkkel és még tán ezt is el akarnák vonni! — mondta kőmíves örzse, aki mindent úgy tudott, akárcsak a férfiak, mert hát ő is férfimunkát végzett és úgy van az, hogy munka közben mindent megtárgyalnak. — Háború? Ugyan ma örzse néni, miket beszél? Lám, milyen kár, hogy nem él az öreg király, az sokáig nem engedte, hogy háború legyen, mert már igen-igen öreg ember volt, aztán békében akart meghalni... — Ugyan már miket beszél maga Treszka néni? Maga még az öreg Ferenc Jóskánál tart? Hát nem tudja, hogy a királyok csinálják a háborút, meg a nagyurak, meg a gazdagok, mert ők úgyse mennek háborúba, aztán tudja, úgy van az, hogy ha nem volna háború, hát nagyon elszaporodna a nép és elsöpörnék a király trónját, hát ezért van a háború ... — mondta örzse néni és igen meg volt elégedve a magyarázatával. Csak éppen azzal nem volt tisztában, hogyan van az, hogy most éppen a háborúk söpörték el a királyokat, meg a kormányzókat, dehát nem fontos, Treszka úgyse tud olvasni-írni, nem tudja ellenőrizni, vájjon úgy van-e a dolog, ahogy ő mondta. Háború! Treszka a törökre gondolt, mert azt hitte,hogy most is az áll ott a karasznai hegyek mögött, hogy betörjön és tűzzel-vassal pusztítson mindent. Jól emlékszik, ő nem félt az ellenségtől, bízott a hegyekben. Egyszer egyedül maradt odahaza a két gyerekkel. Ott ültek a falépcsőn, a tornác alatt, ő varrogatott valamit, nehezen, kissé még ügyetlenül, mert exre is csak nemrégiben tanította meg a nagysága. A két gyerek meg bábúkkal játszott. A kis Ilona gyönyörű ruhákat varrt a babáknak, ügyes keze volt, valóságos tündérruhákat varázsolt ócska színes rongydarabokból, pamutokból, csipkékből. Csak az volt a baja, hogy színes nem tudott két egyforma ruhát varrni. Akárhogy akarta is, nem sikerült, a második már mindig más lett és ez volt a baj, sok-sok keserűség, sírás forrása, mert a kis Zsuzsi mindig éppolyant szeretett volna és hiába kapta meg azt, amelyik tetszett, mert hiszen akkor is más volt a másik. Sírt, toporzékolt, panaszkodott, a vége verekedés A kis szelíd, csöndes Ilona egyszerre olyan lett, mint lett. a hirtelen felcsapó lány és ő volt az, aki először ütött. . . —• Utálatos, gonosz kölyök, még megöli ezt a szegény kicsit! — sziszegte gyűlölködve Treszka és messzire lódította a dühében reszkető kisleányt. — Nem igaz, hogy megölöm, inkább... inkább nagyon se szeretem! — akarta mondani a kisleány, de csak hangtalanul mozgott elfehéredett szája, míg végre is elfutotta szemét a vad indulatot feloldó sírás és nagyon szomorúan, nagyon öregesen mondta: 68