Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1957-02-05 / 6. szám

írósági terem. Ügyész, bíró, vád­lottak, hallgatóság. Mindez félelmete­sen hat. Az arcok komorak. Ezen a helyen ez nem is ritkaság. A bíró­ság csak azt vonja felelősségre, aki megszegte a társa­dalom biztonságát védeni hivatott törvények va­lamelyikét. A vádlottak padján két ti­zenhat éves kiskorú bűnöző ül, felnőtt társával. A negyedik tizennégy éves, őt még bíróság nem ítélheti fiatal kora miatt, a folyóson várakozik. Tanúként hallgatják ki. A vádirat felolvasása után megkezdődik az első vádlott kihallgatása. A bíró felteszi az első kérdést: — Bűnösnek érzi magát? Mélységes csend. A teremben semmi se mozdul, a tekintetek a vádlottra szegeződnek. Most a falióra halk ketyegése is kel­lemetlen zörejként hat. A másodpercmutató rohamo­san rója a köröket. A vádlott néma marad. — Miért tette ? Vállrándítás. — Csak úgy. — Foglalkozása? Semmi válasz. Mit is mond­hatna? Két éve kimaradt az­ iskolából, azóta nincs munká­ban. — Miből él? A tárgyalás Ipolyságon folyt le. A nevek közlését érthető okokból mellőzöm. Újra némaság. Csak az óra ketyeg szomorúan. Két fiatal év röppent el kihasználatlanul. S ezt az időt az óra méri. Há­látlan feladat. A bíró megismétli a kérdést. — Az anyámnak segítek. Vontatott, bizonytalan válasz. Anya? Ő tartja el munka nélkül élő fiát? És most hol van ? Sem apja, sem anyja nem jelent meg a tárgyaláson. Míg a bíró a keresztkérdések sorozatát teszi fel, addig kép­zeletemben meg­jelenik egy kép. Karácsony napja, a szeretet ünnepe. A városka kihalt, a kocsmák szokatlanul csendesek. Csak egy, egyetlen ember ül a cserépkahiba mellett. Ötven év körüli délütötte, megtört. Ru­hája kopottas. Az előtte lévő söröskorsóba szaporán hullanak a fájdalom, az elhagy­at­ott­ság könnycseppjei, amelyeket az emlékezés sajtolt ki beesett szeméből. Volt ő is vidám, jókedvű. Ereje is volt, bőven elegendő ahhoz, hogy a fuvarozó válla­latnál nehéz, kíméletlen mun­kát végezzen. A sors elég sok­szor próbára tette. No, és itt kezdődött a kocsmázás. A vége? a Nagyon, nagyon szomorú lett befejezés. Felesége két év előtt fejszével vágta fejbe, amikor ismételten ittasan ér­kezett haza. Már a halál nyúj­togatta felé szikkadt karjait. Szívós, viszontagságokban ed­zett szervezete kibírta. Néhány hónapos kórházi kezelés után újra hazatért. A fejszecsapás következtében munkaképtelen, nyomorék, a beszéde is hibás. Most kezdődött élettragédiá­jának második szakasza: a család nem fogadta vissza, a gyermekei — egyik a vádlott — megverték tehetetlen apju­kat. bőr Szörnyűség' Ki ölte ki ezek­az emberekből az érzést? Mennyi maradt meg bennük az Emberből? — Mondja el pontosan, ahogy történt, — rezzent fel gondo­lataimból a bíró hangja. — Nem emlékszem, be vol­tam rúgva. Szívbemarkoló közömbösség! Tizenhatéves — be volt rúgva. Értelmetlenül bámul a bíróra. Nem érti a megrökönyödését. Mi van ezen csodálkozni való? Ivott és berúgott. Ennyi az egész. Mivel is vádolják? Többszöri betörés az egyik raktárba, ahonnan több üveg szeszesitalt lopott el társaival. Nem kenyeret, nem cipőt, nem ruhát lopott. Szeszt! Értitek, ti felnőttek? Szeszt, mert a tizenhatéves vádlott inni, mu­latni akart. Ruhára, cipőre te­lik az anyja keresetéből, de nagyosan mulatni, pajtásokat itatni, azután az üres üvegeket a falhoz verni — ezt már a maga erejéből akarta megtenni. Milyen érzések, ösztönök irá­nyították cselekedetét ? Mi késztette arra, hogy minden egyes betörése alkalmával — ö a tizenhat éves — tőrt vigyen magával ? Miből táplálkoznak e vad ösztönök gyökerei? Emlékezzünk csak arra a kocsmában zokogó emberre — az ő édesapjára —, akinek fe­lesége fejszével ütötte szét a fejét, ittas állapotában! — Mik a további tervei? — következnek a végnélküli kér­dések. Jövő? Sohasem gondolkozott erről. Egyelőre így is jó. Mi lesz azután? Feleslegesnek tartja már most ezen töpren­geni. — Foglalkozást akarna ta­nulni ? A fejrázás nemet jelent. Nincs cél, nincs távlat. Kiút van-e? Még ezt sem tudni. Bíró, ügyész, védő, hallgatók tétován néznek a semmibe. Ki a hibás? Mi a teendő? Bejön a másik vádlott is. Úgyszintén tizenhat éves, ez évben érettségizik, ha ... Együtt loptak, együtt ittak az előbbi vádlottal. Az egyik munkakerülő, a másik néhány hónap múlva az érettségét bi­zonyító oklevéllel lép az életbe, ahol felelősségteljes munka vár rá. Hogy kerültek össze? Nehéz megítélni. Ő véletlen találko­zásnak mondja. Érthetetlen. Véletlenül találkoznak s elmen­nek együtt betörni, inni, majd szeszt árulni, hogy a szerzett pénzből egyformán részesedje­nek. Megbánás ? Megtörtnek lát­szik. Fél, nagyon fél az érett­ségi miatt. Nem is egyszerű dolog ám ez. Egy életről, az egész jövőjéről van szó. Ez a bírósági terem határkő lehet. Vallomásából azonban hiányzik az őszinteség, ami a megbánás első feltétele. Csupán édesapja zokog fel, aki szintén eljött a betöréssel, lopással vádolt fia tárgyalásá­ra. Mennyit áldozott, mennyit dolgozott fia jövőjéért! S mégis valahol, valami félresiklott. Erről tanúskodik a komor, kö­nyörtelen terem, ahol a fia vádlottként áll. A bírák csaknem könyörög­nek az őszinte vallomásért, hogy megkönnyíthessék a vád­lottak helyzetét. Mennyire jól esne, ha éppen az ő — a vád­lott — szeméből törne fel né­hány őszinte, megbánó könny­csepp! A megbánás jogosíthat csupán reményre, hogy a tár­sadalom becsületes, helytálló, „érett“ emberrel gyarapszik. Mert hogyan is hangzik az, hogy érettségire készülő betö­rő? Az életben akadnak bukta­tók, az ember — főképpen fiatal — könnyen meg is bom­­­­lik. A törvényszék elsődleges feladata, hogy ezeket felsegít­se. De hogyan, ha a segítő kezet visszautasítják ? Nos, nem könnyű bírónak lenni. Döntésüktől emberek jö­vője függ. A vádlott fiatalok is az élet küszöbén állnak. Bűnösek, nagyot vétettek em­bertársaik, a társadalom ellen. Megérdemelnék a büntetést. De minden esetben éppen a bün­tetés a leghatásosabb nevelési eszköz? Korántsem. Csakhogy most jön ám a leglényegesebb: megállapítani, vajon ebben az esetben melyik út lenne a cél­hoz vezető? Nehéz, nagyon nehéz a válasz. De talán koc­káztassunk. Adjunk lehetősé­get! A harmadik vádlott 40 éves. Bűne: ő vette meg az ellopott szeszt a fiataloktól. Rumot, literét 40 koronáért. Szesz, is­mét szesz! Megörült az alkalmi vételnek. Nem tudatosította, hogy bűncselekmény részesévé válik? Bizonyára. Ám a kapzsiság elnyomta a lelkiismeret hang­ját. Védekezik, gyermeki naiv­ság­gal mossa a kezét.­­ Nem tűnt fel magának, hogy éppen gyerekek, és ol­csón árusítják a rumot ? — kérdi az ügyész. — Kérem szépen, kérdeztem, hol vették. Azt felelték, hogy munkáért kapták. Ezt az állítást az előbbi két vádlott már megcáfolta. De ki is hinné el, hogy tizenhat és tizennégy éves gyerekeket szes­­szel jutalmaznak munkájukért? A felelősség nemcsak arra hárul, aki elkövette a bűncse­lekményt. Felelős az is, aki tud a cselekményről és ezt szándé­kosan elhallgatja. De a törvény előtt az is felelős, aki a bűn­­cselekményről ugyan nem tu­dott, de viszonyaihoz, körülmé­nyeihez mérten tudomást sze­rezhetett volna róla. A tényállás világos. A vád­lott tudhatta, hogy pecsételt palackokat feleáron sehol sem kaphat. Ám ő nem sokat törő­dött a körülményekkel. Majd a bíróság némileg pó­tolja a mulasztást. A tizennégy éves tanú, a be­törés és lopás bűnrészese ta­gad, hazudik. Végül mégiscsak megtörik. S ez új színt ad a tárgyalás menetének. Új tények kerülnek felszínre, a bűncse­lekmény hátteréből új, eddig ismeretlen személyek bukannak elő. A bíróság tanácskozásra vo­nul vissza, majd kihirdeti a tárgyalás elnapolását. Az új tények felszínre kerülése meg­kívánja az anyag kiegészítését. Az eredmény egyelőre isme­­retlen. Napok, hetek telnek el, amíg végérvényesen eldől a vádlottak sorsa. Tanulságnak azonban ez is elég. Imélkedem v eset felett... az Képzeletemben tizennégy éves ta­a­nú, a hatéves két tizen­vádlott — mindmegannyi kis­korú — bírói ta­lárban jelenik meg. Helyüket a vádlottak padján felváltja ... Nem, nem, csupán képzelődés — hessegetem el a gondolatokat. De mégis! A vádlottak padján megjelennek a szülők, tanítók, a bíró, az ügyész és a többiek, akik mind-mind a társadalmat kép­viselik. Igen, a kiskorúak vádolnak! Vádolnak bennünket felnőtte­ket, akik nem tudták kézen­fogva vezetni őket. Tessék hát, felnőtt vádlottak! Mit hoznak fel a saját ment­ségükre? ZSILKA LÁSZLÓ * ZALA JÓZSEF: Emlékszik Tanár Úr? Bejáró voltam kisdiák koromban. — Űzött a reggel, visszavárt az éj. — Keréken jártam fagyban, sárban, porban és megcibált a csallóközi szél. Az állomáson összebújtunk. Néhány falusi veréb messze tart, merész. — Naponta mérték ,a tudomány vékán, parlagi fajtánk könnyű, vagy nehéz. — ... Nyirkos szoba ... dohos szag ... kenyérgondok. „V sok sérelem ... baj ... terhes volt a múlt. ..­— Sejtve figyelte az élet­ porondot a kisdiák. Tűrt... látott... és tanult­am.* — Egy esti órán megkértem tanárom, a bejárók, hogy elmehessenek. Ő így felelt: „Menjetek hát, nem bánok­^„ Rajta mezei vadak, menjetek!“ Némán távoztunk. Bólintva köszöntünk, pedig erünkben lázadott a vér ... Húsz év vihara zúgott el fölöttünk, s e néhány szó refrénként visszatér. — Az emberibb kor már sarkig kitárul. Küszködés, próba és harc megérte! Vajon emlékszik-e még a Tanár Úr az egyik mezei vad nevére ... ? Sági Tóth Tibor: ifjúsági szervezeteink és a nevelés Helytelen lenne az igazság megkerülésével, vagy holmi struccpolitikával azt állítani, hogy ifjúságunk nevelése terén minden a legteljesebb rendben van. Ha pedig kutatni kezd­jük, hogy kik a felelősek az ifjúság nevelése terén mutat­kozó visszáságokért, bizony egy sor tényezőt nevezhetünk meg. Felelősek a szülők, a pedagó­gusok, az ifjúsági szervezetek, az egész társadalom. Vélemé­nyem szerint csakis mindezen tényezők összefogásával és rendszeres együttműködésével lehetséges helyes irányba te­relni annak a nemzedéknek a nevelését, amely az osztály nél­küli szocialista társadalmat lesz hivatva továbbfejleszteni és a kommunizmus magaslatáig emelni. Hozzászólásomban az ifjúsági szervezetek munkájával kívánok részletesebben foglalkozni: ho­gyan teljesítik e szervezetek a nevelés terén reájuk háruló feladatokat, mutatkoznak-e if­júsági szervezeteink nevelési munkájában pozitív eredmé­nyek, s vannak-e hibák, me­lyek orvosolásra várnak. Bevezetőül leszögezem, hogy ifjúsági szervezeteink, mind a pionírszervezet, mind pedig a CSISZ szervezet, már puszta létezésükkel is kedvezően be­folyásolják ifjúságunk nevelé­sét. Hathatósan kiegészítik szülői és az iskolai nevelést, a különösen a nevelésnek azon területein, amelyek számára a családban és az iskolában ke­vés lehetőség nyílik. Gondolok itt például a közösségi szel­lemre, a munkaszeretetre, a proletárnemzetköziség eszméi­nek szeretetére. Számos igen eredményesen működő pionír­szervezeteink munkája minden területen még nem tekinthető kielégítőnek. Ennek okát abban látom, hogy ifjúsági szerveze­teink munkájában igen sok még a formalizmus és igen kevés a pedagógia. Miben nyilvánul meg például a formalizmus ifjúsági szerve­zeteink munkájában? Elsősor­ban e szervezetek feladatának téves értelmezésében. Pionír­szervezeteink köztudomásúan olyan jellegű ifjúsági szerve­zetek, melyek csupán az isko­lásgyermekeket foglalják ma­gukban. E szervezetek elsőren­dű célja és feladata az iskolák nevelőmunkájának támogatása, a pionírkorú gyermekek esz­mei nevelésének irányítása. Ez­zel szemben gyakran ezt ta­pasztaljuk, hogy a pionírcsapa­tok egy-egy iskolában csupán mint reprezentatív gyermektes­tületet használják és szerepel­tetik. A gyermekekből felnőtt módra gyűlésező, agyoncsépelt frázisokat szajkószerűen han­goztató, egyéni véleménnyel alig rendelkező „kisöregeket“ nevelnek. S ha már az eszmei nevelés­ről szólunk, vizsgáljuk meg mi a helyzet­ e téren CSISZ szer­vezeteinkben, tekintet nélkül arra, üzemi, falusi vagy iskolai CSISZ szervezetről van e szó. Nos, az eszmei nevelés e szer­vezetekben is gyakran forma­­lisztikus, túlteoretizált, vagy­­pedig teljesen elhanyagolt. Már­pedig ez a probléma kétségte­lenül nagyjelentőségű. Hiszen ifjú nemzedékünk csak akkor válik szocialista társadalmunk igazi támaszává és megingat­hatatlan pillérévé, ha eszmei nevelése helyes alapokra lesz fektetve, s ha az illetékesek is megértik végre, hogy az esz­mei nevelés is olyan területe a nevelésnek, amely feltétlenül szakértelmet, az elméletnek a gyakorlattal való legszorosabb összekapcsolását követeli meg. Ifjúsági szervezeteinknek fel­tétlenül az eszmei nevelés azon formáit kell alkalmazniuk, ame­lyek eddig is jól beváltak, s melyeknek nem az az ered­ménye, hogy a fiatalok megta­nulnak elvont fogalmak gyak­ran helytelen alkalmazásával „politizálni“, hanem a tények megismerése, azoknak megfe­lelő és helyes szemszögből tör­ténő megítélése által megtanul­nak világnézeti és ideológiai té­ren is helyes módon gondol­kozni ! Ezt elérni nem könnyű fela­dat, de hogy az ifjúság helyes világnézetének kialakítására igenis nagy szükség van, azt a múlt év október­novemberében Magyarországon lezajlott sajnálatos események bizonyítják a legjobban. Az eszmei nevelés egyik fő felada­ta — véleményem szerint az lenne, hogy a fiatalság megis­merkedjék a kapitalista múlttal, annak valamennyi átkával igazságtalanságával, hogy en­és­zek alapján értékelni tudja a népi demokrácia sok-sok mun­kával elért vívmányát. (A cikk befejező részét következő számunkban közöljük). Következő számunkban Orosz Zoltán novelláját közöljük.

Next