Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-01-04 / 1. szám
I A cédrusok árnyékában Lollo kontra Loren A titkosírás magasiskolája I Vincii öanjii útja a1 »áŕtiyjiulisámy I 2. oldal 4. oldal 8. o ?.-TT A CSISZ SZLOVÁKIAI KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Riport az ismeretlen lányról Tíz éve vagyok újságíró. Szabványos, hétköznapi riportot, — nyugodtan kijelenthetem — százszámra írtam. A forma ismert: először szólunk néhány szót a bemutatásra kerülő személy munkahelyéről, esetleg a környékről, pontosan meghatározzuk, hol dolgozik és mit csinál, és ezután bemutatjuk őt az olvasóknak A riport elkészülésének legfontosabb mondhatnánk elengedhetetlen része a szerkesztőnek a riportalannyal való megismerkedése. Enélkül nincs riport. A megszokott dolgok azonban bizonyos idő elteltével sablonosakká válnak. Kissé megunja őket az ember 0 jobbat, eltérőt szeretne, így született meg ez az írás. A riport alanyát maga e sorok írója sem ismeri. Annyit tud róla, hogy lány, nagyon kedves, igen szorgalmas, Komáromban a városháza mellett lévő hentesüzletben dolgozik, s ha jól hallottam, a munkatársai Piroskának szólítják. Fiatal, barna, mindig mosolyog, s jobban ízlik a szalámi, ha ő szeleteli le, csomagolja be. Van ebben az aranyos kislányban valami nem hétköznapi. Amikor fél négy felé megveszem nála az általa cigarettapapír vékonyságúra leszeletelt tízdeka román szalámit és megcsodálom udvarias és rendkívül vonzó lényét, mindig fejtörést okoz, mi lehet benne, amit nem tudok megmagyarázni, ami minden aikalommal jóleső érzéssel simogatja a szívem táját. Sokszor arra gondoltam, nyilván az tetszik benne, hogy a mai általánosan ismert udvariatlan kiszolgálói gyakorlattal ellentétben olyan, amilyeneknek az üzletek alkalmazottait álmainkban elképzeljük: udvarias, gyors, becsületes. Ez kétségkívül így is van. De van benne még valami: emberiesség, más szóval sok emberi érték. Egy alkalommal tanúja voltam az alábbi jelenetnek: egy, a régi idők nagyságait hűen megtestesítő, fácán, strucc és különféle baromfiak tollával felékesített, nagykarimájú kalapot viselő idősebb nő tárgyalt vele ugyancsak az egykori nagyságok undorító, szőrszálhasogató modorában d. „hölgy" kétségbe vonta a kislány által kínált, testet-lelket gyönyörködtető karaj minőségét. Piroska — nem tudom helyesen szólítom-e? — angyali türelemmel magyarázta, tessék csak megnézni, milyen szép, pár órával ezelőtt hozták, s hogy ő garantálja, ízleni fog. Erre a nagysága nem átallott még a kislány becsületébe is belegázolni, mondván, maguk mind hazudnak, be akarják csapni az embert...! A kezem akaratlanul ökölbe szorult, s a hölgyet csak kora és neme mentette meg egy szokatlan nagy pofontól. Tekintetem a kiszolgáló kislányra esett: halvány pír futott át arcán, nyelt egyet, majd csak ennyit mondott: én sohasem szoktam hazudni... Ennyit tudok róla. Se többet, se kevesebbet. S hogy miért írtam meg ezt a riportot? Leszögezem: nem volt semmilyen hátsó gondolatom. E sorok írója közel egy évtizede gyakorló nős, s iskolás lánya van, akiből a riportalanyhoz hasonló, becsületes, szorgalmas embert szeretne nevelni. Követ tehát nem lehet rám vetni. De megírtam azért, mert a sok kiuívmmm JflHMWB# m UW téma, ami cáfolja a mai fiatalságra sokszor méltatlanul általánosított szidást, becsmérlést. Meg akartam győzni a horngoskodókat, hogy ilyen is van közöttük. Méghozzá nem egy, se kettő, se három... Komlósi Lajos Micsoda problémák ... Új cipőt kell venni, ruhát varratni. Az utolsó nap mininek „ülnie“ kell. A varrónőnek, Izásznak és a többi apróságnak, szén a szalagavatóról van szó. Eddig csak egyszer van az ember életen!... Gaudeamus igitur ... E régi, szép diákhimnusz dallamára áut be a bratislavai Tátra Kávéház rkettjére a város magyar tannyelvű alános műveltséget nyújtó középolájának harminckilenc, júniusban attségiző diákja. Egy fiú, egy lány. irminckilenc csillogó, bizakodó szempár... Az igazgató és az osztályfőnök ünnepi beszédükben elmondják mindazt, amit tán évek óta tartogattak erre az alkalomra. Janda igazgató azt hangsúlyozta, hogy az előtte álló osztály, sorrendben már a hetedik évfolyam, amelyik elhagyja majd a Duna utcai iskola padjait. Roskó Izabella osztályfőnök az intenzívebb tanulás mellett, az anyanyelv és a szülők szeretetére hívja fel az elérzékenyült diákok figyelmét. A lányok itt-ott zsebkendőjük után nyúlnak, míg a fiúk egyenes, kifeszített háttal, „férfiasan“ élik át ezeket a többé már soha vissza nem térő, de örökké emlékezetes perceket. A valóban nagy pillanat csak most következik: gazdára talál a harminckilenc sárga selyemmel kivarrt zöld szalag. Most a jelenlevő szülők szemében csillan könny... Amikor már minden „gyerek" mellén ott büszkélkedik a remény jelképe, a kis szalag, az ünnepi vacsora következik, majd minden szalagavató SZALAGAVATÓN XV évf. 1966. I. 4. Ára 80 fillér XV. évfolyam első szám Az új év első munkanapján útnak indítjuk lapunk XV. évfolyamát. Korunkra nézve tehát még mindig elég fiatalok vagyunk, de nemcsak az évek miatt, hanem azért is, mert már indulásunkkor az örök fiatalság jelzőjét, az ifjúság elnevezést kaptuk ajándékba. Legyünk tehát továbbra is csak mi az ifjúság, és legyünk új is, hiszen az ifjúság mindig az újat kedveli, az új után vágyik csak. Legyünk mindannyian fiatalok továbbra is, még ha egy évvel idősebbek is lettünk. Mert ki gondol ilyenkor az évekre, talán még a legidősebbek sem, mikor még fülünkben csengenek a szokásos jókívánságok, és poharainkból még nem párolgott ki minden bor. Fiatalok vagyunk, ezért első számunkban olvasóinknak kívánunk szép és felejthetetlen szerelmet; a munkában és tanulásban sok sikert; szüleiknek, gyermekeikből csak örömet. S végül pedig toldjuk meg ezt a jókívánságot még azzal, hogy szeretnénk, ha minden olvasónk, aki kezéhez kapja lapunk első számát, kitartana mellettünk egész az 52-ig számig, s akkor majd ismét ugyanazt kívánjuk neki, amit ma. vidám része — a táncmulatság. A szülők asztalai éjféltájban egyre jobban megürülnek. Ez alkalommal azonban nyugodtan hagyják magukra „kimaradó“ gyerekeiket. Hiszen felnőttekről van már szó! A hangulat egyre bensőségesebb, barátibb. Eltűnnek a tanárt és diákot elválasztó gátak. Nem, nem az elfogyasztott két-három pohárka bor, hanem az együttlét gondtalan öröme, a fiatalság szépsége teszi ezt. Reggelfelé, amikor letelik a zenekarral előre megbeszélt hosszabbítás is, az iskolába vonul még a vidám társaság. Ott ki-ki magnóra táncol, vagy harmonikaszó mellett népdalokat énekel. Persze — és ez már a nagydiákoknál természetes —, egy-egy szerelmes pillantás, meghitt kacsintás itt is előfordul. A fesztelen jókedvnek a tanításra érkező fiatalabb diáktársak vetnek véget. Kár! Bizonyára talán délutánig is együttmaradt volna mindenki. Dehát minden jónak vége szakad egyszer, és szürke hétköznapok következnek megint. Ez alkalommal az érettségi, az ezt megelőző „erős“ tanulás. Erre vonatkozóan Tóth Tibor osztályelnök ünnepi beszédében a következőket hallottuk: „Ez a vékony, zöld, arannyal átszőtt szalag szinte a kötelesség záloga. Záloga és jelképe annak, hogy megálljuk a helyünket ott, ahová az élet sodor; záloga annak, hogy valóban teszünk majd valamit. Elkötelezzük magunkat, hogy nem esünk el, hogy nem válunk a társadalom eltűrt, jelentéktelen tagjaivá. Nem hagyjuk magunkat sodorni az árral, de megmutatják, hogy a belénk vetett bizalom nem volt hiábavaló, elpocsékolt". Reméljük, a valóság igazolja majd e szavakat! Gaudeamus igitur ... Miklósi Péter