Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1965-09-28 / 39. szám
£ Nas áčécs&ädáVióô, A dolgozó nő alapruhatára A MUNKARUHA IGEN FONTOS SZEREPET JÁTSZIK — fontosabbat, mint azt sokan gondolják — a dolgozó nő ruhatárában. Tudni kell ugyanis, hogy munkába nem járhatunk divatjamúlt elegáns ruhánkban, mert ez mindenképpen csúnya. Akkor is, ha a ruha olyan, mint az új, (hiszen annak idején egy esküvőre csináltattuk, s azóta alig volt rajtunk, miután nincs alkalmunk színházba, szórakozóhelyekre járni, a brokátruhát nem tudjuk kihasználni) és akkor is ha a ruha „kihasználásával“ meg akarjuk előzni, hogy évekig a szekrényben lógjon, tehát a kopott elegáns ruhát viseljük munkába. Jó ízlésű nő ilyesmit nem csinál, mert amint már említettük, a jólöltözötttség első feltétele, hogy minden alkalomra legyen megfelelő ruhánk, olyan, amilyen oda való. A munkába tehát a munkaruha szükséges. Téved az felfogás, hogy a munkába eiér új ruhát csináltatni, legjobb „elhordani“ az elegánsat, és aztán ismét ilyet csináltatni. Nem, ez a leghelytelenebb gondolkodás, és aki aszerint öltözik, a jól öltözöttségtől nagyon messze jár. A MUNKARUHA természetesen aszerint változik, hogy mit dolgozunk. Gyári munkához legpraktikusabb a hosszú nadrág, IH. „montorka“, vagy pedig, ahol ez előírás (pl. élelmiszeriparban) a fehér köpeny, esetleg a munka fajtája szerint szürke vagy sötétkék köpeny, a legmegfelelőbb. Köpeny, alá ne viseljük azt a ruhát, amiben munkába mentünk, mert összegyűrődik, nem lesz eléggé friss,mire hazamegyünk. Köpeny alá valóban elhordhatjuk régi ruháinkat,de azért nem kieestélyit, ill. még jobb régi szoknyát viselni rendes mosó blúzzal, aminek gallérját kihajtjuk a köpenyre. Még ha bármilyen piszkos munkát is végzünk, ügyeljünk arra, hogy öltözködésünk rendes legyen. Két színes vagy három fehér köpeny hozzátartozik a gyárban dolgozó nő alapruhaházához, ha elkopnak, pótoljuk újjal épp úgy, mint bármelyik Hibánkat. MUNKÁBA JÁRNI — vagyis az útra — leghelyesebb szoknya - blúzban - pulóverben - ezvetitettoen - kisbabátam. Szám szerint nehéz megállapítani, kinek mennyire van szüksége, de az alapruhatérban mindenesetre legyen két szoknya, két-három hozzávaló blúz, egy pulóver és egy szvetter. Fosztó», Hogy ezeket szín szerint Úgy válogassuk össze, hogy a blúzokat, a pulóvert és szvettert is mindkét szoknyához viselhessük, vagyis „keverhessük“, mert így mindjárt több ruhadarabunk lesz. (Folytatjuk) BÚZAVIRÁG“: A középkékfekete melírozású szövethez az első modellt a nővérének küldjük. A ruha egybeszabott, a zsebklapnikat és a manizsettákat 2 cm széles fekete paszpolozás díszíti. A gombok is feketék és a bőröv is. A másik ruha princes szabású, a felső részen elszabva és 1-2 cm szélesen feketével szegve. Ugyanilyen paszpolozás díszíti a gallér és az ujjak szélét is. Jaj, azok ígér, a kilókkal többnyire, baj van. Általában többek a kelleténél, ritkább esetben kevesebbek, de a legritkább az, ha annyi van belőlük, amennyi kell, amennyivel a „tulajdonosa“ meg van elégedve. Ugye, igazunk van? Ugye, kevés nő elégedett az alakjával? És meg kell mondanunk, hogy általában jogosan elégedetlenek, mert a túl kövér nők száma sokkal több, mint az kívánatos lenne. Szólnunk kell arról is, hogy a kövérség sokszor hormonzavarokkal függ össze, okozhatja a pajzsmirigy elégtelen működése is, és ilyenkor orvosi kezelésre szorul. A legtöbb esetben azonban a kövérség oka a helytelen táplálkozás. Aki hízásra hajlamos — ezt mindenki tudja magáról — annak nagyon kell vigyáznia az étrendjére és tartózkodni is kell tudnia az ételtől. Valljuk be, hogy a kirakat előtt sóvárogva nézik a szép ruhát, sóhajtva, hogy „sajnos, ez nem nekem való, az ilyet csak a soványak engedhetik meg maguknak“,, de a kilók tíz perc múlva a Cukrászda előtt már elfelejtik s szép ruhát, már csak a rémes vagy a suhajda ínycsiklandozó ízére gondolnék s nem tudnak elmenni anélkül, hogy egyet-kettőt be ne kapjanak, akár délelőtt, délután, vagy a nap bármely szakában. Panaszkodnak, hogy nem tudják, mitől híznak, hiszen nem is reggeliznek, levest sem esznek... viszont a naponta elfogyasztott édességekről, tortaszeletekről vagy masomézes szendvicsekről mélyen hallgatnak. A jó alak nem jelent koplalást. De egy biztos: úgy vagyunk ezzel, mint a betegségekkel. Könnyebb megelőzni, mint kigyógyulni belőle. Vagyis; könnyebb a jó alakot megtartani, mint könnyelműen elhízni és aztán fogyókúra segítségével lefagyni. Egy „igazi" fogyókúrát betartani ugyanis nem is olyan könnyű, erős akarat, elhatározás szükséges hozzá. A legtöbb fogyókúrázó néhány nap alatt szeretne megszabadulni fölösleges kilóitól, ami természetesen nem megy, ez elkeserít, s abbahagyja az egészet. Vannak, olyanok is, akik, még mielőtt hozzákezdenének, „megállapítják“, hogy ők úgysem tudnak lefogyni, “akármit“ is csinálnak, tehát még annyi fáradságot sem vesznek maguknak, hogy megpróbálják. Igaz, hogy egyesek hajlamosak a hízásra s ahogy mondani szokás: „minden deka zsírrá válik rajtuk“. Ez azonban még nem ok arra, hogy „elhagyják“ magukat, hanem ellenkezőleg, nagyon is kellene vigyázniuk étrendjükre. Hogy az egészséges, de amellett ne hizlaló legyen. (Tulajdonképpen a fogyókúrának is ez a lényege). Egy biztos, és ehhez tartsuk magunkat: a kövérség esztétikailag sem szép és egészségügyi szempontból is sok bajt okozhat. Igyekezzünk tehát fölösleges kilóinktól megszabadulni, egyrészt étrendünk segítségével, másrészt rendszeres tomagyakorlatok végzésével. (Folytatjuk) A burgonyává gyorsabban felforr, ha egy kevés margarint adunk bele. Ujjlenyomatokat könyvről fehér kenyérrel ledörzsölhetünk. A savanyú káposzta különösen jó ízű lesz, ha egy darabokra vágott almán kívül egy szétnyomott gerezd fokhagymát is főzünk bele, a műanyag fésűket nem szabad forró vízben és erős mosószerekkel tisztítani, csakis langyos vízben, puha körömkefével, a megkeményedett fianeil ismét puha lesz, ha langyos vízben átmossuk, amelybe néhány csepp glicerint öntünk, a rántás nem „megy össze", ha a tűzről levéve lassanként hozzáadott hideg vízzel elkeverjük. * — Nem akarok a Sajátosba kerülni — mondtam neki. — Semmiért, az egész világért se. Az első vonattal visszautazom! De Brito fekete arcára csodálkozás, aztán harag ült. •— Ne tedd itt a falusi naívot — mondta. — Ez a te együttért alkalmad. Jó játékos vagy és a Santos lesz számodra a legjobb iskola. Ennél jobbat igazán nem kívánhatsz. Végre a Santos stadionjában voltunk. A csapat játszott. De Brito mellém telepedett a lelátón, hogy végignézze a játékot. Mihelyst meghallottam drukkerek ordítását és megaláztam a játékosokat, ismét úrrá lett rajtam a félelem. Hogyan fogok edzeni ilyen csapatban? Végül mégis úgy döntöttem, ha már itt vagyok, holnap edzeni fogok, de aztán hazamegyek. Másnap esett az eső és hideg volt. De Brito vezetett az öltözőbe. Bemutatott néhány játékosnak, de én egyetlen szót se tudtam kiszorítani magamból, annyira megilletődtem imádott hőseim jelenlététől. Lula, a tréner erős férfi volt, tőle végtelenül féltem. Kedvem lett volna elbújni. Zito, Pepe és Vasconcellos, a három fejes, akit mindig csodáltam, most meg akart velem ismerkedni. Szekrényt adtak és hozzá kulcsot, de úgy viselkedtem, mint egy szegény gyerek, gondosan összeraktam a holmimat és a padra helyeztem, anélkül, hogy a szekrényemet kinyitottam volna. Vacogtam, amikor magamra öltöttem a Santos dresszét, a klub nevével a mellemen. A pályára utolsónak futottam ki, mert sokáig bámulgattam magam és sokáig fűztem a cipőmet. Az eső nagyon kellemetlen volt. Semmi sem sikerült úgy, mint szerettem volna. Mintha olajjal kenték volna be a labdát, sehogy se tudtam a lábamnál tartani. Egyszer belerúgtam és teljes hosszában beleestem a sárba. Gyorsan le akartam tisztítani a dresszem, hogy senki se vegye észre mennyire elterültem, de csak még jobban összekentem. Teljesen mechanikusan rugdostam a labdát. Amikor negyven perces erőfeszítés után a játékosok a zuhanyozóba futottak, én teljesen kikészültem reszkettem a szégyentől. Az ölél törőben néhány játékos megveregette a vállam, viccelődtek velem, de én jól tudtam, hogy mindezt csak udvariasságból teszik. Lehajtottam a fejem és úgy tettem, mintha a cipőm kifűzésével vesződnék. Senkivel sem akartam beszélni. Ekkor egy súlyos kéz nehezedett a válamra. Lula volt, az edző. — Tetszettél nekem, Pelé — mondta. — Még sokat kell tanulnod és szükséges, hogy súlyban egy kicsit magadra szedj, de ha kedved van hozzá, platán aláírhatjuk a szerződést. Negyven perces szörnyű játék és Lula be akar venni a csapatba! A többiek hozzám futottak és gratuláltak. Kifutottam a zuhanyozóba. Ott senki se tudta megkülönböztetni, hogy az arcomon víz avagy könnyek folynak-e végig. Másnap Banuban az újságok közölték a hírt. Anyám az egyik barátnőjénél szerzett róla tudomást. Szegény anyám! Bocsánatot kért és azonnal elment. A félúton eszméletlenül találták meg a járdán.. Két nappal később visszatértem Bakuba, hogy magammal vigyem a többi holmimat is. Otthon hatalmába kerített szülővárosom iránti ragaszkodás. Elmentem hazulról és sokáig bolyongtam azokon az utcákban, amelyek az én első futballpályáim voltak. Megnéztem a fát, amely oly sokszor szolgált kapuoszlopul és kimentem a grundra, ahol a követ rugdostam és a port szívtam. Felkerestem a barátaimat, akiket nem akartam elveszíteni. roskadozó öreg ház és a kis város egyszerre pótolhatatlannak tűnt. Hazamentem és csomagolás helyett kiszedtem azt is a bőröndömből, amit addig benne tartottam. Úgy döntöttem, hogy otthon maradok. Három nap múlva Valdemar De Brito keresett fel és megkérdezte, hogy mindez mit akar jelenteni. Hosszan tanácskozott a szüleimmel, hogy meggyőzze őket, a Santos nem farkas és nem eszik a gyereket. Aztán azt mondta, hogy 6 000 cruzeirot fogok havonta keresni, időm lesz a tanulásra is és egyszer nagy játékos lesz belőlem. — Pelét egy professzionális csapat szerződtettett, — kiabálta — nem holmiféle utca banda! És végeredményben nem vagy már gyerek! Azon az éjszakán nyomasztó álmaim voltak. Az öcsém és a nagyanyám nem tudott aludni, mert folyton kiabáltam, hogy: „Mindent bele!“ „Hajrá!“ „Add át!“ „Ide rúgd!“ Reggel összecsomagoltam a holmimat, mindenkitől búcsút vettem és kimentem az állomásra. Visszatértem a Santosba. Azt hiszem, ekkor értem férfivé. A labdarúgás számomra két különböző világot jelent. Az első volt az, amit a rongylabdával játszottunk, a szegények, a városszéli srácok futballja. Izgalmas, boldog világ, amelyre mindmáig meghatódva gondolok. Világ, amelyben a győzelemért játszanak, de nemcsak azért, hanem mindenekelőtt az örömért. Az a világ, amelyben most élek, más. Épp úgy izgalmas, de komolyabb és nem annyira gondtalan, mert ez a professzionális futball világa, amelyben a legjobb külföldi csapatokkal találkozol és a tét nemcsak a színeid jó hírneve, hanem sokszor a nemzeted dicsősége is. Mindennek ellenére a mérkőzés előtt sohasem izgulok. Néha elgondolkozom rajta, hogyan végződik majd számunkra, különösen, ha az ellenfél nagyon felkészült, de soha semmi se mozdít ki az egyensúlyomból. Az embernek nem kell sokáig játszania, hogy rájöjjön: a professzionális játékos legjobb tulajdonsága az önuralom. Ha odahaza, a saját stadionunkban játszom, a mérkőzés előtti utolsó 36 órát pihenéssel töltjük. Bőségesen táplálkozunk és szórakozunk, viccelődünk, hogy mindenféle idegfeszültségünk elmúljék. Aztán, közvetlenül a mérkőzés előtt, amikor magunkra öltjük a dresszet, az öltöző holmiféle tengeri kikötővé változik: folyton jönnek és mennek az edzők, újságírók, kérdések és fejezetek röpködnek, viccek hallatszanak és kitör a nevetés. Egy pillanat nyugalom sincs, amíg a betonlépcsőn ki nem futunk a pályára. Amikor kirohanunk a vakító napfényre, a széles zöld pályára, a nézők vastapsa fogad. A játszótér közepére futunk, ahol megfordulunk, hogy üdvözöljük a közönséget, az arcok tengerét, amely mintha hullámzana és hömpölyögne. A fotóriporterek elkészítik az első felvételeiket, aztán a dolog elkezdődik. Elfoglaljuk helyünket és én neki fohászkodom. Ettől a pillanattól számomra megszűnnek a drukkerek, az állandó kiabálásuk és nem érzem a forró nyári délutánt. Csak a labdára és arra gondolok, hogyan vigyem azt legkönnyebben az ellenfél kapujába. Akkor is nyugodt maradok, ha a nézőtéren ott az apám. Tudom, hogy mindarra, amit tudok, ő tanított meg, ő magyarázta meg nekem, mi az igazi labdarúgás és kibontakoztatta a képességeimet. Összpontosítok és várok a sípszóra, amely kezdésre szólítja a játékosokat. Sohase gondolok arra, mit teszek majd, ha megkaparintom a labdát. Ösztönösen játszom, mintha valami belső hangra hallgatnék, amely helyes irányba tereli a lábaimat. Néha, amikor filmen látom a meccsünket, elcsodálkozom, némely akciónkat lehetetlennek tartom. Ha a pályán olyan veszekedés támad, amely közvetlenül nem érint, nem keveredem bell. De ha engem is érint, azt látnátok! Ordítok, hadonászom, vicsorgok és fenyegetőzöm. Végül azonban mindig elfogadom a bíró döntését. És amikor gólt lövök, tényleg az az érzésem, hogy rögtön felrobbanok. Ugrálok, a földön hempergek, ölelgetem a társaimat, sírok és szambát járok. A nézők boldog ordítása számomra édesebb bármiféle zenénél. Professzionális labdarúgónak lenni, nemcsak népszerűséget és dicsőséget jelent. Jelenti az edzések végtelenjét tűző napfényben, zuhogó esőben és le kell mondani a dohányzásról, éjszakai életről, idegen városokban ismeretlen ételeken kell élni, hotelszobák ágyain aludni. Ezenkívül sokszor fájdalmas sérülésekkel és váratlan tragédiákkal is együtt jár a futballozás. Soha nem feledem azt a napot, amikor gyermekkorom hősét, Vasconcellot levitték a pályáról, mert az ellenfél két játékosa összerugdosta. Az edző és a masszőr az öltöző heverőjére fektette a tehetetlen testet. Mintha hasba rúgtak volna, úgy belém sajdult, amikor meghallottam az orvos szavát: „Eltörött a lába.“ A dicsőség, az istenítés és a nagy jövedelem hirtelen ért véget a brazil futball egyik csillaga számára. A Santos ificsapatában töltött előkészítő időszak után átkerültem az első csapatba. Kezdtem gólokat lőni és az újságok egyre jobban felfigyeltek rám. Találtam néhány barátot és a professzionális labdarúgó-élet megtetszett. Egyszer odahaza voltam látogatóbam a szüleimnél. Rádión közölték annak a csapatnak az összeállítását, amelynek Brazíliát kellett reprezentálnia a világbajnokságon. Az első mérkőzésen a nagyon erős argentin csapattal kellett megküzdenie a „Copa Roca‘” verseny keretében. Azt vártam, hogy a Santosból is kiválasztanak néhány játékost, hogy megküzdjenek a dicsőségéért. Egyedül voltam otthon. A bemondó olvasni kezdte a játékosok nevét: „Bellin!... Castil... Didi... Mazzala... Pelé...“ Pelé! Nem hittem a fülemnek. A többi játékos már mind ismert és népszerű volt. Lehetetlen, hogy engem is közéjük választottak! Azonban igaz volt. Pelé. Én! Nekem kell reprezentálnom Brazília színeit. Örömömben kiabálni és ugrálni kezdtem. Hirtelen azonban furcsa érzésem támadt. A hátamon végigfutott a hideg. Leroskadtam a székre és reszkettem, mintha maláriám lenne. Anyám jelent meg az ajtóben. „Rosszul vagy?“ Mama, beválasztottak a nemzeti válogatottba. Mintha semmit se hallana, állva maradt a szoba közepén. — Tudod, hogy ez mit jelent? A nemzeti válogatottban fogok játszani, közben megjött apám is és megkérdezte, hogy mi történt. — Apu, a nemzeti válogatottban fogok játszani. Apám meglepődött. — A rádió közölte? — Igen. Most ismertették a felállítást. — És a te nevedet is olvasták? — Igen. Apám, akinek a futball álmai sohasem valósultak meg teljesen, nem vette le rólam a szemét, mintha nem akarná elhinni az egészet. Aztán elmosolyodott: „És máris beijedtél ?“ Nem tudtam, mit válaszoljak. Anyám szó nélkül visszament a konyhába, és én folyton arra a félelemre gondoltam, amely ennyi boldogság között elfogott. Apám töprengve mondta: „Úgy látszik, Valdemar De Britonak igaza volt." Az argentínok jók voltak és nagy elszántsággal küzdöttek. A kispadon ültem, a pálya mellett és éreztem, hogy lábaimat elfogja a vágy, befutni a pályára és gólt lőni. Az eredmény 1:0 volt az argentinok javára. Kis idő múltán hozzám jött az az edző és ezt mondta: „Egy kicsit megmasszírozzuk a lábadat, barátom.“ Elmosolyodott, amikor látta meglepődésemet. „Igen, igen, fiú! Szaladj játszani. Meglátom, hogyan fog menni.“ (Folytatjuk)’ III. íme a története annak a fiúnak, akik Edsonnak neveztek, de odahaza Diconak hívtak és ma a világ mint Pelét ismeri. CJ IFJCsAG — CSISZ Szlovákiai Központi Bizottságának lapja. Megjelenik minden kedden Kiadja a Smená a CSISZ Szlovákiai Központi Bizottságának kiadóhivatala. Szerkesztőség és adminisztráció, Bratislava, Pražské 9 — Telefon 485-41 — Postafiók 30 — Főszerkesztő Szőke József — Nyomta Západoslovenské tlačiarne OL Előfizetés egy évre 31.20. Terjeszti a Posta Hirlapszolgálata, előfizetni lehet minden postán. — Kéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk vissza. — A lapot külföld számára a PNS Ústredná expedíció tralettján lehet megrendelni. Címe: Bratislava, Gottwaldovo námestie 48/VII. K—22*50019