Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1955-11-19 / 46. szám

W$5 november T9, J. A. KOMENSKY a népek A könyörtelen gyilkolás, nyers erőszak és a tömeges a gyújtogatás éveiben, amikor az áruló hazai nemesség és idegen kalandorok rabló hordái pusztí­tottak, azokban az években, amikor a cseh királyság arcu­lata megváltozott és amikor Komensky szülőhelye — morva-szlovák Nivice — a pél­­­dátlan szenvedés öt éve után megszűnt a cseh testvériség eszméinek hordozójává lenni, azokban a reménytelen hóna­pokban, amikor Komensky el­hagyni készült nehéz próbára ítélt hazáját, ez a nagy férfiú akkor kezdett jövőről, a nemzet gondolkozni­a és a haza nevelés útján történő újjáélesz­téséről. Igen, abban az időben kez­dett érlelődni az, ami Komen­sky nevét ismertté, híressé tette az egész világon. „A pe­dagógiai fejlődésében Komensky ugyanolyan szerepet játszott, mint Bacon és Descartes a fi­lozófia és Koperník az asztro­nómia fejlődésében” — így ír róla E. N. Medynskij, a „Peda­gógia története” című művében. Csodálatraméltó Komensky hatalmas munkája, ha figyelem­be vesszük, hogy a könyörtelen sors egész életén át üldözte. 1592. március 28-án született. Szülei kora meghaltak és ő csak 16 éves korában került iskolába, előbb otthon, majd külföldön. Később Prerovban, majd Fulnokban tanított, ahon­nét, a spanyol hadak kénysze­rítették távozásra. Ekkor kez­dődött meg vándorlása a világ­ban. Elhagyta hazáját és egy időre a lengyelországi Lesnóban telepedett le. Innét ismét világ­gá indult, iskolákat alapított, a tanítás új módszereit hirdette, könyveket írt a nevelés kérdé­seiről. Fáradhatatlanul dolgo­zott. Életútjának további állo­másai: Poroszország, Svédor­szág, London és ismét Lesné, ahol meg is nősült s ahol két tanítója fia a pestis áldozata lett. Egy időben a magyarországi Sáros­patakon is működött, ahonnét ismét Lesnóba tért vissza. Itt újabb hatalmas csapás érte: a nagyméretű tűzvész elpusztítot­ta legértékesebb kéziratait, több évtized alkotását. Valamivel jobb sors csak élete végén ju­tott osztályrészül. Az idős férfi csupán néhány nyugalmas évet élvezhetett Amszterdamban V. de Geera holland mágnás vé­delme alatt. Itt fejezte be és adta ki leghíresebb műveit és 1670. november 15-én itt is halt meg. Nézzük csak mi volt Komen­sky legfőbb pedagógiai elve: Minden ember, gazdag és sze­gény, fiú és leány tegye ma­gáévá a tudományt 24 éves koráig nyilvános iskolákban, amelyeket az egész ifjúság szá­mára rendeztek be. Verés és sírás nélkül, könnyedén és kényszer nélkül, természetes módon. Nemcsak felületesen, hanem mélyrehatóan. Támogatni kell a tanulás iránti kedvet, a példákat vilá­gosan meg kell magyarázni szemléltetően meg kell győzni és a tananyag hasznosságát meg kell magyarázni. Abban az időben, amikor még az iskola csupán a gazdag csa­ládok fiainak kiváltsága volt, s amikor a nevelésben a verés, a szóról-szóra történő tanulás és a büntetés játszotta a fő­szerepet, Komensky elvei for­­radalmilag hatottak. Pedagógiai munkái kevés híján minden európai, sőt afrikai és ázsiai nyelven is megjelentéig. „Legjobb lenne háborút nem kezdeni, hanem megelőzni azt békés tárgyalásokkal. Az álla­mok között fennálló viszályokat törvényszéki úton kell megol­dani. Az élet céljául ne a há­borút, hanem a békét tűzzé­tek”, így írt halála előtt. Most három évszázad távla­tából is ragyogó fénnyel világít Komensky bölcsessége a mutti sötétségéből. Megvilágítja a je­lent és világítani fog a jövőben is, mint a népből kikerült és a népet mindenek fölött szerető ember bölcsessége. FRANTISEK VÉS ELY — TB -vgaste-------------------------------------------------------------------------------­VÖRÖSMARTHY MIHÁLY 1800—1855 záz év előtt, november 19-én több mint húsz­ezer ember követte koporsót és az első igazi nagy a magyar költőt utolsó útjára, a budapesti Kerepesi­ úti temető­be. Vörösmarty 1800 december 1-én született a fehérmegyei Puszta Nyéken. Apja, ki gazdatiszt, majd bérlő volt, fiát előbb Székesfehérvá­ron, később Pesten taníttatta. Mihály tizenkét éves, mikor apja meghal. Mint legidősebb gyermek, segíteni akar anyja helyzetén és a gazdag Perczel­­család három fia mellett neve­lői állást vállal. Emellett elvég­zi a pesti jogi egyetemet és megismerkedik a világirodalom klasszikusaival, főként a görög és latin írókkal. Már kora gyer­meksége óta versel és költé­szetének első ihletője Perczel Etelka, tanítványainak húga, ki nem viszonozza érzéseit. E tisztajellemű ember itt érzi először az osztálykülönbséget. A vagyontalan költő helyett Etelkát egy gazdag koshoz erőszakolják, földbirto­ko e le­mondó szerelem tíz éven át nemcsak líráját, de még epo­szait is megtermékenyíti. Bal­ladaszerű remekművében, a Szép Ilonkában felejthetetlen emléket állít Etelkának. Ifjúságának másik ihletője a függetlenségi mozgalom. 1823- ban Tolna megye alispánjához kerül joggyakornoknak, itt al­kalma nyílik közelről látni nemesség ellenállását az oszt­a­rák abszolutizmus rendeleteivel szembe­n. Költeményeiben itt először szólal meg a zsarnok ág elleni tiltakozás: De te szabadságunk elpusztítója ne örvendj. Sírunkon nem fog fényleni büszke neved. Mely még most nyugszik, fölkel a bátor oroszlán, Szíveitek fognak vérzeni körme között. Jaj néktek! ha kivész, elhúz sírjába magával. Jaj! ha megél, iszonyú mérge pokolra taszít. (Mit forralt.. .) Vörösmarty a romantikas irány egyik legnagyobb képvi­selője a magyar irodalomban. A romantika ad szabad csapongást képzeletének és ennek köszönheti a nyelvalkotás bá­torságát, a költői képek gaz­dagságát, témái széles körét a dicső múlt, a nép élete és a mesék felé. Mivel az irodalom mindig a nemzet lelkiállapotát tükrözi vissza, mely szorosan összefügg a politikai és gazda­sági állapotokkal, Vörösmarty legfőbb igyekezete, hogy a te­hetetlen korban tettekre ser­kentse nemzetét. így kezdi meg első eposzának a Zalán futá<já­­nak megírását, melyben a múlt dicsőségéről énekelt, de a költő korához szólt, hogy felébressze a nemzet öntudatát és küzdeni­akarását egy jobb jövőért. Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban? Századok ültének el s te alattok mélyen enyésző Fénnyel jársz egyedül. (Zalán futása) Soha még költeményt na­gyobb lelkesedéssel nem fogad­tak és Vörösmarty egyszer e híres emberré vált. Tagja lesz a Kisfaludy Károly köré cso­portosuló fiatal haladó írók társaságának, nek. Nemsokára az Auróra-kör­­megválhatott nevelői állásától és bár szeré­nyen, de megélt írói honorá­riumaiból. A Zalán futását újabb eposzok követik, még 1825-ben megírja a Csehalom című hőskölteményt, majd két év múlva az Eger-t. Minden eposzának vezérlő fonala a tet­­­tekre való hevítés, költői nyel­ve pedig Vörösmarty nyelvújító lángelméjének ékes bizonyítója. De a romantika a valóságtól való elszakadás veszélyét is magában rejti. Az 1827-es években Vörösmarty kiábrándul a nemesség­ mozgalomba vetett hitéből, elejti a­ közösségi té­mákat és képzeletének álomvi­lágába menekül. Ha pedig tör­ténelmi témákat választ, úgy a feudális múltat nem dicsőségé­ben, hanem borzalmaiban áb­rázolja (Délsziget). Ugyanakkor azonban Vörös­marty költészete új elemekkel gazdagodik, műveiben megjele­nik a nép, a dolgozó és éhező paraszt. A nép felé való fordu­lása tükröződik abban a sok népdalban és népi életképben is, melyet életének ebben korszakában ír. A nép politikai a szerepének felismeréséhez Vö­­rösmartynál a népköltészet sze­retetén át vezet az út. Több­nyire még csak elnéző humor­ral beszél róluk, de mély együttérzéssel rajzolja szenvedésüket, elnyomott meg vá­gyaikat. Ezt az új vonását mu­tatja mesejátéknak és bölcselő drámának egyaránt nevezhető Csongor és Tündéje. Vörösmar­ty tehetségének minden kiváló­sága megnyilatkozik e művében, a leggyöngédebb líra, a pátosz, a népies humor és a nyelv ki­meríthetetlen bűbájos zenéje. Kisfaludy Károly halála után mindenki Vörösmartyt, tartja az Irodalom vezérének. Ő irá­nyítja , az irodalmi folyóiratokat Bajzával és Toldival együtt. Egyre nagyobb szerepet tölt be a Tudományos A­kadémián, szó­tárakat szerkeszt, az irodalmi nyelvet, megteremti mely az utána következő irónemzedék példája marad. Ekkor nemzete nyomorúságáért már nem csak az idegen elnyomást, hanem a népelnyomó osztály uralmát is okolja. A nemesi szabadságról tudja Vörösmarty, hogy dicső, de magtalan“, mert keveseknek szabadsága. A szabadság kivívá­sát már nem tartja lehetséges­nek a nép felemelése, a job­bágyság felszabadítása nélkül Mikor a bécsi kormány terror­ral akarja az ellenzéket elhall­gattatni és Kossuthot bezárják, akkor írja meg a Szózat-ot. Sajátságos Vörösmarty útja, mely a negyvenes években ve­zet el oda, hol a költő önma­gára talál a legmaradandóbb formában. Ugyanakkor mikor meglátja a feudális világ bar­bárságát és elmaradottságát, észreveszi a tőkés társadalom kizsákmányoló jellegét is. E korból születnek meg az egye­tem s emberi haladás kérdései­vel foglalkozó verseik, melyek­ben a jelen kétségeiből, igaz­ságtalanságából a jövőben ke­resi az utat, hiszi, hogy a tör­ténelmi fejlődés megoldja e kérdéseket. A Guttenberg al­bumba írt epigrammáját a könyvnyomtatás 400 éves felta­lálásának évfordulójára írja: Majd ha kifárad az éj és hazug álmok papjai szűnnek S a kitörő napfény nem terem áltudományt. Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből S a szent béke korát nem cudarítja gyilok, Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús S a nyomorult­ pórnép emberiségre javul Az akadémia könyvtárában ülve, ébred fel lelkében a Gon­dolatok a könyvtárban című verse, mely a tudományok ön­­célúsága ellen küzd és kimond­ja, hogy Mi dolgunk a világon? Küzdeni Erőnk szerint a legnemesebbek­ért. A negyvenes évek Vörösmar­ty egyéni életében is meghoz­zák a változást. Már meglett ember, mikor megismeri és nőül veszi Csajághy Laurát­, akihez érett férfikora legszebb verseit írja. E boldog, kiegyen­súlyozott házasság új erőt ad arra a küzdelemre, melyben ezidőben mind tevékenyebben vesz részt, egyre jobban csat­lakozik ahhoz a párthoz, mely­nek Kossuth a vezére, és mely­hez Petőfi is — kit Vörösmar­ty önzetlen lelkesedéssel párt­fogol és indít útnak — tarto­zik. Mikor a forradalom kitör, Vörösmarty a forradalomhoz csatlakozik és kitart mellette a világosi fegyverletétel után is, bár súlyos megpróbáltatásoknak van kitéve. Menekülnie kell és csak hónapokig tartó bujdosás után, betegen kerül vissza csa­ládjához, mikor Haynau vé­rengző kedve alábbhagyott. Az önkényuralom alatt megírja hattyúdalát: A vén cigány című rapszódiát. A kétségbeesett köl­tő tragikus önmarcangolása „Prométheusz hallhatatlan kín­jai” nem voltak túlzottak fáj­dalmának kifejezésére hazája sorsán, de nem adja fel a re­ményt a világ felszabadulásá­ban, mikor így kiált: Lesz még egyszer ünnep a világon Majd ha elfárad a vész harangja. S a viszály elvérzik a csatákon. Világnézeti korlátjai megaka­dályozhatták, hogy következe­tesen együtt haladjon Petőfi forradalmi demokratizmusával, de nem volt határa becsületes­ségének, fenkölt gondolkodásá­nak, költői őszinteségének és népe iránti hűségének. Kitartott mellette utolsó pillanatáig ren­dületlenül! SIMKÓ MARGIT — Hát­ persze, őrmester úr, mint baka. — És Svejk továbbra is éppoly nyugodtan nézett az őrmesterre, aki szédült a gyönyörűségtől, és nem bírta visszatartani magát hogy, ezt is gyorsan be ne írja a jelentésbe. Szólt az őrs­­parancsnoknak, hogy vezesse el Svejket, majd így egészítette ki a jelentését: „Terve a követ­kező volt: Befurakodva a 91. gyalogezred so­raiba azonnal jelentkezni akart a frontra, hogy a legelső adandó alkalommal Oroszor­szágba juthasson, mert belátta, hogy a ható­sági szervek ébersége miatt másképpen lehe­tetlen megtennie visszafelé az utat. Tökélete­sen érthető, hogy a 91. gy. ezredben kitünően érvényesülhetett volna, hiszen vallomásában a további keresztkérdések súlya alatt azt­ is be­ismerte, hogy már 1910-ben végigcsinálta az egész császári­­ hadgyakorlatot Písek környé­kén mint gyalogos. Ebből látható, hogy igen képzett a maga szakterületén. Megjegyzem még, hogy az összegyűlt vádanyag az én ke­resztkérdéses kihallgatási módszerem eredmé­nye." Az ajtóban megjelent az őrsparancsnok: — Őrmester úr, ki akar menni az árnyékszékre. — Bajonet auf! — vezényelt az őrmester — vagy nem is, hozza inkább ide. — Ki akar menni az árnyékszékre? — kér­dezte szeretetreméltóan az őrmester ■— nincs ebben valami másik hátsó gondolat? És Svejk arcába fúrta a tekintetét. — Ebben igazán csak egyetlenegy nagy hát­só gondolat van, őrmester úr kérem — felelte Svejk. — Csak ne legyen benne semmi más, — is­mételte meg sokatmondóan az őrmester, fel­­csatolva a szolgálati revolverét — magával megyek! — Ez egy nagyon jó revolver, — mondta útközben Svejknek — hétlövetű és halálosan pontos. Mielőtt azonban kiértek volna az udvarra, odahívta az őrsparancsnokot, és titokzatosan így szólt hozzá: — Fogja a puskáját, bajonet auf, és álljon a budi mögé, amíg ez benn lesz, hogy ki ne áshassa magát a pöcegödrön ke­resztül. Az árnyékszék amolyan kicsi, közönséges fabódé volt, szomorúan állt az udvar közepén egy pöcegödör fölött, amelyet a közeli trágya­domb is táplált. Öreg veterán volt ez a bódé, egész nemze­dékek végezték már benne a szükségüket. Most Svejk foglalt helyet benne, félkezével az ajtó spárgájába kapaszkodva, miközben a hátulsó ablakocskán az őrvezető a fenekét figyelte, hogy ki ne ássa magát. S a csendőrőrmester sasszemmel leste az ajtót, és azon gondolkozott, hogy melyik lábá­ba lőjjön a fogolynak, ha ez szökést kísérelne meg. De az ajtó nyugodtan feltárult, Svejk elé­gedetten kilépett és megkérdezte az őrmester­től: — Nem voltam odabent túl sokáig? Nem tartottam fel az őrmester urat? — Ó, egy csöppet se, egy csöppet se — fe­lelte az őrmester, s közben azt gondolta: „Mi­lyen finom, illedelmes emberek ezek. Tudja, hogy mi vár rá, de azért se a kalappal. Az utolsó­ pillanatig udvarias. Vajon a mieink is ilyenek lennének az ő helyében?" Az őrmester ott maradt az őrszobán Svejk­­kel, leültek egymás mellé Rampa csendőr üres ágyára, Rarmpa ugyanis reggelig szolgálatban volt, sorra kellett járnia a falvakat, s most éppen nyugodtan ült a protivini „Fekete ló­ban" és máriást játszott a helybeli cipészmes­terekkel,­­ kijelentve a játék szüneteiben, hogy Auszriának muszáj győzni. Az őrmester pipára gyújtott, Svejket is meg­kínálta dohánnyal, az őrsparancsnok fát rakott a tűzre, s a csendőrszoba egyszeriben a leg­kellemesebb kis hely lett az egész világon, békés tanya, meleg fészek, miközben leszállt a tereferére olyannyira alkalmas lassan téli alkony. De hallgattak mind a hárman. Az őrmester egy bizonyos gondolatot hánytorgatott magá­ban, s végül az őrsparancsnokhoz fordulva megszólalt: — Véleményem szerint nem helyes, hogy a kémeket felakasztják. Az olyan embert, aki feláldozza magát a kötelességéért, hogy úgy mondjam a hazájáért, tisztességes módon kell kivégezni, golyóval, mit gondol erről őrs­parancsnok úr? — Feltétlenül csak agyonlőni, nem felakasz­tani, — mondta egyetértően az őrsparancsnok — tegyük föl, hogy minket is odaküldenek, és azt mondják: „Tud­ja meg, hogy az oroszoknak hány géppuskájuk van egy * maschinenge­­wehrabteilungban". Jöznénk és mennénk. Akkor mi is álruhába öl­Es ezért már fel kell akasztani engem, mint egy rablógyilkost? Az őrsparancsnok annyira tűzbe jött,­­ hogy felállt és szinte kiabálva mondta: — Követe­lem, hogy lőjjenek agyon és katonai tisztelet­adással temessenek el. — Van benne valami — jegyezte meg Svejk — de ha az ember okos, akkor sohase bizonyí­tanak rá semmit. * Géppuska-osztag. — Dehogyisnem! — jelentette ki nyomaté­kosan az őrmester — feltéve ha ők is olyan ügyesek és megvan a maguk módszere. Erről különben maga is meg fog győződni. Meg fog győződni róla, — ismételte meg most már szelídebb hangon, barátságosan mo­solyogva hozzá — kibúvókkal minálunk senki se megy semmire, nem igaz, őrsparancsnok úr? Az őrsparancsnok egyetértően bólintott, és közölte abbeli véleményét, hogy vannak, akik már eleve elvesztették a játszmát, még a töké­letes nyugalom álarca sem segít rajtuk, , és minél nyugodtabbnak látszik valaki, annál job­ban ellene szól a látszat. — Maga­ az én iskolámba járt, őrparancsnok úr, — jelentette büszkén az őrmester — nyugalom egy szappanbuborék, a mesterséges a nyugalom egy corpus delicti. — És félbesza­kítva elméletének kifejtését, az őrsparancsnok­hoz fordult: — Mit együnk máma vacsorára? — Ma este nem megy a vendéglőbe, őrmes­ter úr?­ Ez a kérdés egy újabb súlyos problémát ál­lított az őrmester elé, melyet azonnal meg kel­lett oldania. Mi lesz, ha ez a fogoly felhasználja az éjjeli távollétét és kereket old? Az őrsparancs­­­nok ugyan megbízható, óvatos ember, de már megszökött tőle a két csavargó. Valójában úgy történt ez, hogy az őrsparancsnok nem akart velük télvíz idején egészen éísekig vánszorog­ni a hóban, ezért Razice mellett eleresztette őket a mezőn, és pro forma a levegőbe lőtt egyet. — Elküldjük az öregasszonyt vacsoráért, aztán majd korsóként hozza a sört is, — így oldotta meg az őrmester a súlyos problémát — hadd járkálja ki magát az öreg. És Pejzlerka néni, a takarítónőjük, valóban kijárkálta magát. Vacsora után a csendőr-állomás és a „Kan­dúr" között­i valósággal megelevenedett az út. Pejzlerka­ néni nagy, nehéz csizmájának rend­kívül számos nyomai ezen az összekötő­ vona­lon arról tanúskodtak, hogy az őrmester teljes mértékben kárpótolja magát a „Kandúrból" va­ló távolmaradásért. S amikor Peszlerka néni végül is azzal az üzenettel állított be a söntésbe, hogy az őr­mester úr az üdvözletét küldi és egy üveg kon­­tusovkát kér, a vendéglős nem bírta tovább türtőztetni a kíváncsiságát. — Hogy ki van ott? — felelte Peszlerka­né-

Next