Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1955-11-05 / 44. szám

6 1955. november 5. (2udo Vít jt­úr Születésének 140. évfordulója alkalmából A XIX. század negyvenes , évei fordulópontot jel­entettek a szlovák irodalomban és kultú­rában egyaránt. Az irodalom legkiválóbb képviselői hátat for­dítottak a kizsákmányoló osz­tálynak, a nép mellé álltak és öntudatosan harcoltak a feudá­lis rabszolgasorsból való felsza­badításáért. Az irodalom már nemcsak néhány kiváltságos, művelt ember privilégiuma, ha­nem igyekszik behatolni az ol­vasóközönség legszélesebb réte­gei közé. Ezen időszak író-nem­zedéke új, népies nyelvet visz a szlovák irodalomba és ezen a nyelven alkotja azokat a nagy­értékű műveket, amelyek még ma is élő bizonyítékai a szlo­vák nemzet kulturális múltjá­nak. E nemzedék legkiválóbb kép­viselője Ludovít Stúr, a szlovák nemzeti és politikai mozgalom vezetője és az önálló szlovák irodalmi nyelvért folytatott moz­galom megalapítója. Szegény tanítói családból származik. Két évig tanul rábi gimnáziumban, majd négy­­ évig a bratislavai líceum tanu­lója. Miután szülei nem bírják őt tovább taníttatni, írnoki ál­lást vállal, de csakhamar győz benne a tudás utáni vágy és visszatér Bratislavába, hogy folytassa tanulmányait. Ettől az időtől kezdve jelentős szerepet foglal el a Bratislavában tanu­ló szlovák ifjúság között. A bratislavai evangélikus lí­ceumban már 1803 óta tanítot­ták a csehszlovák nyelvet. Azon­ban a katedra vezetője, a kon­zervatív Juraj Palkovic, latin nyelven tartotta az előadásokat és azokat sem rendszeresen. Ezért a diákok Samo Chalupka és Karol Stúr (Ludovít Stúr bátyja) vezetésével megalapítot­ták a Literárna jednotát, hogy ez pótolja a diákoknak azt, amit nem nyújtott nekik sem az iskola, sem Palkovic. 1835- től 1838-ig Cudovít Stúr a Spo­­locnost (így nevezték a diákok a Literárna jednotát) alelnöke — az elnök mindig a tanár — és igen élénk tevékenységet fejt ki. Tanítja a diákokat, előadá­sokat tart nekik. Az ő vezetése alatt a Spolosnost tagjainak száma 30-ról 120-ra emelkedett. 1838-ban Stúr a hallei egye­temen folytatja Történelem-politikai tanulmányait, tudományt tanul és különösen Hegel tör­ténelmi filozófiája ragadja meg a figyelmét. 1840-ben visszatér Bratislavába és mint Palkovic helyettese, ő vezeti a szlovák katedrát. Hatása alatt már egész más szellem uralkodik az intézetben. Előadásokat tart a szláv irodalomról és történe­lemről és szónoki képességével és nyelvismeretével mindenkit fellelkesít. De nem sokáig hagy­ják békében dolgozni. A szlo­vák intézet sikeres működése szálka a magyarosító mozgalom szolgálatában álló egyház sze­mében. Stúrt is meg akarják nyerni a magyarosító mozga­lomnak, de ő nem hagyja ma­gát s ellenkezőleg, még jobban kiszélesíti programját. Éleshan­gú cikkekben ismerteti meg külfölddel a magyar elnyomást a a szlovákokkal szemben. Klagen und Beschwerden (Die der Slawen in Ungarn über die Übergriffe der Magyaren (1844), Das neunzehnte Jahrhundert und der Magyarismus, (1845). Cikkei még inkább magára von­ják a magyarok haragját; 1845- ben megszüntetik, a szlovák ka­tedrát és Stúrt megfosztják ta­nári állásától. Nem segít sem Palkovic védelme, sem a diá­kok tüntetései. Sokan Stúr diák­jai közül tüntetően el is hagy­ják Bratislavát és Lőcsén foly­tatják tanulmányaikat. De Stúrt nem egykönnyen lehet megtörni. Bratislavában marad és tovább szervezi a nemzeti mozgalmat. 1845-ben engedélyt kap szlovák politikai lap kiadására. 1845. augusztus Az első szám 1-én jelenik meg, Slovenskje Národnie No­­vini címen. A lapnak szépiro­dalmi melléklete is van, az Orol Tatranski. Stúrt már régen foglalkoz­tatta az önálló szlovák irodalmi nyelv gondolata. Miután be­széltek Ján Hollyval, találkoz­nak Stúr, Húrban és Hodza, hogy megtárgyalják a szlovák irodalmi nyelv kérdését. Hos­­­szas tanácskozások után meg­egyeztek, hogy „a népünkhöz nemcsak a mindennapi, hanem a „magasabb“ életben is a mi szeretett, szlovák nyelvünkön kell szólni.“ Az önálló szlovák irodalmi­­ nyelv gondolata csakhamar lel­kes követőkre talál. Az első szlovák könyv Húrban „Nitra“­­jának 2. évfolyama volt (1844), majd a „Tátrán“ kulturális egyesület Liptószentmiklóson el­fogadta a szlovákot hivatalos nyelvnek. 1846-ban Stúr a Nau­­ka reci slovenskej-ben részlete­sen kifejti az elválás okait és megállapítja az új nyelv he­lyesírását és nyelvtanát. Ezek után Stúr minden erejét és tudását a politikai harcok­nak szenteli. Zólyom,­ szabad királyi város, képviselője lesz a magyar parlamentben, kül­döttséget vezet a császárhoz. Munkájában fáradhatatlan. Szer­vezi a nép közötti kulturális munkát, és a cikkek egész so­­­rát írja a Národné Noviny-ba és Hurban Slovenské pohrady­­jába. A forradalom után, melyben tevékenyen részt vett , kény­telen visszavonulni. Modrában telepszik le és bátyja árváit neveli. Itt írja a „O národnych písních a povéstech piemen slo­­vanskych“ című munkáját, a­­melyben Herder támaszkodva kifejti, filozófiájára hogy a II­I I in. —— ...... ■ i­n­­ szláv nemzetek művészi érzé­küket leginkább a költészetben tudják kifejezni, úgy ahogy más nemzetek, például a görö­gök a szobrászatban, a németek a zenében. Ezzel a népdalt szláv nemzetek művészi géniu­­­sza leghűbb kifejezőjévé tette és megmutatta az utat, ame­lyen követőinek — Samo Cha­lupka, Jankó Krár, Ján Botto, Ján Kalinciak — haladniuk kell. Maga Stúr költői tehetségét is annak az eszmének a szol­gálatába állította, amelyet mint újságíró is hirdetett. „Spevy a piesne“-jében mély fájdalom­mal énekli meg elnyomott nem­zetét. Star a népéért való munkáért feláldozza a szerelem boldogsá­gát és a családi otthon mele­gének reményét is. Mikor Hal­léból visszatér, megszakítja út­ját Hradec Králové­ ben és ott beleszeret barátja húgába. De szerelmét csak két versben „Vzpomenutí“ és „Túzba“ — fejezi ki, harmadik versében — „Rozzehnání“ — már búcsúzik is, mert nemzete hívja, szük­sége van rá. Ludovít Stúr született vezér és szervező volt és ezen képes­ségeit egész életében szeretett népe javára igyekezett felhasz­nálni. M. K. GEORGE BERNARD SHAW Nekem normális szemeim vannak — írja egyik munkája előszavában — ezért furcsálja a legtöbb ember az én meglá­tásaimat, mert normális szem a legritkább a világon. Egy hatalmasan józan és kö­nyörtelenül tisztánlátó elme sziporkáz, szellemességét szór­ja az olvasóra vagy nézőre és sorra döntötte le a burzsoá társadalom hamis ideáljait, te­tetett erkölcsösségét, hibáit és félszegségeit. E nagy drámaíró közel száz évig élt és éppen ez a száz év volt a drámaírás leg­vigasztalanabb ideje a föld azon részén, ahol ő működött. A drá­mairodalom története azt mu­tatja, hogy e műfajt felvirá­goztató írói egyéniségek, rend­szerint kedvező irodalomtörté­neti helyzetben jelennek meg, a görög klasszikus dráma kora, a shakespeari kor, az orosz és német dráma kora, mind a te­hetségek csoportos fellépését mutatja. A múlt század végén és a XX. század elején az a nagyon kevés számú nyugati író, aki a drámaírás terén ma­radandót alkotott, egyedül társtalanul volt kénytelen meg­és keresni útját és szembefordulni a fennálló iránnyal. Shaw csak­nem egyedül volt és ez igen nehéz helyzetet teremtett drá­maírói működésében. Nagy ér­deme, hogy nem választotta a személytelen hősökből összetá­kolt áldráma műfajt, hanem nyíltan hadat üzent és leleplez­te a kizsákmányolás hátterében meghúzódó alakokat. G. B. Shaw ír származású, 1856-ban Dublinban (Dabün) született. Szülei szűkös viszo­nyok között éltek és így csak 14 éves koráig iskoláztatták, az­után egy ingatlanokkal foglal­kozó ügynökhöz került alkal­mazásba. Mikor apja meghal, Londonba költözik, hol anyja támogatja. Bár érzi írói képes­ségét, mégis nagy küzdelmek között él, első regényeire — melyeket később ő maga is kis­korúsága terményeinek mond — nem talál kiadót. 1882-ben megismerkedik Marx műveivel és a szocializmus híve lesz. Később a Pali Mail Gazett és több más újság színikritikusa lesz, e minőségben nagy tekin­télyre tesz szert és helyzete is jobbra fordul. Egymásután je­lennek meg színdarabjai, me­lyek mind a közönség, mind a kritikusok körében erős vitákat és ellenkezést váltanak ki. Csat­lakozik a Fabiánus mozgalom­hoz és társadalmi kritikáit, sőt utópisztikus darabjait is a szo­­cialisztikus szemléleti mód jel­lemzi. Szatirikus vígjátékai miatt a XX. század Moliérjének büszke címét nyeri el, mosoly­gó fölénnyel helyezkedik szem­be a közönség világnézetével és kényszeríti őket, hogy be­vallják hibáikat, ostobaságukat és végül sikerült is neki le­gyűrni a hallgatóság ellenállását. Szocialista felfogása abban áll, hogy a lemondás helyett mindég nagyobb igényekre kell az em­bereket nevelni, ez minden ha­ladás, kultúra és szociális ja­vulás alapfeltétele. Az utat eh­hez a célhoz, a félig kimondott szó teljes kimondásában látja. Legismertebb darabjainak egyi­kében — a Warrenné mester­ségében — a szennyes pénzfor­rásokból gazdagodó erkölccsé­­szöket ostorozza. A „Barbara őrnagy”-ban a hazug, foltozga­tó jótékonyságot és morált gú­nyolja ki. Egész sor színdarab­jában — mint pl. a Pygmalion, Candida — a férfi és nő viszo­nyának erkölcstelen voltát mu­tatja be a burzsoá társadalom­ban. Szocialisztikus nézetét lát­juk az „Útmutató az intelligens asszonynak a szocializmushoz és kapitalizmushoz” című köny­vében. Emberi mivoltukban sze­repelteti a történelem és mí­tosz alakjait és tréfás párhu­zamtól sem riad vissza, hogy bírálja az angol imperializmust és pőrére vetkőztesse a törté­nelem nagyjait mint a „Cézár és Kleopátrá“-ban. A „Vissza Matuzsálemhez” öt képében Ádám és Éva biológiai fejlődé­sét tárgyalja 1920-ig. Politikai darabjaiban az angol-ír szem­benállást írja meg, hol győzők mindég az angolok maradnak. A „Szocializmus milliomosok számára”, „Amerika császárja”, az „Anglia ellen és a cár ellen” és sok más írásában a hiszté­riás autoritást aláásó szatirikus ötleteivel nevetségessé teszi és mély sebeket üt a fennálló renden. Leghatalmasabb drá­májával a „Szent Johanná“-val Shaw valósággal shakespeari magaslatra emelkedik. jal 1926-ban irodalmi Nobel-díj­­tüntetik ki és jellemző Shawra, hogy e díjjal járó pénz­jutalmat közcélra bocsátotta. Mikor 1931-ben ellátogatott a Szovjetunióba és ott Sztálin is fogadta, visszatérése után a legnagyobb csodálat hangján szólt az ottlátottakról és elért eredményekről és habár az an­gol politikusok részéről igen sok támadásban részesült, Shaw ezen véleményén nem változta­tott élete végéig sem. Fanatikusan hitt a haladásban és elszánt ellensége volt a fa­sizmusnak. Óriási anyagot dol­gozott fel ez a szikár, utolsó pillanatáig csodálatos szellemi frisseségben élő író, kinek 1950 november 2-án bekövetkezett halálával kétségtelenül korunk egyik legnagyobb drámaírója és a színpadi írás legnagyobb művé­sze hagyott el minket. Iskolát nem teremtett, mert meglátásai és filozófiai módszere annyira az övé, hogy ebből eltanulni csak bátorságát és őszinteségét lehet. Munkáinak olvasása köz­ben érezzük, hogy látásunk megváltozik és ennél többet író el nem érhet. SIMKÓ MARGIT Nem sokkal utóbb azonban már egy csöppet se lepődött meg, amikor a halastón túl egy fehérre meszelt házikóból, amelyre egy tyúk volt kirakva (néhol így hívják a kétfejű sast), kilépett egy csendőr, mint a pók, mikor a hálóját lesi. Egyenesen odament Svejkhez, s csak ennyit kérdezett: — Hová? — Budéjovicébe, az ezredemhez. A csendőr gúnyosan elmosolyodott: — Hi­szen maga Budéjovice felől jön. Éppen a háta megett van az a Budéjovice — és bevitte Svejket az őrszobába. A putimi csendőrőrmester arról volt neveze­tes az egész környéken, hogy rendkívül tapin­tatosan, de ugyanakkor ravaszul is bánik min­denkivel. Sohasem káromkodott a fel- vagy le­tartóztatott egyénekre, de olyan keresztkérdé­seknek vetette alá őket, hogy még az ártatlan is vallott. Az őrszoba két csendőre alkalmazkodott hoz­zá, és a kihallgatás mindig az egész csendőr­személyzet nagy nevetése közepette zajlott le. — A kriminalisztika alapja az okosság és a barátságos modor, — mondogatta mindig alárendeltjeinek a csendőrőrmester — semmi ér­telme, hogy üvöltözzenek valakire. A delikven­sekkel és a gyanúsokkal finoman kell bánni, közben persze ügyelünk arra, hogy fulladjanak bele a kérdések özönébe. —­ Nahát, isten hozta, kedves bajtárs, — mondta a csendőrőrmester — üljön te szépen, biztos elfáradt az úton, és mesélje el nekünk, hogy hová igyekszik. Svejk megismételte, hogy Ceské Budéjovicé­be, az ezredéhez. — Aztán persze eltévedt az úton, — mondta az őrmester mosolyogva, — mert maga éppen Ceské Budéjovice felől jön, erről könnyen meg­győzhetem. Ott lóg maga fölött Csehország tér­képe. Nézze csak meg, barátom. Tőlünk délre van Provitín. Provitíntól délre van Hluboká, és Hlubokától délre Ceské Budéjovice. Na látja, maga nem Budéjovicébe megy, hanem Budé­­jovicéből jön. Az őrmester nyájasan ránézett Svejkre, aki nyugodtan és tisztelettudóan így felelt: — Én mégis csak Budéjovicébe megyek.­­ Több volt ez, mint Galilei „És mégis mozog"-ja, mert Galilei valószínűleg nagyon dühösen mondta a fenti szavakat. — Nézze csak, barátom, — az őrmester még mindig ugyanolyan barátságosan beszélt Svejk­­kel — én szépen bebizonyítom magának az igazat, és a végén maga is be fogja látni, hogy minden tagadás csak megnehezíti a be­ismerést. — Nagyon is igazat tetszik mondani, — fe­lelte Svejk,— minden tagadás megnehezíti a beismerést és fordítva. — Na ugye, barátom, hogy maga is belátja. Mondja meg nekem nyíltan, hogy honnét jön, mikor indult el abba a maga Budéjovicébe. Szándékosan mondom, hogy „a maga Budé­­jovicéje“, mert úgy látszik, kell lenni még egy másik Budéjovicének is Putimtól északra, amit eddig még semmilyen térkép se tüntetett fel. — Táborból jövök. — És mit csinált Táborban? — Vártam a Budéjovicébe menő vonatot. — Mért nem utazott vonaton Budéjovicébe? — Mert nem volt vasúti jegyem. — És miért nem kapott, mint katona, ingyen­jegyet? — Mert nem volt nálam semmilyen igazol­vány. — Ez az. — fordult diadalmasan a csendőr­­őrmester az egyik csendőrhöz — nem olyan buta, mint amilyennek tetteti magát, kezd már szépen belekeveredni. Aztán újrakezdte, mintha az igazolványról szóló választ nem hallotta volna. — Szóval Táborból indult el. És hová igye­kezett? — Ceské Budéjovicébe. Az őrmester arckifejezése valamivel szigorúbb lett, aztán pillantása a térképre esett. — Meg tudná mutatni nekünk a térképen, hogy merre ment Budéjovice felé? — Én már nem emlékszek az összes helyekre, csak arra emlékszek, hogy egyszer már voltam itt Pulimban. A csendőrőrszoba egész személyzete kérdően összenézett, s az őrmester így folytatta: — Szóval Táborban az állomáson volt. Van vala­mi magánál? Adja ide. Miután alaposan megmotozták Svejket s a pipáján és egy doboz gyufán kívül semmit se találtak, az őrmester megkérdezte tőle: — Mondja meg nekem, miért nincs magánál sem­mi, de semmi világon? — Mert nincs szükségem semmire. — Hej, istenem, — sóhajtott az őrmester, — de nagyon meg kell szenvedni magával! Azt mondta, hogy már volt egyszer Putimban. Mit csinált itt akkor? —­ Putimon át mentem Budéjovice felé. — Na látja, hogy belekavarodott. Maga azt mondja, hogy Budéjovicébe ment, most pedig bebizonyítottuk magának, hogy Budéjovice jelöl­jön. . — Valószínűleg körbe kellett hogy járjak. Az őrmester ismét sokatmondó pillantásokat váltott az őrszoba egész személyzetével. — Körbe, körbe, nekem az az érzésem, mintha maga csak úgy csavarogna itt a környéken. Sokáig tartózkodott Táborban az állomáson? — Addig, amíg az utolsó vonat is el nem ment Budéjovicébe. — És mit csinált ott? — Beszélgettem a katonákkal. Újabb sokatmondó pillantás a csendőrőrmes­ter és a személyzet között. — És miről beszélgetett például, miket kér­dezett tőlük? — Megkérdeztem, hogy melyik ezredből van­nak és hová mennek. — Nagyszerű. És azt nem kérdezte például, hogy hány emberből áll egy ezred és milyen a beosztása? — Azt nem kérdeztem, mert azt már régen tudom fejből. — Szóval maga tökéletesen informálva van a mi hadseregünk felépítéséről? — Hát hogyne, őrmester úr. S az őrmester kivágta az utolsó tromfot, diadalmas pillantást vetve a csendőreire: — Tud oroszul? — Nem tudok. Az őrmester intett az őrsparancsnoknak, mindketten kimentek a szomszéd­ szobába, s ott az őrmester egészen fellelkesülve tökéletes győzelmétől is bizonyosságától, hevesen gesz­tikulálva így szólt: — Hallotta? Nem tud oro­szul. Minden hájjal megkent fickó! Mindent bevallott, de a legfontosabbat nem vallotta be. Holnap átküldjük Písekbe a körzeti parancs­nok úrhoz. A kriminalisztika alapja az okosság és a barátságos modor. Látta, hogy elfárasz­­tottam a kérdések özönével? Ki gondolta volna róla! Egész butának és hülyének néz ki, de épp az ilyenekkel muszáj okosan bánni. Most ültesse le valahová, én pedig megírom a jegy­zőkönyvet. S a délután már estébe hajlott, amikor a csendőrőrmester még mindig gyöngéd mosol­­­lyal körmölte a jegyzőkönyvet, amelynek min­den egyes mondatában előfordult ez a szó: *Spionageverdächtig. Flanderka csendőrőrmester előtt, miközben csodálatos hivatali németségével ezt a jegyző­könyvet fogalmazta, egyre világosabbá vált a helyzet, aztán így fejezte be az írást: „**So melde ich gehorsam, wird der feindlicher Offi­zier heutigen Tages, nach Bezirksgendarmerie­kommando , Pisek, überliefert" , rámosolygott művére és behívta az őrsparancsnokot: —Adtak valamit enni annak az ellenséges tisztnek? — Őrmester úr utasítása szerint csak azokat látjuk el koszttal, akik tizenkét óra előtt ke­rülnek elővezetésre és kihallgatásra. — Csakhogy ez egy nagy kivétel, — mondta nyomatékosan az őrmester — ez valami ma­gasrangú tiszt, a stábtól. Az oroszok csak nem küldenek ide kémkedni egy közönséges őrveze­tőt. Hozasson neki a „Kandúr"-vendéglőből valami ebédet. Ha már kifogyott, főzzenek valamit. Aztán főzzenek teát­rummal és min­dent küldjenek ide. Ne szóljon semmit, hogy kinek lesz. Egyáltalán ne is említse, hogy van itt nálunk valaki. Ez katonai titok. Most mit csinál? — Kért egy kis dohányt, ott ül az őrszobán, és olyan elégedettnek látszik, mintha otthon volna. „Jó meleg van itt maguknál", azt mondja, „nem szokott füstölni a kályhájuk? Nekem nagyon tetszik ez a hely. És ha füs­tölne a kályhájuk, hát kotortassák ki a ké­ményt. De csak délután, sohase akkor, amikor a nap a kémény fölött áll." * Kémgyanus. ** így alassan jelentem, hogy az ellenséges tiszt a mai napon át lesz szállítva a Písek­­körzeti csendőrparancsnokságra. (Folytatás következik)

Next