Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1964-12-01 / 48. szám

(Folytatás) Szóval, a régi fájdalmát megértettem. Néha engem is elkap az ilyen fájdalom. Tudj játok, én is újságíró voltam. Nem könyveket is akartam írni, kellemes hiányérzettel, adóssággal itthagyni az életet. Ebben igaza van Trencséninek. Ha az ember látja, érzi, valóra váltotta mindazt, amit el akart érni, akkor nyugodtabban búcsúzik az élettől... S a meggyilkolt asszony?! — villámlott át az agyamon a gondolat. — Hogy búcsúzott az élettől?! Ha tudsz, erre felelj, Trencséni! Közelebb hajoltam hozzá, hogy figyelmemet ne kerülje el szeme rezdülése sem. Már érettnek láttam a helyzetet, hogy megmagyarázzam neki, mit csináltak a „huligánok“. — Az írás vágyát csak a halál oltja ki az emberből... — szóltam ekkor Trencsénihez. — Mit csináltak a huligánok? kérdezte immár másodszor Trencséni. Kurtára fogtam a szót, a hatást vártam. — Megöltek egy asszonyt! Kiszökött a vér az arcából. — Az erdőben? — kérdezi. — Honnan tudja? Nem veszi le rólam a rettegéstől részegre itatott tekintetét. — A városban ritkán ölnek embert... — suttogja. — Igaza van, — igyekszem átsegíteni a szakadékon. — A huligánok a parkokban, az erdőben, az elhagyott helyeken garázdálkodnak... — és tovább mesélem a történetet. — A maga víkendháza közelében ölték meg az asszonyt! Elmetszették a torkát! Rablógyilkosság történhetett, nem találtuk nála a kézitáskát... Az őrületig felgerjesztett idegállapotban néz úgy az ember, mint Trencséni meredt rém ekkor. — Lehetetlen... — lihegte. — Elfogták a gyilkost? Szóval, ez a fontos! Elfogtuk-e a gyilkost?! Kezdem érteni Trencsénit. Az áldozatot ismerheti, a gyilkost nem látta! Ezért nem beszél! A gyanú elsősorban rája terelődhetne. Ha tudná, ki a gyilkos, elsírná magát, mint az öngyilkossági szándékkal foglalkozó férfi, és vallomást tenne. Erre a felismerésre később jutottam rá. Most azon törtem a fejem, mit válaszoljak kérdésére. — Még nem fogtuk el a gyilkost... — mondottam — De megtaláltuk a borotvát, mellyel elmetszették az asszony torkát. Női ujjlenyomatok voltak a borotván... — Lehetetlen... — suttogta halálra rémültenni. Nem akartam tovább kínotNem faggattam tovább. Egyben holtbiztos voltam, Trencséni nem ölt! Szeméből nem a gyilkos tekintete meredt rám... Ahogy most magam elé képzelem, sajnálatra méltó, becsületes embernek tartom... 18. A kapitány meghökkenve néz Krivosra. — Azt mondod, a becsületes ember sajnálatra méltó? — Gyakran... — feleli Krivos. — Fél bevallani az igazat, pedig be akarja vallani. , Ha nem teszi, mehet az elmegyógyintézetbe. Trencsénit egy hajszál választja el ettől. Valamilyen oknál fogva fél beismerni azt, amit be kell ismernie Ha bevallja az igazságot, mielőtt elfognánk a tettest, jogosan gyanúsíthatnánk bűntett elkövetésével. A gyaanús egyénekkel, tudjátok, hogyan bánnak. Trencséni ezzel tisztában van. A múltból nem egy példát sorolhatna fel maga is. Nemcsak ferde szemmel néznének rája. Az agyafúrtak, a törtetők, a fellélegző és erőre kapó talpnyalók egyszerűen kitörik a nyakét, megrohanják az osztályvezetői székét. Ritka eset, hogy valaki védelmébe venné az ilyen embert. Ez az érem egyik oldala. És a másik? Aki titkol valamit, hazudik. Miért nem meri megmondani az igazat? Mert hosszú évek óta sokat beszélünk a helytállásról, és másról, ami ezzel összefügg. Annyira beitatódtak ezek a szavak az emberek tudatába, hogy bizonyos körülmények folytán, akarat, túl, vagy akaratlanul megbotlanak, igyekeznek azt letagadni, elhallgatni, nehogy az elvtársak, a pártbizottság, vagy mit tudom ki előtt pirulniok, magyarázkodniok kelljen, ilyen vagy olyan áron, leggyakrabban mások kárán tisztára mossák magukat. Szóval a hangzatos szavak hazugságra kényszerítik őket, hogy bizonyítsák hűségüket, helytállásukat... Ez nem sajnálatraméltó eset? — Az ilyen embernek nincs szilárd jelleme. . — jegyzi meg a kapitány. — Hány embernek van szilárd jelleme? — kérdezi heves hangos Krivos. — A jellemet az életkörülmények alakítják, formálják Maradjunk Trencséni Róbertnél. Amikor újságíró voltam, személyesen nem ismertem őt, más lapnál dolgoztam. Gyakran hallottam, bátor harcos volt, nem egyszer az életét tette kockára a partizánháborúban. Akkor fiatal volt, családja volt, sokat nélkülözött és szenvedett, de boldog volt! Most negyvenöt éves, megvan a családja, a fia legényember, rendezett életkörülmények között él, úgy gondolom, mindene megvan, ami egy modern ember életéhez szükséges, és mégis boldogtalan ... Egy komoly hivatalban osztályvezető. Többre már nemigen viheti. Ha megbélyegeznénk a gyilkosság vádjával, gyanújával, a mostani helyzetben mást nem is tehetnénk, minden okunk megvan, hogy éljünk a gyanúsítás jogával, ez tragédia lenne számára. Ha később a tettes elfogásával tisztáznánk is az ügyét, a szégyenbélyeget évek múlva sem mosná le magáról. Előbb-utóbb kitörnék a nyakát. Ha nem is távolítanák el tisztségéből, nem látnák benne a régi Trencsénit, hanem a gyanúsított Trencsénit, akitől egyesek idegenkedni fognak, mások sajnálni fogják. Mind a kettő idegméreg. Későbben az idegméreg hatására maga kényszerül a menekülésre, szóval saját maga töri ki a nyakát. Az új környezetben sem szabadul meg a régi sebhelytől. Utána lopakodik a kádervélemény, a mindenhová bejutó és eljutó fecsegők szapuló szava. Trencsénit egyszer azzal gyanúsították ... Ezért hagyom, nem faggatom, mellőzöm a hatósági kihallgatást... Természetesen, ha beleegyeztek... Ismétlem, Trencséni negyvenöt éves. Ilyen korban nehéz újraa kezdeni az életet. Megszokta kényelmet, megszokta a munkáját... Tehát, ha megbotlik, s ha az első percekben úgy dönt, el kell hallgatnia botlását, később már nem tudja rászánni magát, hogy az elvtársakhoz, hozzánk fusson, és bevallja, ezt és ezt tettem, ezt láttam .. Titkát lelke mélyén érzi, inkább emészti magát, minthogy... — Értem... — mondja a kapitány. — Ezért hallgat vasárnap óta ... — Erre gondoltam! — lélegzik fel Krivos. örül, hogy feltevéséről meggyőzte feljebbvalóját. — Ezért határoztam el magam, hogy nem faggatom tovább. Ha sejtettem volna, mit tudok meg néhány perc múlva, azután, hogy elhagytam Trencséni lakását, talán másképp cselekszem, így csak azt szögezhettem le magamban, Trencséni egy közönséges ceruza eltulajdonítását sem tudná letagadni. Tekintete, lihegése, gyors izzadása, akadozó szava arról tanúskodik, tud a gyilkosságról... Ne haragudjatok, hogy egy kicsit késleltetem a nyomozást, hogy pszichológiai vizsgálat alá vettem Trencsénit. Későbbi munkámban a hasznomra válhat, s azt hiszem, Trencséninek is jobb, ha nem fogom keresztkérdések alá, hanem alkalmat adok neki, hogy még a mai nap folyamán saját elhatározásából felkeressen bennünket és vallomást tegyen... — Biztos vagy ebben? — kérdezi hitetlenül Kucsera. — Biztos a halál! Nem szeretnék az érzésemben csalatkozni. .. — Folytasd! — mondja türelmetlenül a kapitány. — Trencséni ezek szerint nem látta a gyilkost. Véletlenül akadt a holttestre ... Bár megkérdezhettem volna, hol volt vasárnap? Kint volt-e a nyaralójában? Mondtam, nem akartam a vallató szerepét játszani. Maradjunk annál a feltevésnél, Trencséni vasárnap kint volt az erdőben, kisétált a víkendházból, s a bokor mögött rábukkant a megfojtott áldozatra. Most mellékes, hallott-e kiáltást, vagy egyedül volt-e a víkendházban. Szóval... — A feltevéseket nem hagyhatjuk figyelmen kívül, azonban. .. — szól közbe a kapitány, s az órájára néz. — Azt hiszem, most nemigen érünk rá... — Váralja jelentkezéséig várhatunk, — mondja Krivos. — Ez fényt derít az áldozat kilétére és Trencséni hallgatásának igazi okára ... — Az előbb mondtad, hogy a felesége... — figyelmezteti a kapitány. — Azt hiszem, más nem lehet az áldozat. Most meggyőződünk ... — Ne játszd előttünk a titokzatos embert! — mosolyodik el a kapitány. Kezdi érteni Krivost. Beleélte magát Trencséni lelkiállapotába. Ilyenkor nem jó kérdésekkel, közbeszólásokkal zaklatni... Kucserára néz. Krivos kiveszi kezedből a kezdeményezést! — gondolja. Nincs neheztelés a főhadnagy tekintetében. Lehet, hogy arra gondol, meséljen csak a hadnagyocska, a feltevések nem minden esetben helytállók. Ebben az esetben, azt hiszem, Krivost fogják igazolni. Az ilyen lélekelemző ügyeket Krivosra fogom bízni. Ehhez is szimat kell, s ez megvan nála... A hadnagyon felejti tekintetét, Nem szól, csak biccent a fejével, folytasd, többé nem szólok közbe... — A hulla láttára Trencséni elszörnyed. Az ilyen típusúakat a legkisebb rossz is megremegteti, s a halántékukat hasogatja a gondolat, mit szólnak ehhez az emberek? Szóval nagyon megijed, a víkendháza közelében történt a gyilkosság! A gyanú elsősorban reá eshet. Ha tisztázná magát, akkor is a közbeszéd tárgya lenne, az egyik kihallgatás követné a másikat... Nem belemenős ember, nem reszkíroz. A cikkeiből is ismerhetjük, oktatgat, fél a kényes problémáktól. Ebben is nagy szerepet játszhat nála, mit szólnának ehhez „fent" az elvtársak? Ezért oktatgat, szürke, mint a veréb. Bár ez is hasznos, de kevés ahhoz, hogy igazi élet lüktessen az írásaiban. Ilyen az élete is. Valami oknál fogva, ami még titok előttem, fékezi magát, nem éli azt az életet, amilyet élni tudna. Ez a felismerés juttatta az eszembe azt a feltevést, hogy Trencséni — ha valaki mással volt a víkendházban, akkor társával együtt — volt az, aki az áldozatot átvonszolta a szomszédos hegyecske túlsó oldalára, hogy megmeneküljön a gyanúsítás rémétől... — Lehet... — bólint a kapitány. Eszébe jut, megfogadta, nem fogja zavarni a hadnagyot. (Folytatjuk) AVANTGARD-38 Köztudomású, hogy az avantgardisták szerepe a képzőművészetben felfrissítően, pezsdítően hatott. Megingatta az elavult elméleteket, erős szél gyanánt igyekezett elsöpörni az életképtelen „műveket“, s a figyelmet így méltán hívta fel magára. Elég is ennyi, — az avantgardizmus nem szorul sem méltányolásra, sem méltatásra. Hanem arról mégis érdemes néhány szót váltani, hogy az avantgardizmus miután kiélte magát — beteges kinövések talaja lett. Mindennek ellenére a realizmus s maga a szocialista realizmus is meggazdagodott az avantgardizmus vívmányaival. Miért mondom mindezt? Bratislavában, a régi városháza kiállítótermében összegyűjtöttek jónéhány hazai művet a harmincas évek végéről és a negyvenes évekből. A kiállítás címe: AVANTGÁRD 38 A művek nagyobbik hányada nem ismeretlen, — a nemzeti képtárból szállították ide. Guderia mogorva, de hatásos vonalakban domináló Templom című képe szembe került Ervin Semian három kis festőmmel képének csak fényképmása került ide, de így is kitesz magáért. A füstös kémények között gömbölyödő fekete nap olyan látvány, ami megállítja az érdeklődőt. Ezzel szemben a Három grácia című kép előtt elég könnyen ellép az ember, sőt még a tiltakozásnak se mond ellent, ami ágaskodni kezd benne. Cyprian Majerniknek három képe került az AVANTGÁRD 58 című kiállításra. A szomorú s mégis kedves Majernik színei, de az elmaradhatatlan lovasok is már távolról elárulják, hogy kivel van dolga a nézőnek. A kiállítás egyébként a képzőművészeten kívül az egykorú irodalommal is foglalkozik. Üveg alatt sok újságcikk és iratok. A szlovák fasiszta rendőrség üldözőbe vette Bakos Irodalomelmélet című könyvét Erről az üldözésről a kiállításon egy dokumentum tanúskodik. Az AVANTGÁRD 38 visszaidézi ugyan a múltat, de a mához szóló azt bizonyítja, hogy egykor a mai öregek is szertelenek voltak kissé. Sződy Viktor menyével: Téli utca, Lovacskák és a Játék a macskával. Ez utóbbiak meghitt, kedves, dekoratív színeikkel vonják magukra a figyelmet. ^V.VAV.VV/.VA'.VV.'.V.V.V.V.W.V.V.'.V.V.V Novemberi A Csehszlovák-szovjet barátsági hónap jegyében — már hagyományosan — minden évben megrendezik a szovjet filmhetet is. Ekkor mutatják be az év jelentősebb szovjet filmjeit — az elmúlt évben pl. A Tiszta égboltot, a Ballada a katonáról c. filmet, legújabban a kétrészes Hamletet és az ugyancsak kétrészes Élők és holtak-at. Mindkét filmet 1964-ben fejezték be, mégis jelentős nemzetközi siker van már mögöttük. Az Élők és holtak Karlovy Varyban, a Hamlet-nem sokkal később- Velencében nyert díjat. Mint az eredmények is mutatják a bemutatott 6 szovjet film közül az említett két film a legjelenősebb. A Visnyevszkij színműve alapján, panoramatikus eljárással készült Optimista tragédia (Szamszon Szamszonov rendezésében) nem éri el a dráma színpadi sikerét. A szovjet filmhéttel szinte egyidőben egy másik filmesemény hozta lázba a filmkedvelő közönséget. Az idén már másodszor rendezték meg Brnóban a Nemzetközi Filmfórumot, ahol a felkínálásra elhozott filmekből egy-két vetítésre, az érdekesebbnek ígérkező műveket a hazai filmforgalmazók is elkérik és a nagyközönségnek bemutatják. Idén a majdnem ötven millió dollárért készült Kleopátrát, és a May-regények újabb filmrevitelét a Vinettou-t és az Old Shaterhand című filmeket. A Konsztantin Szimonov regénye alapján készült az ÉLŐK ÉS HOLTAK rávilágít arra a tényre, hogy a háborúban nemcsak hurrá-áradat, hanem sokszor totális dezorientáció, belső ellentét, bizalmatlanság is uralkodott a szovjetek oldalán, minek következménye a kínzó nyomor és ezrek pusztulása volt. Csakis így válik elhihetővé az eseményeket megfordító hősiesség. A film nem szégyelli megmutatni sokszor a szovjet katonák naivitását (Zolotarjov), másrészt viszont őszinte odaadását. Meg kell jegyezni, hogy az igazmondás ellenére sem éri el Sztolper rendező filmje. A ballada a katonáról vagy a Szállnak a darvak színvonalát. Ennek oka talán a nehezebb és sokrétűbb cselekménysorozat ritmikai és szerkezeti szétesése,ezért marad el az erősebb érzelmi hatás. Shakespeare HAMLET-jének akár színpadi, akár filmváltozatát mindig fokozott várakozás előzi meg. Filmen a shakespeare-i mű még nagyobb feladatot jelent az alkotók számára, mint a színházban. Jelen esetben a kíváncsiságot fokozta az a tény, hogy nem is olyan régen láthattuk L. Olivier gyönyörű Hamlet -filmjét. Határozottan megállapíthatjuk, hogy Grigorij Kazincev filmje még ezt a várakozást is felülmúlta, olyanformán, hogy a gondolatot közel hozta a mai nézőkhöz — szinte fanatikus hűséggel Shakespearehez. Lényeges Kozincev alkotásában, hogy itt a shakespeareiség nem formai szerkezeti jellegű, hanem csakis tartalmi és gondolati. A másik jelentős pozitívum az, hogy ez a Hamlet ízigvérig a film — tehát főleg a kép — nyelvén szól, közben felbontva a szöveget zenére, mozgásra és a filmi ábrázolás összes formai lehetőségére, beleértve a modern kamera technikáját, a gépmozgást, képnagyítást stb. A Hamlet esetében szólni kell legalább a Hamletet alakító Szmoktunovszkíj játékáról, mert közhely már, hogy a Hamlet a színészi alkotás csúcsainak lehetőségét rejti. Szmoktunovszkíj már az Egy év kilenc napja című Romm-filmben meghökkentett különös játékával. Mostani teljesítményéről legalább annyit meg kell jegyeznünk, hogy itt is kivételeset nyújt, a lényeget az értelemre, a felfokozott gondolati telítségre viszi — ezáltal kissé tompítva az érzelmi hatást. Vavreczky Géza Élők és holtak filmek Optimista tragédia ü ü