Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)

1962-12-04 / 49. szám

AVW­.V.V.V.V.W.W, Bohuslav Brezovský V­asmennyezet­ ről. Hányszor kezdte már elöl­utoljára néhány napja, amikor megismerte Luciát, és abban az elképzelésben élt, hogy elég ereje van elvetni magától azt, amit régi életé­nek nevezett, s azt hitte, az egész csak annyi, mint ami­kor az ember leveti a régi ka­bátját. De alapjában véve csak az volt a fontos, hogy megsza­­baduljon Olgához fűződő ter­hes, fájdalmas és megalázó viszonyától, megszabaduljon tőle, leküzdje határozatlansá­gát, és választ találjon az örök kérdésre: mit akarok tulajdon­képpen? Mindez egybeforrott az Olgánál meddőn és üresen eltöltött esték, az állandóan megújuló és elhamvadó, holt remények, a véget nem érő ábrándozások képzetével. Arra vágyott, hogy rendet teremt­sen napjaiban, rendszerbe fog­ja őket, ahogy jönnek egymás után, mindazzal, amit hoznak, anélkül, hogy rendszeres mun­kára összpontosítaná erejét. Hogy ne várjon arra a bizo­nyos „nagy tettre“-re, hanem végre hozzáfogjon és megva­lósítsa. Érezte, hogy itt van. Itt a pillanat, amikor nem térhet ki többé, amikor határozottan válaszolni kell, már nem is válaszolni, hanem dönteni. Itt áll előtte, és elég igent vagy nemet mondani. Az ár elso­dorta, és nem tehet mást, úsz­nia kell. Melyik part felé? El­veszettnek érezte magát a Vencel teret elárasztó tömeg közepette, végig sem tudott tekinteni a Múzeumtól a Mas­­zekig feketéllő sokaságon. Vé­letlenek összjátéka — de vé­letlenek .voltak-e valóban? — hozta ki ide a hidegbe, a fagy­ba, ezer és ezer ember közé, akinek mindegyiknek megvan a saját élete és saját sorsa, de együttesen egyetlen nagy és más életre törekszik, egyet­len nagy és más sorsra. Vá­gyukat és együttes akaratukat Ludvík számára túlságosan egyszerű és túlságosan kon­krét jelszavakba zsúfolják: „Le az áruló miniszterekkel!“ és: „Éljen Klement Gottwald kor­mánya!“ Ludvík valami mást akarna kiabálni, valamit, ami közvetlenül összefügg az életével, ami az ő vágyát fe­­­jezi ki. Például... igazán nem tudja, mit kiáltson. Valamit, ami lelke legmélyéről fakad. — Mit hallgatsz — böki ol­dalba egy tányérsapkás, beke­­cses, tömzsi ember. — Ha nem tartasz velünk, akkor tűnj el innen. Itt nincs keresnivalód! — Hogyne tartanék veletek! — feleli zavartan Ludvík, és kerüli a másik tekintetét. — Akkor meg nyisd ki a csőrödet, hogy a becsületes ember tudja, ki talpal mellet­te, zonygatták a maguk igazát. A bor már a fejükbe szállt, min­denki okosnak és erősnek érez­te magát. Nem sokat törődtünk velük. Táncoltunk, énekeltünk. A fiúk incselkedve szerelmes szava­kat, apró bóktokat súgtak a fü­lembe. Én nevettem rajtuk és nem gondoltam semmire. Mind­annyian egyformán távol és egyformán közel állnak hozzám. A brigádvezetőnk is felkért egy táncra. Fiatal lányosarcú, nagyszemű fekete legény. Jól táncol és sokat beszél. — Már rég láttalak ilyen jókedvűen — mondta és hozzá­tette: — Szakítottál azzal a ... Elharapta a szót és kérdőn az arcomba nézett. — Szakítottam — mondtam és zavartan elfordítottam a te­kintetemet. — Jól tetted. Te végered­ményben rendes lány vagy, jó kőműves ... Kár olyan huligán­nak ... — Ne beszéljünk róla — sza­kítottam félbe könyörgő tekin­tettel. — Ahogy akarod. Én csak tisztázni akartam bizonyos kö­rülményeket, amelyek a brigád tagjai előtt nem világosak. De ha te már lezártad magadban az ügyet, akkor hallgassunk róla. Habár a tanulságokat so­sem árt levonni... Egyszerre elpárolgott a jó­kedvem. — Mást nem mondhatok — mondtam és nyomatékképpen alig érezhetően mozdítottam a karomon, hogy távolabb ke­rüljek tőle. — Le az áruló miniszterek­kel! Éljen Klement Gottwald kormánya! — harsogja Ludvík, és egy csapásra megérti, ezek az egyszerű és konkrét jel­szavak is elegendők ahhoz, hogy kifejezzék, amit érez. Annyit jelentenek például: le Fišarrel, le Olga hamis életé­vel, le Ludvík felelőtlenségé­vel, le Bezdek és Krammer ci­nizmusával, le a kályha mel­lett, melegben kiagyalt elmé­letekkel, ide hozzátok őket, ide a fagyba, teremtsétek meg az egyszerű, hamisítatlan, igaz életet. E pillanatban hirtelen bizonyosnak érezte magát, az ide-oda hullámzó , és morajló óriási tömeg egy részecskéjé­nek. A tömegben áll, az ég feke­te, a sokaság fölött világítóto­ronyként emelkednek a ma­gasba a zászlók, érthetetlenül jól érzi magát ebben az irdat­lan sokadalomban, ahol az egyik akarat a másikkal talál­kozik, a másik a harmadikkal, és mind együtt egyetlen óriási áradatba torkollanak. Felhullámzik, felmorajlik a nagy tér, majd elcsendesedik, és újabb hullámok kelnek, me­lyek ugyancsak elsimulnak, ahogy erősödik a láthatatlan hangszórókból ömlő, mély hang. — Éppen most jövök a Vár­ból, az elnök úrtól. Ma reggel javaslatot terjesztettem elő, hogy fogadja el a február hu­szadikán visszalépett minisz­terek lemondását, s egyidejű­leg javasoltam a köztársasági elnök úrnak, kikkel egészítse ki és szervezze újjá a kor­mányt Közölhetem, hogy az elnök úr valamennyi javasla­tomat, úgy, ahogyan előter­jesztettem, elfogadta. Az e pillanatig tökéletes csendet robbanásszerűen tép­te szét a kitörő lelkesedés, hullámzani kezdett a testek fekete tengere, magával ra­gadta azokat is, akik a par­ton álltak várakozva. A lelke­sedés Ludvíkot is elragadta. Istenem, csak el ne hagyjanak, bárcsak mindig ezekkel az em­berekkel lehetnék. A hang még mindig beszél. Nyugodtan és bársonyosan, mintha egybefolyna a soka­ságra leszálló alkonyattal. A fekete tömegek mintha mér­ta az utasítást?" „Sebének szerkesztőtől“. A beszélgetés tartalmánál jobban meglepte az a körül­mény, hogy éppen otthon ta­lálta a telefonhívás. Most már tudta, mindennek úgy kell tör­ténnie, ahogy történik, van valami törvényszerűség, amely alól lehetetlen kibújni. Csúszol, csúszol lefelé, egyre gyorsab­ban... A szerkesztőségben minden úgy festett, mintha mi sem történt volna. Alig ült le szo­bájában, Janeček nyitott be hozzá. Bátortalan volt és el­­fogódott, parasztos arca fülig pirult.­­ „Olyan színe van az egész­nek — mondta —, mintha kar­riert akarnék csinálni. Mert kommunista vagyok. De ne gondold, hogy így van. Be aka­rom fejezni a tanulmányaimat, és elmegyek innen. Csak most vagyok itt, mert szükség van rám.“ „Eszem ágába se jut ilyes­mi“ — felelt az igazsághoz hí­ven Janeka, és az járt az eszében, mit akar tőle Jane­ček. „Meg akartalak kérdezni...“ — kezdte a másik, és zavara fokozódott, láthatóan ideges volt, s nem fejezte be a mon­datot. „Mit?" „Úgy hiszem ugyanis, kö­telességem, hogy megkérdez­zem tőled. Miért nem léptél be a pártba?“ — mondta hirte­len. „Nem léptem be semmiféle pártba“ — felelte tétovázva Ludvík. „Tudom — bólintott Jane­ček. — De miért nem léptél be a kommunista pártba?" „Őszintén szólva, nem tu­dom — ismerte be Ludvík. — Ha beléptem volna valamilyen pártba, az a kommunista párt lett volna. Más párt eszembe se jutott.“ „Értelek — mondta Janeček most már élénken, és arcán mosoly ömlött el. — Én ugyan­így voltam vele.“ „Hát te miért léptél be?" „Mert meggyőződtem róla, hogy igazuk van. Vagy talán így: nem az a fontos, hogy be­lépjünk a pártba, az a fontos, hogy színt valljunk az élet igazsága mellett..." Mintha megijedt volna sza­vaitól, kissé ellágyult tekinte­tet vetett Ludvíkra. Mintha bocsánatot kérne, amiért így elragadtatta magát. „Igen — bólintott Ludvík. — Nem az a fontos, hogy be­lépjünk a pártba, az a fontos, hogy kommunisták legyünk. Nem tudom... — majd kijaví­totta magát — illetve nem tudtam, képes leszek-e rá. Te kommunista vagy?“ „Nem tudom — mondta Ja­neček. — De az akarok lenni. Tudom, mit akarok.“ Ludvík meglepetten pillan­tott rá. Mintha Janeček kita­lálta volna, hogy Ludvík túl­ságosan gyakran kérdezi ön­magától: Tulajdonképpen mit akarok? * „Attól félek, hogy magamra maradok. Ha belépek a pártba, nem lesz olyan színe a dolog­nak, mintha...“ — elhallgatott és zavartan nézett valahová az asztal alá. Janeček zsebébe nyúlt, és ugyanolyan szertartásos moz­dulattal, mint egykor Vanek, Ludvík elé tette a belépési nyilatkozatot. Most ott ül szobájában, és egymás után tölti ki a rubri­kákat, igent és nemet ír, élet­rajzot, született, ilyen és ilyen családból származik, apja el­esett, anyja kis nyugdíjából élt, bebörtönözték, ekkor és ekkor, mert gyanúba fogták, hogy kapcsolatban áll Jozefy illegális csoportjával, ezt és ezt tette, igyekezett minél őszintébben írni. Amikor be­fejezte, úgy érezte, pontot tett életének egy szakasza után. Új szakaszt kezd. Erős, szi­lárd lesz, megmenti önmagát, megmenti Olgát. Felöltözkö­dött és elindult hozzá. Majd­nem kilenc óra volt már. Olga lakásának ajtajában egy cé­dulát talált. • „El kellett mennem. Bocsá­nat. O. P.“ Amikor elgondolkozva kilé­pett az utcára, felnézett a lány ablakaira. Mind sötét volt. Csak az egyiken, annak a szobának az ablakán, amelyben a ho­­mokszínű szőnyeg díszelgett, szűrődött ki keskeny fénysu­gár. .V.V.V.WWWWUWWWi össze­hetetlen acélárrá ötvöződnének Amikor a hang elhalt- Többet nem faggatott. Per-S9at °tt. az acélfolyam megvi­­cekbe került, amíg sikerült:­dul- Fölfalé és lefelé, ömleni úgy — ahogy összeszednemji kezd minden oldalra, magával magamat. Gépiesen, megszo­m urcolja Ludvíkot, eltűnnek az irott mozdulatokkal roptam aílszMrt arcok, a pipás Sebá­­táncot. A zenét alig hallottam:.11?^ Janecek szeles és mosoly- és ösztönösen állottam meg,»190s képe, Cermak köve der­­amikor az elhallgatott.­­medt arca - igen Cermák is _ , . . . . . Sitt van — ui arcokat pillant - ráncolunk meg? - kér­;.meg s köztük váratlanul Lu_ dezte a brigádvezető moso­­ Jdiét. Ott áll, emelt fővel, mo­tyogva, /sotyogva néz előre. - Jobb lesz, ha abbahagyjuk... Fudvík odafurakodik hozzá. . . . .»Véletlen vagy nem véletlen. Még azt találják h­ nnn, hogy - .jhogy öt nap után itt találko- Felriadt bennem ismét a két­*­zik vele? De ott áll mellette, ségbeesett félelem. Már nem­ megérinti karját, feléje fordít­­vott értelme, hogy továbbra is /jó ragyogó arcát, ott maradjak. Észrevétlenül­. Kézenfogva furakodnak elő­­kiosontam, nehogy mentege­­rrel keresztültörtetnek a Mú­­tőznöm kelljen. Jzeumtól a Műszek felé ömlő Lassan, sétálva indultam ha­jótömegen, besurrannak egy út­­ra. Az októberi éjszaka csend-­járóházba, ahol kevesebb az jét csak az építkezés távoli*­ember, most már egymás mel­­zaja és a teherautók zúgása e jett mehetnek, Lucie belekarol zavarta. Körülöttem ezernyit Ludvíkba. Lucie az új élethez fényben új város ragyogott,tartozik. Ezt bizonyosan érzi. Tekintetemmel megkerestem a/Minden könnyű lenne, ha vele házat, amelyet mi építettünk/, maradna. Még égtek benne a villanyok.J. -Szép volt és karcsún tündököl­t Hétfőn reggel, amikor Olga ve a többi fölé nyúlott. Híve­/elment szabónőjéhez és Fišar­­gatott­­ihoz, hogy megbeszélje vele /- i/11 .1 . ;*anyja temetését, Ludvík élt Gyors léptekkel feleje indul­ , alkalommal és hazasietett tam l­átni akartam közelről *az alkalommal es hazasiereit, tam. Látni akartam “zei­ot,r emélte hogy még otthon­t tapintani tömör, hűvös falát/,. . ondreit Ondrei már el­­hogy megnyugodjak. Hogy át-/m ! D jHg tetteJ be maga áramoljon belém az erő, melyet­ sugároz az éjszakába Testvé­r- mo9 °tt az ajtót, csöngött sugároz az éjszakába. !estva.;telefon. A központból hívta aa remnek hittem. Én segítettem­ tele kisasszony, közölte, a világra a formátlan. cé talan..h várjuk a szerkesztőség­­anyag tömkelegéből. Ott van­^ Me­g­mondta, hogy Harrie benne az erőm és idegem. Egy..felmondo­tt neki: „A9y felmon­darabka belőlem. És itt bennem/mást visszavonták­­ !)Ki von­­a makacs szívósság, melyet o..ta vissza. A kisasszony nem keltett életre. «Jtudta, de utasítást kapott, hogy (Folytatjuk)*Ő hívja fel Ludvíkot. „Kitől kap­ részlet ! Köszöntjük a kongresszust A kongresszus előtti idő­­­szakban nemcsak az üze­mekben, az építkezéseken, hanem a képzőművészek műtermeiben is lázas mun­ka folyt. A művészek igye­keztek a legszebbet nyúj­tani és a kongresszus tisz­teletére a legszebb ajándé­kokat felajánlani. A bratislavai Művészek Házában most kiállításra kerültek a kongresszus tisz­teletére készült alkotások és azok a képek, valamint szoborművek, amelyeket a „CSKP harcban a szocializ­musért és kommunizmu­sért“ című művészeti ver­senyre küldtek be. A kép­zőművészeti alkotások ma már, hasonlóképpen mint a tudomány és a technika vívmányai, elválaszthatatla­nul mindennapi életünkhöz tartoznak — közkinccsé váltak. A művészeti törek­véseket sehol se támogat­ják annyira, mint a szocia­lista országokban. Az egy­kori mecénások azért se­gítették anyagilag a művé­szeket, hogy alkotásaikban saját osztályuk vagy sze­mélyük dicsőítését találják meg. A kommunista párt nem azért serkenti a mű­vészeket, hogy alkotásaik­ban saját dicsőséges tet­teit ünnepelje. A pártnak harcos művészekre van szüksége, akik művészi esz­közeikkel rávilágítanak éle­tünk szépségeire, a csö­­kevényekre és a múlt ár­nyékaira. A kiállított képek között jóleső érzés fogja el a lá­togatót, amikor megállapít­ja, hogy alkotóművészeink a sok tapogatózás után, a különböző irányzatok és áramlatok közepette meg­találták az igazi utat, felis­ B­ratislavában a Suché Mýto-i Művelődés Ház­ban a CSKP XII. kong­resszusának napjaiban „Kongresszus és mi" címen a kulturális és társadalmi központot létesítenek. — Figyelmünk most CSKP XII. kongresszusa felé a fordult, mindnyájan nem utazhatunk Prágába és ezért azt szeretnénk, ha a kong­resszusi Prága légkörét le­galább részben sikerülne idevarázsolni. — mondja a Slovenská kniha n. v. egyik dolgozója. — Elsősorban könyvkiállítást rendezünk, ahol főleg a legújabb politi­kai irodalmat mutatjuk be. Külön teremben rendezzük meg a bratislavai dolgozók harcos hagyományaival ös­­­szefüggő irodalom kiállítá­sát. A Paneleken mindig friss felvételeket mutatunk be a kongresszus tárgyalásai­ról. Naponta 15-18 óra kö­zött villámhíradót adunk ki, amely a kongresszusról szá­mol be. A kulturális központ helyi adója majd időszerű sajtókommentárokat és be­szélgetéseket közvetít. A lá­togatók képernyőn is figye­lemmel kísérhetik a kong­resszusi tárgyalások mene­tét. A kiállítás látogatói sor­solási szelvényt kapnak. Minden este 10 számot sor­solnak ki, a nyertesek merték a művészet társa­dalmi tudatformáló szere­pét és a néphez szóló, a tömegek érzésvilágát leg­jobban kifejező népi rea­lizmust választották. A kö­zösségért élő egyszerű em­ber, a hétköznapok hőse, az új világot építő ember ta­nulmányozása, nagyszerű és izgalmas feladata lehet a­ művésznek. Ján Zelibsky, az illegális sajtó terjeszté­se című képsorozata nyer­te az első díjat, míg a szobrászok első díját Ru­dolf Pribíš Népemhez című dombormű-sorozata kapta. Bemutatjuk Bártfai Tibor Tiltakozás című szobrát. Mestere magas színvonalú szakmai tudásával előzi meg kortársait. Erőteljes realiz­mussal helyezi a térbe ma­gabiztos alakját. Második képünk Ignác Kolčák A sztrájk kihirdeté­se című olajfestményét áb­rázolja. A festő tiszta, egy­szerű megfogalmazásra tö­rekszik, a szemlélő figyel­mét a mondanivaló lénye­gére összpontosítja. M. M. könyvjutalomban részesül­nek. A kongresszusi kulturális központban esténként vál­tozatos műsort rendezünk, felváltva a Szlovák Nemzeti Színház, a Kis Színpad, a Tatra-revue, a Költészet Kisszínházának művészei, valamint a SĽUK, a Lúčnica, továbbá a VCZ és a ĽJUT együttesek lépnek fel. Ezenkívül rendszeresen összejöveteleket rendezünk az írókkal, öreg kommunis­tákkal és képzőművészek­kel. Több rövid­filmet is le­vetítünk. A kulturális központot december 4-én nyitják meg. Bártfai: Tiltakozás Kolčák: A sztrájk kihirdetése Könyvkiadóink is méltókép­pen felkészültek a kong­resszus tiszteletére. Képün­kön az egyik legújabb kiad­ványnak, Katarina Lazarová regényének egyik friss pél­dányát látjuk. Helyreigazítás Lapunk legutóbbi számában sajnálatosan több sajtó­hiba volt. A „Fényes a tűz lángja“ c. recenziót Gyüre Lajos írta, a Juhász Gyula irodalmi estre, melyről Juhász Katalin írt, Szentesen került sor. A becsúszott hibákért olvasóink elnézését kérjük. Szerkesztőség

Next