Új Ifjúság, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-51. szám)

1954-04-14 / 29. szám

1354. április 14. ÜJIFÍŰSAC Már jó néhány hete, hogy beköszön­tött a tavasz. A határban fellengtek a traktorok, megkezdődött a kemény munka, harc a nagyobb darab kenyé­rért. Az ebedi traktoristák nagyon jól megértették a harc fontosságát. — Az ősszel „lecsúsztunk” az elsőségről — mondogatták keserűen a hosszú téli es­téken — no, de várjatok csak, majd tavasszal! S készültek szorgalmasan. A jó előkészületnek már az első na­pokban megmutatkoztak az eredmé­nyei. Kezdettől fogva az elsők között haladtak s már több mint egy hete, hogy a többiekkel szemben tíz száza­lékkal vezetnek. Utolsókból lesznek az elsők — mondja egy régi közmondás. Így történt ez az ebediekkel is. A brigádvezető erős termetű, magas barna lány. Gábler Mária. Két éve még mint traktorista dolgozott. Majd részt vett az egyéves brigád­vezető-képző iskolán s a múlt év júniusától ő vezette a brigádot. Bőbe­szédű, de nem mondhatnánk, hogy di­csekvő, mert magáról nem szívesen beszél, de annál inkább a traktoristák­ról, a munkáról és a szövetkezet ügyei­ről. Másoktól tudtuk meg, hogy azelőtt mi „minden történt” a brigádon. Mun­kafegyelem csak papíron létezett. S amikor megérkezett a „kendős bri­gádvezető” — sokáig így nevezték az állomáson, megmutatta, hogy különb, mint a „kalaposok”. Ma illő tisztelet­tel néznek rá. — Sok traktoristának nem tetszett, hogy örökké agitál, és hogy hangoztatja, milyen fontos ez, vagy az a munka. Egyeseknek azzal okozta a legnagyobb bosszúságot, hogy mindenütt ott volt, mindenről tudott. Megtalálta az alvó traktoristát a szal­makazal tövében, észrevette, hogy ez élelmesebbek éjszaka két-három cen­tivel felemelik ez­eket. Mindent látott, semmi sem kerülte el figyelmét, de azért soha sem kiabált. Ha észrevette a hibát, nem igyekezett „az eget le­szakítani”, mint ahogy azt sok brigád­­vezető tenni szokta, ő csak beszélt, beszélt meggyőzően. Ha szükség volt rá, segített is, soha sem játszotta „a k’ asszonyt”. Ha közbe jött valami, vagy el kellett mennie egy-egy trakto­­ristának, a gép ekkor sem állt meg. Ilyenkor ő ült oda a kormány mögé. A traktoristákkel lassan összemele­gedett, megszívlelték tanácsait, belát­ták, hogy csakis javukat akarja. — Mariska igazságos — mondogatták egymás között — helyesen osztja el a munkát, mindenki kereshet. így kovácsolt a kis brigádból igazi erős kollektívát egy fiatal leány. Ma már nem kell tit­kon a traktoristák után járnia „ellen­őrizni”. Becsületesen dolgozik itt min­denki. Hogy milyen becsületesen, erre legjobban az állami gazdaság vezetője tudna felelni, aki egymásután küldözte haza a különböző brigádok úgyneve­zett „jó traktoristáit” , míg végre az ebediekre talált. A többit már tudjuk. Ma már csak az ebedi brigáddal haj­landó dolgoztatni az állami gazdaság. A brigád két traktora ott leúg kora ta­vasztól az állami gazdaság tábláin, szántanak, vetne­k, boronáznak. A Dunától nem messze találkoztam egy öreg bácsival, kapát vitt a vállán. — Hová valók azok a fiúk? — mutat­tam a dübörgő traktorok után. — Azok a mieink — mondja lassan az öreg, majd megerősítésül még hozzá­teszi — ebédiek. Csak később tudtam meg, hogy az öreg bácsi is az állami gazdaság dolgozója. Sohse felejtem el, milyen büszkén mondta, hogy a mieink, így szerezte meg ez ebedi a brigád a környék dolgozóinak elismeré­sét és az első helyet. Megkíséreljük leírni ez ebedi brigád életét, úgy, mint ahogy azt egy közönséges pén­tek délután láttuk. A mi Mariskánknak — mert ma már csak így nevezik a traktoristák a bri­gádvezetőt — amikor ebéd után vis­­­szejött a brigádra, már vendége volt. Ott pöfögött az udvar közepén. Ennek fele se tréfa — nyújtotta meg lépését a brigádvezető, hiszen Nagy Karcsi nem szokott „hiába sétálni". Elkezdő­dik a beszélgetés. A „munkahiány hí­reit halljuk. Elfogytak a nagy táblák, meredt ugyan még egy darab, de azt rövidesen „megeszi a pászák”. Kezdő­dik a foltozó munka, itt egy hektár, ott egy hektár, s mégsem halad az ember. — Majd az lesz a vége, hogy lemar­dunk — állapítja meg Karcsi keserűen. Márpe­dig Karcsinak nem mindegy, elvégre ő is „pászákos” Szűcs Józsival járnak egy gépen, a bélaiakkal versenyeznek. Mennek éjjel-nappal. Karcsi szezontervét már 97 százalékra teljesítette. Első a brigádon. Az éjjel megint soros lesz, de azért mai is eljön. Nem nézheti, hogy a Skoda egész nap itt „deleljen”. — Addig kell szo­rítani, míg lehet — ezzel sok mindent megmond. A brigádvezető papírt vesz elő, ír, számol, magyaráz. Karcsi bólogat... tudom hol lakik ... másfél hektár. Azt még estig felszántom. Feláll s a Skoda kigurul az udvarból. Alig, hogy elment, újabb traktor ér­kezik. A kormány mögül vékonydongé­­jű gyerek ugrik le. Tetőtől talpig ola­jos, fekete mint egy kéményseprő, csak a fogai villognak fehéren. Feri kedvet­len és szomorú. Érthető is ez. Most jött a traktorállomásról, javításra szo­rult a gép, több mint egy hétig nem dolgozott. Ha kötelezettségvállalására gondol, arra hogy 116%-ra akarta tel­jesíteni tavaszi tervét, bizony elmegy a kedve a dalolástól. — Ne félj Feri, behozod te még a késést — bíztatja a brigádvezető — hétfőtől kezdve állan­dóan futhatsz. A simításnál majd be­hozod az elmaradást, ne félj. Feri csak bólogat, nem szólt semmit. Ki tudja, vaj­om mit gondol magában ? Lehet, hogy az őszi verseny jutott ez eszébe. Ő volt ez első a traktorállomáson. Me­leg ruhát kapott jutalmul, no meg a fizetésnél is érezte az elsőséget. Most szótlanul odább áll, nézegeti a gépét. Szerencsétlen embernek érzi magát. — Az ember még csak nem is dolgozhat kedvére — gondolja keserűen. Mariska az asztalhoz ül számol. Vájjon men­ni még a munka. Két traktor az állami gazdaságban. .. azoknak lesz munká­juk. A hernyótalpasnak is van vagy két napra való. De ha eszébe jutnak Skodák, bosszúság fogja el. A szövet­­­kezeti agronómus valami szolgálati ügyben ment el, azt sem mondta, hogy „fapapucs". Már két napja odavan. Hát most honnan tudják, hogy melyik táb­lát kell szántani, fogasolni, vagy tár­csázni ? Idős bácsi lép az irodába. Az állami gazdaság dolgozóinak félhektárjai ü­­gyében. — Szántani kellene — mondja halkan. Megcsináljuk bácsikám. Hol­nap reggel, vagy legkésőbb délben ott lesz a traktor. Az öreg bácsi megnyu­godva elköszön. Mások jönnek helyet­te. Nem hiába volt a dobszó, hogy aki szántatni akar, jelentkezzen, egymás­után jönnek az emberek, a magángaz­dálkodók. Mariska számol... három, négy... öt. Már öt napra biztosítva van a munka, ez azt jelenti, hogy öt napig még biztos, hogy elsők leszünk, mert a fiúk, ha kell, éjjel is szántanak — no de ezt már inkább csak maga magának mondja, szemei a messzeség­be révednek, ceruzájával lassan dobol, biztos, hogy a traktoristáira gondol. A tornácon léptek hallatszanak, látogatók érkez­tek. Hornyák elvtárs, a traktorállomás igazgatója és Botka elvtárs, a járási instruktor. Készséggel nyitok ajtót, már megszoktam, hogy az „ellenőrök” útja az irodába visz. Rendszerint b­e­­szedik a nagy iratcsomót és a sápadt számvevőből keresztkérdésekkel igye­keznek kiszedni az igazságot. Papírra vetik a hiányosságokat és azután „el­­szelelnek”. Úgy látszik, itt nem ez a szokás. Sok­ ellenőr példát vehetne ezekről. Először is mindent alaposan szemügyre vesznek, az üres hordóktól kezdve a fal mellett álló ekékig. Hor­­nyák elvtárs szemét még az eperfa sem­­ kerüli el. — Nem esztek ti epret a nyáron — jegyezte meg csípősen. A brigádvezető ebből azonnal megértette, hogy nem szabad lett volna annyira „lecsonkolni”. Mentegetőzött is rög­vest, hogy­­ nem volt mivel tüzelniük. Végre bejöttek a szobába, leültek. A brigádvezető beszélt, az igazgató bó­logatott, jegyzett. Később már nem is beszéltek, csak számoltak, suttogtak, mind a ketten. Valami 10 százalékot sűrűn emelgettek, a többiből egy szót sem értettem, míg Mariska fennhan­gon csengőn diktálni nem kezdett: az ebedi brigád .Május elseje tiszteleté­re kötelezettséget vállal, hogy szezon­tervét a párt kerületi konferenciájáig, április 18-ig 100 százalékra teljesíti. A látogatók lassan eltávoznak, meg­ígérik, hogy a kötelezettségvállalást k­t­nán reggel már villámújságon szét­küldik a járásba. Remélik, hogy többen is követni fogják az ebediek példáját. Alkonyodott, a nap korongját eltakarták a faluszéli akácfák. Szekérzörgés, lódobogás jelez­te, hogy a falu népe hazatért a határ­ból. Jóska is megérkezett. Poros arcán még látszottak a verejtékcseppek szán­totta barázdák. Kemény napja volt. Mint mindig, most is mosolygott. Vic­cel szokott ő agyoncsapni minden aka­dályt. Örökké jókedvű. Estére színda­rab-próba, azért jött be korábban. De azért ma sem maradt a 200 alatt. Újabb Skoda érkezik. A kormány­kerék mögül közepes termetű fürge ember ugrik le. Arca a portól és olaj­tól olyan fekete, hogy lehetetlen meg­állapítani, hány éves. Mozgása ítélve, nem több, mint tizennyolc­ után A fiúk Bandi bácsinak szólítják. Úgy­látszik, mégis csak tévedtünk. Misko­­vics András javakorebeli férfi. Vígke­­délyű, a fiatalok rajonganak érte. Min­denütt ott van az elsők között. Pa­naszkodni még sohasem hallották. Már jónéhány napja, hogy 240 százalékra teljesíti tervét. — Mariskánk, bejöttem, elfogyott az üzemanyag, meg már al­­konyodik is. — Igen, e.H­ányadik — folytatja a brigádvezető — de a ver­seny ?No, — csúszik ki a száján, kö­zelebb lép az asztalhoz. Bizony — mondja Mariska színlelt komolysággal — itt volt az igazgató, 1 százalékkal lemaradtunk. Nehéz sóhaj szakadt fel a keblekből. Mariska elérte célját. Ez a fiúk legérzékenyebb része: a verseny. Lassan kérdezte — megyünk? Misko­­vics elvtárs lejjebb húzza a „micit”, elindul az ajtó felé s halkan csak en­­­nyit mond — he kell reggelig. Már nem hallja,­­hogy Mariska az új köte­lezettségvállalásról beszél — gondola­tai messze száguldnek. Az ajtótól még visszaszól. Gyerünk tankolni. Megfor­dul, egyet ránt a vállán s már újra a régi, fürge vígkedélyű Miskovics hagy­ja el a szobát. A tornácról még behal­latszik, amint a gyerekeket bíztatja — mozgás, mozgás, első a becsület. Leszáll az éj, a fiatalok összesereglenek, próbálják a színdarabot. Szövetkezeti dolgozók, gyári munkások, családapák meleg szo­bákban a rádió mellett szórakoznak, beszélgetnek. Élvezik a családi élet ö­­römeit, gyönyörkö­dnek gyermekeik já­­­tékában. A traktorosbrig­a udvarán csak két Skoda pihen. A többiek dolgoznak szántanak, boronáznak a Dunapart lan­káin. Fiatalok, idősebbek, családapák szorítják a volánt, nem vesznek tu­domást sem nappalról sem éjszakáról. Annyira összenőttek a géppel, csak azt látják, hogy: amíg van szántatlan föld addig nincs teljesítve mas feladat. Ne feledjétek el, hogy a lágyan höm­­­pölygő Duna-partján a mély­­ Tómban szendergő kis falu mellett, éjszakáról­­éjszakára értetek csatáznak ezek az olajos, poros hősök. CSETŐ JÁNOS CD la jós, poros hősök Gábler Mária 3 Az Űrrepülés előfoka A „külső állomás“ vagy a „mesterséges hold,, illámlátogatás a XXI. századba­n cí­­­mű cikkünkben, mely egyik nem­­régi számunkban jelent meg, röpke be­pillantást nyertünk a jövő század tech­nikájának vívmányaiba. Olvastunk ha­talmas atomerőművekről, fotoelektro­­mos szemekkel önműködően kormány­zott autókról, elve mk a jövő század egyik sajátos utazási eszközéről, az u­­tazási rak­étáról, melynek sebessége fe­­lümulja a föld forgásának a sebessé­gét, s így korábban érhetünk vele mondjuk Rio de Janeiróba, mint ahogy a gépbe szálltunk. Ezt persze nem kell úgy érteni, hogy az időben visszafelé mentünk. Arról van szó csupán, hogy igen nagy sebességgel olyan helyre re­pülünk, ahol még fiatalabb az idő mint nálunk. Tudjuk például, hogy amikor nálunk dél van, Amerikában még csak reggel van. Mármost, ha mondjuk egy félóra alatt Amerikába repülünk, el­mondhatjuk, hogy délben indultunk, s még ugyanaznap délelőttjén megérkez­tünk, korábban értünk oda, mint ahogy elindultunk. Bizonyára sokan csóválták a fejüket és megjegyezték, hogy „ezt már iga­zán nem hiszem”, amikor arról olvas­tak, hogy az ultrahanggal a hús másfél perc alatt megsül, s még­hozzá az ös­­­szes vitaminok megmaradnak benne. Hát még amikor a föld körül keringő mesterséges bolygóról, a világűrbe való repülés támaszpontjául szolgáló „kül­­ső­ állomás”-ról olvastak. Pedig ezek a nagyszerű dolgok nem a jövő, hanem a­­ mi századunknak már létező találmá­nyai. Persze, addig, amíg alkalmazhat­juk őket, eltelik egy jópár év. Ebben nincsen semmi különös. A rádiót pél­dául Popov már a múlt század hetvenes éveiben feltalálta, mégis csak a mi szá­zadunkban lett általánossá az alkalma­zása. Marconi primitív rádiókészüléké­től a mai világvevőkig néhány évtized múlt el. Az alábbiakban Heinz Mielke, a trep­­towi Archenhold­ csillagvizsgáló tudo­mányos munkatársa tollából, megis­merkedünk az űrrepülés problémáival, i ♦ b­izonyára nem kevés azoknak a szá­­m­*ma, akik érdeklődnek és lelkesed­nek az Űrrepülés megvalósítása iránt. Hogy bepillantást nyerhessünk e cél megvalósításának reális lehetőségeibe, foglalkozzunk egy kicsit a szükséges előfeltételekkel. Egyik ilyen előfeltétel egy úgynevezett „külső­ állomás” vagy „mesterséges hold” létesítése, mely támaszpontul szolgálna a Holdra, vagy a világűrbe való repüléshez. Mindjárt az elején hangsúlyoznunk kell, hogy függetlenül attól, hogy űrrepülést laikus körökben még telje­ae­sen utópista elképzelésnek tartják, megvalósításához szükséges terveket a a tudósok és technikusok nagy részben már kidolgozták s ezek a tervek igen sokat igérőek. Beszélnek konstruktív megoldások­ról, ilyen például a hatalmas „több­fokú rakéta”. Új fogalmak is keletkez­nek, mint „tartályrakéta”, „külső­ állo­más” stb. — és temérdek részletkér­dés vetődik fel, amelyek a vlágminden­­ségbe, a világűrbe való rakétarepülés problémáival összefüggnek. És ami igen örvendetes, nagy vonásaiban már az is ismeretes, hogy mibe kerül ennek a megvalósítása, úgyhogy ebben az irány­ban is kaphatunk áttekintést. De hogy a továbbiakban az olvasók túlnyomó többsége számára ne rejtvé­nyekben beszéljünk, hadd mondjuk el röviden, hogy képzelik el a tudósok és technikusok az Űrrepülés további fej­lődését. A­mint az eddigi gyakorlati kísérletek ■SA- mutatják, egyetlen rakétával a jövőben sem lesz lehetséges a Föld vonzóerejének páncélját áttörni. Ez fő­leg az átalakítható folyékony hajtó­anyag viszonylagos energiaszegénysé­gében rejlik, az atomenergia felhasz­nálása pedig erre a célra egyelőre még a jövő zenéje, noha némely jövőt ábrázoló regényben csak úgy hemzseg­­nek az atoműrhajók. Tehát egyes rakétákat (amely csak egy darabból áll) nem­ készítenek erre a célra. A fáradhatatlanul kutató kereső emberi elme azonban megtalál­és­ta a kiutat ebből a dilemmából. Ha pél­dául egy nagy rakéta ezer kilogramm­­nyi úgynevezett hasznos terhet képes magával vinni, e hasznos teher helyét egy kisebb rakéta foglalja el. Mikor a nagy szállítórakéta üzemanyaga elfogy, a kisebb rakéta eloldódik tőle és saját hajtóerejének segítségével folytatja további útját. Ha még ilyen kettős ra­­kéta se törné át a földvonzás burkát, akkor három, vagy esetleg még több rakétát illesztenek fokozatosan egy­máshoz. Ezen a helyen hangsúlyozzuk, hogy ennek a „lépcső-elv”-nek az al­kalmazásával a jelenlegi hajtóanyagok és technikai eszközök segítségével ki­fejezetten lehetséges rakéta-szerű tes­teket a föld vonzóerejének hatáskörén túlra juttatni. Bizonyára nagyon tanulságos dolog megtudni azt, hogy már az első raké­tának, amely a világűr­ határát elérte, az úgynevezett „4-es agregát”-nak maximális teljesítménye kereken 650 ezer lóerő volt. Összehasonlításképpen­­ megjegyezzük, hogy ez a teljesítmény • egy hatalmas óceánjáró gőzös teljesít­ményének több mint a háromszorosa — éspedig egy olyan géptől, amely alig 14 méter magas és másfél méter szé­les. Ez már nem a jövő zenéje, hanem józan technikai valóság. Ebből az eredményből kiindulva jövőben tervbe van véve egy sokkal a nagyobb háromfokú rakétának az épí­­­­tése, amelynek legfelső foka olyan se­­­­bességet érne el, amely elegendő lenne­­ ahhoz, hogy a rakéta a Föld mester­séges hold­­jává váljék. Tehát egy o­­lyan test, amely állandóan e biztos, határozott pályán kering a Föld körül. Az eddig türelmes olvasók egyike­­másika ide érve, bizonyára savanyú ar­cot vág és többé-kevésbbé energikusan m­egjegyzi, hogy ennek a rövid mondat­nak a leírásához bizonyára nagy me­részség kellett. Szemléljük azonban to­vábbra is tárgyilagosan a dolgot! El­ismerjük, valóban merész ez a gondo­lat pusztán technikai szempontból is. De a „mesterséges hold”, vagy amint a rakéta-szakemberek nevezik „külső állomás” tervezetének elkészítése már régen ismert természeti törvényeken alapszik. |­­l­ivei tehát — amint beható kritikai vizsgálatok bebizonyították — világűrbe való szabad repüléshez az út a ezen a „külső­ állomás”-on át vezet, foglalkozzunk kissé tüzetesebben a do­log megvalósításának kérdésével. (Folytatás következik) Tavaszi napsütésben, kéklő ég alatt A breclavi járásban lévő lednicei EFSz dolgozói az elsők közö­tt kezdték meg a tavaszi munkákat. Már Március elsején megkezdték a talaj előkészítését. A tavaszi munkáknál alkalmazzák a szovjet módszereket és mindent ke­­resztsorosan vetettek. A lednicei szövetkezeti tagok már a hét első felében befejezték a tavasziak vetését. Az EFSz sikeréhez nagyban hozzájárult a nö­vénytermesztési munkacsoport is, Ján Minklin vezetésével. Képünkön a lednicei szövetkezeti tagok az utolsó 24 hektár földet vetik be kereszt­sorosan. —

Next