Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1955-11-19 / 46. szám
W$5 november T9, J. A. KOMENSKY a népek A könyörtelen gyilkolás, nyers erőszak és a tömeges a gyújtogatás éveiben, amikor az áruló hazai nemesség és idegen kalandorok rabló hordái pusztítottak, azokban az években, amikor a cseh királyság arculata megváltozott és amikor Komensky szülőhelye — morva-szlovák Nivice — a példátlan szenvedés öt éve után megszűnt a cseh testvériség eszméinek hordozójává lenni, azokban a reménytelen hónapokban, amikor Komensky elhagyni készült nehéz próbára ítélt hazáját, ez a nagy férfiú akkor kezdett jövőről, a nemzet gondolkoznia és a haza nevelés útján történő újjáélesztéséről. Igen, abban az időben kezdett érlelődni az, ami Komensky nevét ismertté, híressé tette az egész világon. „A pedagógiai fejlődésében Komensky ugyanolyan szerepet játszott, mint Bacon és Descartes a filozófia és Koperník az asztronómia fejlődésében” — így ír róla E. N. Medynskij, a „Pedagógia története” című művében. Csodálatraméltó Komensky hatalmas munkája, ha figyelembe vesszük, hogy a könyörtelen sors egész életén át üldözte. 1592. március 28-án született. Szülei kora meghaltak és ő csak 16 éves korában került iskolába, előbb otthon, majd külföldön. Később Prerovban, majd Fulnokban tanított, ahonnét, a spanyol hadak kényszerítették távozásra. Ekkor kezdődött meg vándorlása a világban. Elhagyta hazáját és egy időre a lengyelországi Lesnóban telepedett le. Innét ismét világgá indult, iskolákat alapított, a tanítás új módszereit hirdette, könyveket írt a nevelés kérdéseiről. Fáradhatatlanul dolgozott. Életútjának további állomásai: Poroszország, Svédország, London és ismét Lesné, ahol meg is nősült s ahol két tanítója fia a pestis áldozata lett. Egy időben a magyarországi Sárospatakon is működött, ahonnét ismét Lesnóba tért vissza. Itt újabb hatalmas csapás érte: a nagyméretű tűzvész elpusztította legértékesebb kéziratait, több évtized alkotását. Valamivel jobb sors csak élete végén jutott osztályrészül. Az idős férfi csupán néhány nyugalmas évet élvezhetett Amszterdamban V. de Geera holland mágnás védelme alatt. Itt fejezte be és adta ki leghíresebb műveit és 1670. november 15-én itt is halt meg. Nézzük csak mi volt Komensky legfőbb pedagógiai elve: Minden ember, gazdag és szegény, fiú és leány tegye magáévá a tudományt 24 éves koráig nyilvános iskolákban, amelyeket az egész ifjúság számára rendeztek be. Verés és sírás nélkül, könnyedén és kényszer nélkül, természetes módon. Nemcsak felületesen, hanem mélyrehatóan. Támogatni kell a tanulás iránti kedvet, a példákat világosan meg kell magyarázni szemléltetően meg kell győzni és a tananyag hasznosságát meg kell magyarázni. Abban az időben, amikor még az iskola csupán a gazdag családok fiainak kiváltsága volt, s amikor a nevelésben a verés, a szóról-szóra történő tanulás és a büntetés játszotta a főszerepet, Komensky elvei forradalmilag hatottak. Pedagógiai munkái kevés híján minden európai, sőt afrikai és ázsiai nyelven is megjelentéig. „Legjobb lenne háborút nem kezdeni, hanem megelőzni azt békés tárgyalásokkal. Az államok között fennálló viszályokat törvényszéki úton kell megoldani. Az élet céljául ne a háborút, hanem a békét tűzzétek”, így írt halála előtt. Most három évszázad távlatából is ragyogó fénnyel világít Komensky bölcsessége a mutti sötétségéből. Megvilágítja a jelent és világítani fog a jövőben is, mint a népből kikerült és a népet mindenek fölött szerető ember bölcsessége. FRANTISEK VÉS ELY — TB -vgaste-------------------------------------------------------------------------------VÖRÖSMARTHY MIHÁLY 1800—1855 záz év előtt, november 19-én több mint húszezer ember követte koporsót és az első igazi nagy a magyar költőt utolsó útjára, a budapesti Kerepesi úti temetőbe. Vörösmarty 1800 december 1-én született a fehérmegyei Puszta Nyéken. Apja, ki gazdatiszt, majd bérlő volt, fiát előbb Székesfehérváron, később Pesten taníttatta. Mihály tizenkét éves, mikor apja meghal. Mint legidősebb gyermek, segíteni akar anyja helyzetén és a gazdag Perczelcsalád három fia mellett nevelői állást vállal. Emellett elvégzi a pesti jogi egyetemet és megismerkedik a világirodalom klasszikusaival, főként a görög és latin írókkal. Már kora gyermeksége óta versel és költészetének első ihletője Perczel Etelka, tanítványainak húga, ki nem viszonozza érzéseit. E tisztajellemű ember itt érzi először az osztálykülönbséget. A vagyontalan költő helyett Etelkát egy gazdag koshoz erőszakolják, földbirtoko e lemondó szerelem tíz éven át nemcsak líráját, de még eposzait is megtermékenyíti. Balladaszerű remekművében, a Szép Ilonkában felejthetetlen emléket állít Etelkának. Ifjúságának másik ihletője a függetlenségi mozgalom. 1823- ban Tolna megye alispánjához kerül joggyakornoknak, itt alkalma nyílik közelről látni nemesség ellenállását az osztarák abszolutizmus rendeleteivel szemben. Költeményeiben itt először szólal meg a zsarnok ág elleni tiltakozás: De te szabadságunk elpusztítója ne örvendj. Sírunkon nem fog fényleni büszke neved. Mely még most nyugszik, fölkel a bátor oroszlán, Szíveitek fognak vérzeni körme között. Jaj néktek! ha kivész, elhúz sírjába magával. Jaj! ha megél, iszonyú mérge pokolra taszít. (Mit forralt.. .) Vörösmarty a romantikas irány egyik legnagyobb képviselője a magyar irodalomban. A romantika ad szabad csapongást képzeletének és ennek köszönheti a nyelvalkotás bátorságát, a költői képek gazdagságát, témái széles körét a dicső múlt, a nép élete és a mesék felé. Mivel az irodalom mindig a nemzet lelkiállapotát tükrözi vissza, mely szorosan összefügg a politikai és gazdasági állapotokkal, Vörösmarty legfőbb igyekezete, hogy a tehetetlen korban tettekre serkentse nemzetét. így kezdi meg első eposzának a Zalán futá<jának megírását, melyben a múlt dicsőségéről énekelt, de a költő korához szólt, hogy felébressze a nemzet öntudatát és küzdeniakarását egy jobb jövőért. Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban? Századok ültének el s te alattok mélyen enyésző Fénnyel jársz egyedül. (Zalán futása) Soha még költeményt nagyobb lelkesedéssel nem fogadtak és Vörösmarty egyszer e híres emberré vált. Tagja lesz a Kisfaludy Károly köré csoportosuló fiatal haladó írók társaságának, nek. Nemsokára az Auróra-körmegválhatott nevelői állásától és bár szerényen, de megélt írói honoráriumaiból. A Zalán futását újabb eposzok követik, még 1825-ben megírja a Csehalom című hőskölteményt, majd két év múlva az Eger-t. Minden eposzának vezérlő fonala a tettekre való hevítés, költői nyelve pedig Vörösmarty nyelvújító lángelméjének ékes bizonyítója. De a romantika a valóságtól való elszakadás veszélyét is magában rejti. Az 1827-es években Vörösmarty kiábrándul a nemesség mozgalomba vetett hitéből, elejti a közösségi témákat és képzeletének álomvilágába menekül. Ha pedig történelmi témákat választ, úgy a feudális múltat nem dicsőségében, hanem borzalmaiban ábrázolja (Délsziget). Ugyanakkor azonban Vörösmarty költészete új elemekkel gazdagodik, műveiben megjelenik a nép, a dolgozó és éhező paraszt. A nép felé való fordulása tükröződik abban a sok népdalban és népi életképben is, melyet életének ebben korszakában ír. A nép politikai a szerepének felismeréséhez Vörösmartynál a népköltészet szeretetén át vezet az út. Többnyire még csak elnéző humorral beszél róluk, de mély együttérzéssel rajzolja szenvedésüket, elnyomott meg vágyaikat. Ezt az új vonását mutatja mesejátéknak és bölcselő drámának egyaránt nevezhető Csongor és Tündéje. Vörösmarty tehetségének minden kiválósága megnyilatkozik e művében, a leggyöngédebb líra, a pátosz, a népies humor és a nyelv kimeríthetetlen bűbájos zenéje. Kisfaludy Károly halála után mindenki Vörösmartyt, tartja az Irodalom vezérének. Ő irányítja , az irodalmi folyóiratokat Bajzával és Toldival együtt. Egyre nagyobb szerepet tölt be a Tudományos Akadémián, szótárakat szerkeszt, az irodalmi nyelvet, megteremti mely az utána következő irónemzedék példája marad. Ekkor nemzete nyomorúságáért már nem csak az idegen elnyomást, hanem a népelnyomó osztály uralmát is okolja. A nemesi szabadságról tudja Vörösmarty, hogy dicső, de magtalan“, mert keveseknek szabadsága. A szabadság kivívását már nem tartja lehetségesnek a nép felemelése, a jobbágyság felszabadítása nélkül Mikor a bécsi kormány terrorral akarja az ellenzéket elhallgattatni és Kossuthot bezárják, akkor írja meg a Szózat-ot. Sajátságos Vörösmarty útja, mely a negyvenes években vezet el oda, hol a költő önmagára talál a legmaradandóbb formában. Ugyanakkor mikor meglátja a feudális világ barbárságát és elmaradottságát, észreveszi a tőkés társadalom kizsákmányoló jellegét is. E korból születnek meg az egyetem s emberi haladás kérdéseivel foglalkozó verseik, melyekben a jelen kétségeiből, igazságtalanságából a jövőben keresi az utat, hiszi, hogy a történelmi fejlődés megoldja e kérdéseket. A Guttenberg albumba írt epigrammáját a könyvnyomtatás 400 éves feltalálásának évfordulójára írja: Majd ha kifárad az éj és hazug álmok papjai szűnnek S a kitörő napfény nem terem áltudományt. Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből S a szent béke korát nem cudarítja gyilok, Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús S a nyomorult pórnép emberiségre javul Az akadémia könyvtárában ülve, ébred fel lelkében a Gondolatok a könyvtárban című verse, mely a tudományok öncélúsága ellen küzd és kimondja, hogy Mi dolgunk a világon? Küzdeni Erőnk szerint a legnemesebbekért. A negyvenes évek Vörösmarty egyéni életében is meghozzák a változást. Már meglett ember, mikor megismeri és nőül veszi Csajághy Laurát, akihez érett férfikora legszebb verseit írja. E boldog, kiegyensúlyozott házasság új erőt ad arra a küzdelemre, melyben ezidőben mind tevékenyebben vesz részt, egyre jobban csatlakozik ahhoz a párthoz, melynek Kossuth a vezére, és melyhez Petőfi is — kit Vörösmarty önzetlen lelkesedéssel pártfogol és indít útnak — tartozik. Mikor a forradalom kitör, Vörösmarty a forradalomhoz csatlakozik és kitart mellette a világosi fegyverletétel után is, bár súlyos megpróbáltatásoknak van kitéve. Menekülnie kell és csak hónapokig tartó bujdosás után, betegen kerül vissza családjához, mikor Haynau vérengző kedve alábbhagyott. Az önkényuralom alatt megírja hattyúdalát: A vén cigány című rapszódiát. A kétségbeesett költő tragikus önmarcangolása „Prométheusz hallhatatlan kínjai” nem voltak túlzottak fájdalmának kifejezésére hazája sorsán, de nem adja fel a reményt a világ felszabadulásában, mikor így kiált: Lesz még egyszer ünnep a világon Majd ha elfárad a vész harangja. S a viszály elvérzik a csatákon. Világnézeti korlátjai megakadályozhatták, hogy következetesen együtt haladjon Petőfi forradalmi demokratizmusával, de nem volt határa becsületességének, fenkölt gondolkodásának, költői őszinteségének és népe iránti hűségének. Kitartott mellette utolsó pillanatáig rendületlenül! SIMKÓ MARGIT — Hát persze, őrmester úr, mint baka. — És Svejk továbbra is éppoly nyugodtan nézett az őrmesterre, aki szédült a gyönyörűségtől, és nem bírta visszatartani magát hogy, ezt is gyorsan be ne írja a jelentésbe. Szólt az őrsparancsnoknak, hogy vezesse el Svejket, majd így egészítette ki a jelentését: „Terve a következő volt: Befurakodva a 91. gyalogezred soraiba azonnal jelentkezni akart a frontra, hogy a legelső adandó alkalommal Oroszországba juthasson, mert belátta, hogy a hatósági szervek ébersége miatt másképpen lehetetlen megtennie visszafelé az utat. Tökéletesen érthető, hogy a 91. gy. ezredben kitünően érvényesülhetett volna, hiszen vallomásában a további keresztkérdések súlya alatt azt is beismerte, hogy már 1910-ben végigcsinálta az egész császári hadgyakorlatot Písek környékén mint gyalogos. Ebből látható, hogy igen képzett a maga szakterületén. Megjegyzem még, hogy az összegyűlt vádanyag az én keresztkérdéses kihallgatási módszerem eredménye." Az ajtóban megjelent az őrsparancsnok: — Őrmester úr, ki akar menni az árnyékszékre. — Bajonet auf! — vezényelt az őrmester — vagy nem is, hozza inkább ide. — Ki akar menni az árnyékszékre? — kérdezte szeretetreméltóan az őrmester ■— nincs ebben valami másik hátsó gondolat? És Svejk arcába fúrta a tekintetét. — Ebben igazán csak egyetlenegy nagy hátsó gondolat van, őrmester úr kérem — felelte Svejk. — Csak ne legyen benne semmi más, — ismételte meg sokatmondóan az őrmester, felcsatolva a szolgálati revolverét — magával megyek! — Ez egy nagyon jó revolver, — mondta útközben Svejknek — hétlövetű és halálosan pontos. Mielőtt azonban kiértek volna az udvarra, odahívta az őrsparancsnokot, és titokzatosan így szólt hozzá: — Fogja a puskáját, bajonet auf, és álljon a budi mögé, amíg ez benn lesz, hogy ki ne áshassa magát a pöcegödrön keresztül. Az árnyékszék amolyan kicsi, közönséges fabódé volt, szomorúan állt az udvar közepén egy pöcegödör fölött, amelyet a közeli trágyadomb is táplált. Öreg veterán volt ez a bódé, egész nemzedékek végezték már benne a szükségüket. Most Svejk foglalt helyet benne, félkezével az ajtó spárgájába kapaszkodva, miközben a hátulsó ablakocskán az őrvezető a fenekét figyelte, hogy ki ne ássa magát. S a csendőrőrmester sasszemmel leste az ajtót, és azon gondolkozott, hogy melyik lábába lőjjön a fogolynak, ha ez szökést kísérelne meg. De az ajtó nyugodtan feltárult, Svejk elégedetten kilépett és megkérdezte az őrmestertől: — Nem voltam odabent túl sokáig? Nem tartottam fel az őrmester urat? — Ó, egy csöppet se, egy csöppet se — felelte az őrmester, s közben azt gondolta: „Milyen finom, illedelmes emberek ezek. Tudja, hogy mi vár rá, de azért se a kalappal. Az utolsó pillanatig udvarias. Vajon a mieink is ilyenek lennének az ő helyében?" Az őrmester ott maradt az őrszobán Svejkkel, leültek egymás mellé Rampa csendőr üres ágyára, Rarmpa ugyanis reggelig szolgálatban volt, sorra kellett járnia a falvakat, s most éppen nyugodtan ült a protivini „Fekete lóban" és máriást játszott a helybeli cipészmesterekkel, kijelentve a játék szüneteiben, hogy Auszriának muszáj győzni. Az őrmester pipára gyújtott, Svejket is megkínálta dohánnyal, az őrsparancsnok fát rakott a tűzre, s a csendőrszoba egyszeriben a legkellemesebb kis hely lett az egész világon, békés tanya, meleg fészek, miközben leszállt a tereferére olyannyira alkalmas lassan téli alkony. De hallgattak mind a hárman. Az őrmester egy bizonyos gondolatot hánytorgatott magában, s végül az őrsparancsnokhoz fordulva megszólalt: — Véleményem szerint nem helyes, hogy a kémeket felakasztják. Az olyan embert, aki feláldozza magát a kötelességéért, hogy úgy mondjam a hazájáért, tisztességes módon kell kivégezni, golyóval, mit gondol erről őrsparancsnok úr? — Feltétlenül csak agyonlőni, nem felakasztani, — mondta egyetértően az őrsparancsnok — tegyük föl, hogy minket is odaküldenek, és azt mondják: „Tudja meg, hogy az oroszoknak hány géppuskájuk van egy * maschinengewehrabteilungban". Jöznénk és mennénk. Akkor mi is álruhába ölEs ezért már fel kell akasztani engem, mint egy rablógyilkost? Az őrsparancsnok annyira tűzbe jött, hogy felállt és szinte kiabálva mondta: — Követelem, hogy lőjjenek agyon és katonai tiszteletadással temessenek el. — Van benne valami — jegyezte meg Svejk — de ha az ember okos, akkor sohase bizonyítanak rá semmit. * Géppuska-osztag. — Dehogyisnem! — jelentette ki nyomatékosan az őrmester — feltéve ha ők is olyan ügyesek és megvan a maguk módszere. Erről különben maga is meg fog győződni. Meg fog győződni róla, — ismételte meg most már szelídebb hangon, barátságosan mosolyogva hozzá — kibúvókkal minálunk senki se megy semmire, nem igaz, őrsparancsnok úr? Az őrsparancsnok egyetértően bólintott, és közölte abbeli véleményét, hogy vannak, akik már eleve elvesztették a játszmát, még a tökéletes nyugalom álarca sem segít rajtuk, , és minél nyugodtabbnak látszik valaki, annál jobban ellene szól a látszat. — Maga az én iskolámba járt, őrparancsnok úr, — jelentette büszkén az őrmester — nyugalom egy szappanbuborék, a mesterséges a nyugalom egy corpus delicti. — És félbeszakítva elméletének kifejtését, az őrsparancsnokhoz fordult: — Mit együnk máma vacsorára? — Ma este nem megy a vendéglőbe, őrmester úr? Ez a kérdés egy újabb súlyos problémát állított az őrmester elé, melyet azonnal meg kellett oldania. Mi lesz, ha ez a fogoly felhasználja az éjjeli távollétét és kereket old? Az őrsparancsnok ugyan megbízható, óvatos ember, de már megszökött tőle a két csavargó. Valójában úgy történt ez, hogy az őrsparancsnok nem akart velük télvíz idején egészen éísekig vánszorogni a hóban, ezért Razice mellett eleresztette őket a mezőn, és pro forma a levegőbe lőtt egyet. — Elküldjük az öregasszonyt vacsoráért, aztán majd korsóként hozza a sört is, — így oldotta meg az őrmester a súlyos problémát — hadd járkálja ki magát az öreg. És Pejzlerka néni, a takarítónőjük, valóban kijárkálta magát. Vacsora után a csendőr-állomás és a „Kandúr" közötti valósággal megelevenedett az út. Pejzlerka néni nagy, nehéz csizmájának rendkívül számos nyomai ezen az összekötő vonalon arról tanúskodtak, hogy az őrmester teljes mértékben kárpótolja magát a „Kandúrból" való távolmaradásért. S amikor Peszlerka néni végül is azzal az üzenettel állított be a söntésbe, hogy az őrmester úr az üdvözletét küldi és egy üveg kontusovkát kér, a vendéglős nem bírta tovább türtőztetni a kíváncsiságát. — Hogy ki van ott? — felelte Peszlerkané-