Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1955-11-26 / 47. szám

1955. november 26. Mickiewicz Adám. a nagy len­ gyel költő halálának 100.-ik év­fordulójáról nemcsak szőkébb hazája, a szocializmust építő Lengyelország emlékezik meg, hanem az egész haladó emberi­ség. 1799-ben igen jelentékeny tör­ténelmi pillanatban született. Lengyelországot 1794-ben ne­gyedszer is felosztották, szinte eltűnt Európa térképéről. A len­gyel nép rettenetes nyomorban és elnyomatásban sínylődött. Mickiewicz mint egy üstökös jelenik meg, hogy oszlassa a sötétséget és világítson. Élete csak tüzetesebb tanul­mányozás után bontakozik ki. Mindazok a zavaros és bonyo­lult elemek, amelyek mindig más, más néven, hol mint messzianizmus, vagy mint misz­ticizmus, hol mint katolikus eszme, hol mint napóleoni gon­dolat ragadtak Mickiewicz ne­véhez, most egyszeriben lehull­nak róla, ami marad az egy nagy költő elvitathatatlanuul örökértékű műve, egy kiváló békeharcos emlékezete. Műveiben, a maga forradal­­miságában visszatükröződik az elnyomott lengyel nép élete és harca a szabadságért. Mickie­wicz a felvilágosodás szemszö­géből indul ki, túllépi a társa­dalmi osztályok keretét, a nép felé fordul és verseivel egyene­sen forradalmasít. A forradalom mély hatást francia gyako­rol rá. Már egész fiatal korá­ban a haladó ifjúsági mozga­lomba lépett, ezért száműzik hazájából és a Krím félszigetre­­kerül. Száműzetése idején is­merkedett meg az orosz forra­dalmárokkal és az elnyomott nemzetek szabadságáért és a társadalmi osztályok felszaba­dításáért harcol. Engesztelhetet­len ellensége a cári deszpotiz­­musnak. Oroszországi tartózko­dása alatt bontakozik ki Mic­kiewicz tehetsége teljes egészé­ben. Ezek az évek egész életére rányomták a bélyeget. Szoros barátság fűzi több neves orosz forradalmárhoz. Minél jobban erősödött a fia­tal lengyel demokratikus haza­fiak felszabadító mozgalma, an­nál jobban őrjöngtek a cári uralkodó körök. Mickiewicz kénytelen emigrációban tölteni életének nagyobb részét. Bárhol is él, Rómában, Drezdában vagy Svájcban, örök honvágy epeszti hazája után. Ezt a fájó, marcangoló érzé­sét s legszebben a Dziadi című művében fejezi ki a legbenső­ségesebben és nemcsak tartal­mára, hanem formájára nézve is forradalmi írás. Meseszövése sok életrajzi adatára emlékez­tet. Egyedülálló bátorsággal vilá­gítja meg a lengyel múlt kér­déseit a „Konrad Wallenrod“ című művében. Leírja egy for­radalmár életét, a titkos egye­sületek és összeesküvések kor­szakát. Wallenrod, a hős ponto­san tudja mit akar és ki ellen harcol, céltudatosan fegyveré­hez folyamodik. Mivel az igazi forradalmi erőktől elszigetelten áll — sokszor ingadozik és gyengének bizonyul. Ekkor ta­lálkozik Halbannal — ez az alakja személyesíti meg a né­pet. A költő tökéletesen kifeje­zésre juttatja a forradalmár belső harcát a kötelesség és az egyéni boldogság között. Wal­­lenrod önmaga vet véget éle­tének, nem akar annak keze alatt meghalni, aki ellen har­colt. A költő emigrációja alatt megismerkedett a világirodalom különböző áramlataival és ki­­váló művészeivel. Puskinhoz mély barátság fűzi, Lermontov fordítja oroszra verseit. Párizs­ban találk­ozik nagy honfitár­sával Chopinnal, aki zenében fejezi ki azt, a lengyel nép amit Mickiewicz keresetlen nyel­vén mond el. Még életében nagynevű költő és rendkívül népszerű. Versei nemcsak a lengyelek közkincse. A „Pan Tadeusz“ című rea­lista költeményét már élete de­lén írta. Művészetét az ember­ábrázolása és a­ forradalmisága jellemzi a legjobban. Az 1830-ban írt „Oda az if­júsághoz“ című verse egyene­sen mozgósított és a varsói fel­keléshez vezetett. Szavai ma is pezsdítenek és csodálatosan időszerűek, minden méltatás he­lyett önmagukért beszélnek: „Oh ifjúság, te szárnyalj sebesen óriás sasként messze odafenn legyen a karod, mint a villám lesújtó égi vész! Vessük a vállunk hősi testvéri láncba A földgolyó deréköve vagyunk! Egy roppant góccá forrjon ezer elménk Egyetlen góccá forradjon agyunk! Barátaim boldog fiatalok! S habár iszapos meredek az út erő s gyöngeség védi a kaput Erőnek válaszoljon az erő gyöngeség ellen ifjan törj elől Mickiewicz nemcsak szavakkal, hanem fegyverrel kezében is harcolt. Törökországban lengyel felszabadító csapatokat szerve­zett. Teljes katonai felszerelés­ben 1855. okt. 26-án halt meg és átadta a nemzetek közötti békéért és a társadalmi igaz­ságért folytatott harc zászlaját a következő nemzedékeknek: M. M. \ \ * A csillagok törvényhozója 1630 egyik borongás őszi napján egy határmenti bajor városkába, Regensburgba érkezett a postakocsi. Az uta­sok megpihentek,­­ majd folytat­ták útjukat. De az egyik utas annyira gyengélkedett, hogy képtelen volt ismét kocsiba szállni. Elhatározta, hogy itt tölti az éjszakát s csak más­nap utazik tovább. — Reggelre elmúlik, hozzá vagyok szokva az ilyen rohamokhoz — nyug­tatgatta szállásadóját és egy­ben saját magát. De reggelre nem lett jobban. Magas lázat kapott, és még mielőtt tudatára ébredt volna, hogy milyen nagy beteg, Johann Keppler, a nagy tudós és filozófus, meghalt. Keppler Leonbergben járt is­kolába, de még éves, amikor apja alig tizenkét kiveszi az iskolából, hogy a gyerek pénzt keressen. Kifutó lesz egy üz­letben. A vézna gyerek azon­ban nehezen bírja a munkát, s apja, aki jószívű, rendes em­ber, amint csak egy kicsit job­ba megy sora a családnak, visszaadja fiát az iskolába. A fiatal Keppler magánkívül van az örömtől, hogy újra iskolába járhat. Minden boldogságot a könyv és az iskola jelent szá­mára. Kitartóan tanul a leg­nehezebb körülmények között is és igazán csak rendkívül éles eszének és nem utolsósorban szorgalmának és vasakaratának köszönheti, hogy még az egye­temet is elvégezhette. Az egyetem elvégzése után, felajánlják neki, hog­y vállalja el a csillagászattan tanítását a grazi egyetemen. Az ajánlat nemigenn tetszik neki. A csil­­lagtúszattant nem tartja tudo­mánynak, inkább amolyan sze­rencse-jövendölésnek. Kedvenc tantárgya a matematika. De mivel más választása nincs, elfogadja ezt az ajánlatot, nem is sejtve, hogy m­it nyert a tudomány ezzel a döntésével. Keppler nem sokat tudott a csillagászatról. Az egyetemen hallgatott ugyan csillagászat­iam előadásokat és némi fo­galma volt Kopernicus elméle­téről, de sohasem végzett kísér­leteket, és gondolta, hogy a csillagok nem mások, mint valami fényes dolgok az égen. Becsületességére és szívósságá­­a jellemző, hogy miután állá­sát elfoglalta, azonnal hozzá­látott,­ hogy behatóbban fog­lalkozzék tantárgyával.­­ Minden szabad idejét és éjjeleit vizsgálatokkal tölti. Úgyszólván biztos benne, hogy a bolygók mozgása ös­­­szefügg a­ naptól való távolsá­gukkal. A naptól távolabb eső bolygók lassabban mozognak. De miért! Ezt kutatja ez a tudnivágyó fiatalember, s már­­már feladja a reményt, hogy valaha is feleletet kap kérdé­seire, amikor tudomására jut, hogy nem egyedül dolgozik ezen a k­érdésen. Már régen levelezik Tycho Braheval, a híres dán csilla­gásszal, aki akkoriban Prágá­ban tartózkodik, mint II. Ru­dolf udvari csillagásza. Érzi és tudja, hogy mindkettőjük hasz­nára válnék, ha együtt dolgoz­hatnának. I­osszas megfontolás után elhatározza, hogy Prágá­ba utazik, Brahehoz. öröme nem ismer határt, amikor meg­kapja Brahe levelét: „Nem ide­genhez jön, hanem baráthoz’’. Keppler nem egykönnyen jut el Grazból Prágába. Az úton megbetegszik. Kevéske pénzük elfogy s Keppler családjával együtt, fillértelenül néz szem­be a holnappal, s még­hozzá idegenben, ahol nem is tudnak kihez fordulni. Ekkor Keppler­­nek eszébe jut Brahe. És Bra­he bebizonyítja, hogy valóban barát. Küld pénzt s az anyagi gondoktól megszabadult Kepp­ler hamarosan talpraáll, úgy­hogy a család folytathatja út­ját Prága felé. A várva-várt barátság nem tart sokáig. Keppler úgy érzi, hogy Brahe nem őszinte hozzá s elhagyja Prágát. De Brahe visszahívja. Nemsokára Brahe meghal s Kepplerre hagyja kutatásainak eredményeit azzal a kéréssel, hogy Keppler adja ki nyomtatásban. Brahe halála után Kepplert Rudolf a „császár fő matema­­tikusá"-nak nevezi ki, ami szé­pen hangzik ugyan, de nagyon keveset jövedelmez. Keppler, aki m­ost már országszerte el­ismert tudós csillagjóslással — ági­t szívből megvet — kény­telen kenyerét megkeresni. * * * De kísérletezéseit egy perc­re sem hagyja abba. Nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a bolygók föltétlenül egy bizonyos szabály szerint mo­zognak. S míg a Mars tulaj­donságait figyeli, komoly fel­fedezésre jön rá, amit ma Keppler 2. törvényeként isme­rünk. A bolygókhoz húzott rá­diószvektor egyenlő idők alatt egyenlő területeket súrol. Megfigyelései­ közben észre­ veszi, hogy a bolygók nem mo­zognak, — mint az feltételez­hető — körben. Számol és számol, de semmi Már arra is gondol, eredmény, hogy a bolygók talán ovális vonalon mozognak. Egyik ívpapírt a másik után rójja tele szám­jegyekkel, amikor egy napon ujjongva hirdeti ki. A bolygók olyan ellipszis pályán mozog­nak, amelynek egyik fókuszá­ban a nap van. (Keppler 1. törvénye). Hírneve egyre nő, nevét az egész tudományos világ ismeri. De a nagy tudós nyomorog, mert Rudolfnak háborús elő­készületekre kell a pénz, ud­vari matematikusát nem fizeti. Keppler egyetlen jövedelme­­ a gyűlölt csillagjóslás. Állandó gondokban a megél­hetésért, az egyház folytonos üldözése közepette, végtelen órákat tölt el éjszakáról-éjsza­­kára, betegen, a gyéren búto­rozott lakásban, egy rossz­­szagú lámpa fénye, vagy egy gyertya lángja mellett, számí­tásai fölé hajolva, míg megszü­­n­letik zseniális agyában az égi­testek mozgásáról szóló sza­­bály, amely mint Keppler 3. törvénye ismeretes. A bolygók sziderikus keringési periódusai­nak négyzetei, úgy aránylanak egymáshoz, mint pályáik fél nagytengelyeinek köbei. Szerényen — mint amilyen egész életében volt — adta át ezt is a tudománynak, hogy nagy felfedezésével megkön­­­nyítse az utat a további kuta­tók számára. GERŐ KATALIN Az őrmester egy pillanatra félbeszakította magát, hogy megigazítsa a gyertya belét, aztán komoly arccal tovább beszélt, szigorú pillantást vetve Peszlerka nénire: — Maga ott volt, anya, és így be van avatva az egész titokba. Ez pedig hivatali titok. Ezt még említeni se sza­bad senkinek. Még a halálos ágyán se, mert akkor nem lenne szabad magát a temetőben elföldelni. — Jézus Mária, Szent József, — jajveszékelt Peszterka néni — miért is tettem be ide a lábam, én szerencsétlen. — Ne bőgjön, anyó, álljon fel, lépjen oda a feszülethez, tartsa fel a jobbkeze két ujját. Esküdni fog. Mondja utánam! Peszlerka néni odabotladozott az asztalhoz, szüntelenül jajveszékelve: — Skoéb­ei Szűz Máriám, hogy én miért tettem be ide a lába­mat. S a keresztről lenézett rá Krisztus szenvedő arca, a gyertyák pislogtak, s az egész valami kísérteties túlvilági dolognak látszott Peszlerka néni szemében. Teljesen elvesztette az önuralmát, a térdre rogyadozott, a keze reszketett. Felemelte két ujját, s a csendőr őrmester nyomatékosan és ünnepélyesen előre mondta a szöveget: — Esküszöm a mindenható úr­istennek és magának is, őrmester úr, hogy arról, amit itt hallottam és láttam, holtam nap­jáig senkinek egy szót se szólok, még akkor se, ha kérdeznének. Isten engem­­ Úgy segéljen. — Most meg csókolja meg a feszületet, anyó — parancsolta az őrmester, miután Peszlerka néni szörnyű zokogás közepette végigmondta az esküt és ájtatosan keresztet vetett. — Ügy, most pedig vigye vissza a feszüle­tet, ahonnan kölcsönkérte és mondja meg, hogy egy kihallgatáshoz kellett! A feldúlt Peszlerka néni lábujjhegyen hagyta el a szobát a feszülettel, s az ablakon át látni lehetett, hogy az útról még állandóan vissza­néz a csendőrállomásra, mintha meg akarna győződni róla, hogy nem álmodott, s hogy néhány pillanattal előbb valóban életének egyik legszörnyűbb pillanatát élte át. Az őrmester közben átírta jelentését, melyet az éjszaka pacákkal egészített ki, — ezeket azután az írással együ­­tt lenyalta, mintha lek­vár lett volna a papíron. Most teljesen átdolgozta az egészet, és eszébe jutott, hogy egy valamit nem kérdezett meg a fogolytól, így hát behivatta Svejket, és megkérdezte tőle: — Tud maga fényképezni? — Tudok. — És mért nem hord magával fényképező­gépet? — Mert nincs gépem — hangzott az őszinte és világos válasz. —­ De ha volna, akkor fényképezne vele? — kérdezte az őrmester. — Ha a nagymamának kereke volna... fe­_­lelte egyszerűen Svejk, és nyugodtan állta az őrmester fürkésző pillantását; az őrmester­nek éppen megint belenyilatt a fejébe a fájás, úgyhogy nem tudott más kérdést kitalálni, csak ezt: — Nehéz dolog pályaudvarokat­­ fényké­pezni? — Könnyebb, mint akármi mást, — felelte Svejk, — mert nem mozog, és az a pálya­udvar folyton egy helyen áll, és az embernek nem kell rászólni, hogy barátságos arcot kérek. Az őrmester tehát kiegészíthette a jelentést: „Zu dem Bericht, No 2172, melde ich * S már írta is: „Keresztkérdéseim súlya alatt többek között bevallotta, hogy tud fényképezni, éspedig a legszívesebben pályaudvarokat. Fény­képezőgép ugyan nem találtatott nála, de fel­tehető, hogy elrejtette valahol, és azért nem hordja magánál, hogy elterelje magáról figyelmet, amit saját bevallása is igazol, hogy a igenis fényképezne, ha volna nála fényképező­gép" Az őrmester, akinek nagyon nehéz volt a feje a tegnapi éjszakától, egyre jobban bele­­kavarodott a fényképezésről szóló jelentésbe, és tovább írta: „Bizonyos, hogy saját beval­lása szerint pusztán az a körülmény, hogy nincs nála fényképezőgép, csakis ez akadá­lyozta meg abban, hogy lefényképezzen egyes állomásépületeket és általában stratégiai fon­tosságú helyeket, és kétségtelenül megállapí­tást nyert, hogy ily módon járt volna el, ha meglett volna a vonatkozó fényképezőgépe. Kizárólag annak a körülménynek, hogy nem volt kéznél fényképezőgép, köszönhető az körülmény, hogy semmilyen fénykép se talál­a­tatott nála:" — Ennyi elég — mondta az őrmester, és aláírta. Az őrmester tökéletesen meg volt elégedve a­­ művével, és igen büszkén olvasta fel az őrsparancsnoknak. — Jól sikerült, — mondta aztán, — látja, így kell berichtet írni. Mindennek benne kell lenni. A kihallgatás, barátom, az nem olyan egyszerű, és a fődolog, hogy a berliniben minden szépen össze legyen állítva, hogy oda­­fönt tisztára beleszédüljenek. Most hozza ide az emberünket, hogy végezzünk vele. No, — mondta aztán komolyan Svejknek — magát most bekíséri az őrsparancsnok úr Písekbe a bezirkigendarmerie kommandóra. Sza­bály szerint magát meg kéne bilincselni. De mivel én azt hiszem, hogy maga egy rendes ember, nem kap bilincset. Meg vagyok győ­ződve róla, hogy útközben nem fog szökési kísérletet elkövetni. Az őrmester, aki Svejk jóságos arcára pil­lantva szemmelláthatóan meghatódott, még hozzátette: — És ne legyen rossz emléke rólam. Vigye, őrsparancsnok úr, itt a bericht. — Hát isten áldja, — mondta Svejk lágyan — köszönöm magának, őrmester úr, mindazt, amit értem tett, és ha alkalom lesz rá, majd írok az őrmester úrnak, ha pedig egyszer megint errefelé járnék, hát feltétlenül benézek ide. Svej kiment az őrsparancsnokkal az útra, s aki­­ találkozott velük, amint barátságosan beszélgetve haladtak, azt hihette volna, hogy régi ismerősök, és véletlenül egy úton men­nek a város felé, mondjuk a templomba. Sose hittem volna. — mesélte Svejk, — hogy egy ilyen út Budejovicébe ennyi nehéz­séggel jár együtt. Erről eszembe jut a koby­­lisy C­ha­ura mészáros esete, ő egyszer éjszaka a Palacki­ emlékműnél lukadt ki Móráéiban, és reggelig járkált ott körbe-körbe, mert úgy jött neki elő, hogy annak a falnak nincsen vége. Ettől egészen kétségbe volt esve, haj­nalban már nem bírta tovább, úgyhogy kia­bálni kezdett: „patruj", és amikor a rendőrök odaszaladtak, megkérdezte tőlük, hogy merre (36) * Kiegészítésül a 2172. sz. jelentéshez jelen­tem .,.

Next