Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-01-04 / 1. szám

I A cédrusok árnyékában Lollo kontra Loren A titkosírás magasiskolája I Vincii öanjii útja a1 »áŕtiyjiulisámy I 2. oldal 4. oldal 8. o ?.-TT A CSISZ SZLOVÁKIAI KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Riport az ismeretlen lányról Tíz éve vagyok újságíró. Szabvá­nyos, hétköznapi riportot, — nyu­godtan kijelenthetem — százszámra írtam. A forma ismert: először szó­lunk néhány szót a bemutatásra ke­rülő személy munkahelyéről, esetleg a környékről, pontosan meghatároz­zuk, hol dolgozik és mit csinál, és ezután bemutatjuk őt az olvasóknak A riport elkészülésének legfontosabb mondhatnánk elengedhetetlen része a szerkesztőnek a riportalannyal való megismerkedése. Enélkül nincs riport. A megszokott dolgok azonban bizo­nyos idő elteltével sablonosakká vál­nak. Kissé megunja őket az ember 0 jobbat, eltérőt szeretne, így szüle­tett meg ez az írás. A riport alanyát maga e sorok író­ja sem ismeri. Annyit tud róla, hogy lány, nagyon kedves, igen szorgal­mas, Komáromban a városháza mel­lett lévő hentesüzletben dolgozik, s ha jól hallottam, a munkatársai Piros­kának szólítják. Fiatal, barna, mindig mosolyog, s jobban ízlik a szalámi, ha ő szeleteli le, csomagolja be. Van ebben az aranyos kislányban valami nem hétköznapi. Amikor fél négy felé megveszem nála az általa cigarettapapír vékonyságúra leszele­telt tízdeka román szalámit és meg­csodálom udvarias és rendkívül vonzó lényét, mindig fejtörést okoz, mi le­het benne, amit nem tudok megma­gyarázni, ami minden­­ aikalommal jól­eső érzéssel simogatja a szívem táját. Sokszor arra gondoltam, nyilván az tetszik benne, hogy a mai általáno­san ism­ert udvariatlan kiszolgálói gyakorlattal ellentétben olyan, ami­lyeneknek az üzletek alkalmazottait álmainkban elképzeljük: udvarias, gyors, becsületes. Ez kétségkívül így is van. De van benne még valami: emberiesség, más szóval sok emberi érték. Egy alkalommal tanúja voltam az alábbi jelenetnek: egy, a régi idők nagyságait hűen megtestesítő, fácán, strucc és különféle baromfiak tollá­val felékesített, nagykarimájú kala­pot viselő idősebb nő tárgyalt vele ugyancsak az egykori nagyságok un­dorító, szőrszálhasogató modorában d. „hölgy" kétségbe vonta a kislány által kínált, testet-lelket gyönyör­ködtető karaj minőségét. Piroska — nem tudom helyesen szólítom-e? — angyali türelemmel magyarázta, tes­sék csak megnézni, milyen szép, pár órával ezelőtt hozták, s hogy ő ga­rantálja, ízleni fog. Erre a nagysága nem átallott még a kislány becsüle­tébe is belegázolni, mondván, maguk mind hazudnak, be akarják csapni az embert...! A kezem akaratlanul ökölbe szo­rult, s a hölgyet csak kora és neme mentette meg egy szokatlan nagy po­fontól. Tekintetem a kiszolgáló kis­lányra esett: halvány pír futott át arcán, nyelt egyet, majd csak ennyit mondott: én sohasem szoktam hazud­ni... Ennyit tudok róla. Se többet, se kevesebbet. S hogy miért írtam meg ezt a riportot? Leszögezem: nem volt semmilyen hátsó gondolatom. E sorok írója közel egy évtizede gya­korló nős, s iskolás lánya van, aki­ből a riportalanyhoz hasonló, becsüle­tes, szorgalmas embert szeretne ne­velni. Követ tehát nem lehet rám vetni. De megírtam azért, mert a sok kiuívmmm JflHMWB# m UW téma, ami cáfolja a mai fiatalságra sokszor méltatlanul általánosított szidást, becsmérlést. Meg akartam győzni a horngoskodókat, hogy ilyen is van közöttük. Méghozzá nem­­ egy, se kettő, se három... Komlósi Lajos M­icsoda problémák ... Új cipőt kell venni, ruhát varratni. Az utolsó nap min­inek „ülnie“ kell. A varrónőnek, Izásznak és a többi apróságnak, szén a szalagavatóról van szó. Ed­dig csak egyszer van az ember éle­­ten!... Gaudeamus igitur ... E régi, szép diákhimnusz dallamára áut be a bratislavai Tátra Kávéház rkettjére a város magyar tannyelvű alános műveltséget nyújtó közép­­­olájának harminckilenc, júniusban attségiző diákja. Egy fiú, egy lány. irminckilenc csillogó, bizakodó szempár... Az igazgató és az osztály­főnök ünnepi beszédükben elmondják mindazt, amit tán évek óta tartogat­tak erre az alkalomra. Janda igazga­tó azt hangsúlyozta, hogy az előtte álló osztály, sorrendben már a hete­dik évfolyam, amelyik elhagyja majd a Duna utcai iskola padjait. Roskó Izabella osztályfőnök az intenzívebb tanulás mellett, az anyanyelv és a szülők szeretetére hívja fel az elér­­zékenyült diákok figyelmét. A lányok itt-ott zsebkendőjük után nyúlnak, míg a fiúk egyenes, kifeszített háttal, „férfiasan“ élik át ezeket a többé már soha vissza nem térő, de örökké emlékezetes perceket. A valóban nagy pillanat csak most következik: gazdára talál a harminc­kilenc sárga selyemmel kivarrt zöld szalag. Most a jelenlevő szülők sze­mében csillan könny... Amikor már minden „gyerek" mel­lén ott büszkélkedik a remény jelké­pe, a kis szalag, az ünnepi vacsora következik, majd minden szalagavató SZALAGAVATÓN XV évf. 1966. I. 4. Ára 80 fillér XV. évfolyam első szám Az új év első munkanapján útnak indítjuk lapunk XV. évfolyamát. Ko­runkra nézve tehát még mindig elég fiatalok vagyunk, de nemcsak az é­­vek miatt, hanem azért is, mert már indulásunkkor az örök fiatalság jel­zőjét, az ifjúság elnevezést kaptuk ajándékba. Legyünk tehát továbbra is csak mi az ifjúság, és legyünk új is, hiszen az ifjúság mindig az újat kedveli, az új után vágyik csak. Legyünk mind­annyian fiatalok továbbra is, még ha egy évvel idősebbek is lettünk. Mert ki gondol ilyenkor az évekre, talán még a legidősebbek sem, mikor még fülünkben csengenek a szokásos jó­kívánságok, és poharainkból még nem párolgott ki minden bor. Fiatalok vagyunk, ezért első szá­munkban olvasóinknak kívánunk szép és felejthetetlen szerelmet; a munkában és tanulásban sok si­kert; szüleiknek, gyermekeikből csak ö­­römet. S végül pedig toldjuk meg ezt a jókívánságot még azzal, hogy sze­retnénk, ha minden olvasónk, aki ke­zéhez kapja lapunk első számát, ki­tartana mellettünk egész az 52-ig számig, s akkor majd ismét ugyan­azt kívánjuk neki, amit ma. vidám része — a táncmulatság. A szülők asztalai éjféltájban egyre job­ban megürülnek. Ez alkalommal azon­ban nyugodtan hagyják magukra „ki­maradó“ gyerekeiket. Hiszen felnőt­tekről van már szó! A hangulat egyre bensőségesebb, barátibb. Eltűnnek a tanárt és diákot elválasztó gátak. Nem, nem az elfo­gyasztott két-három pohárka bor, hanem az együttlét gondtalan öröme, a fiatalság szépsége teszi ezt. Reggel­felé, amikor letelik a zenekarral előre megbeszélt hosszabbítás is, az iskolá­ba vonul még a vidám társaság. Ott ki-ki magnóra táncol, vagy harmoni­kaszó mellett népdalokat énekel. Per­sze — és ez már a nagydiákoknál természetes —, egy-egy szerelmes pillantás, meghitt kacsintás itt is előfordul. A fesztelen jókedvnek a tanításra érkező fiatalabb diáktársak vetnek véget. Kár! Bizonyára talán délutánig is együttmaradt volna mindenki. Dehát minden jónak vége szakad egy­szer, és szürke hétköznapok követ­keznek megint. Ez alkalommal az érettségi, az ezt megelőző „erős“ ta­nulás. Erre vonatkozóan Tóth Tibor osztályelnök ünnepi beszédében a kö­vetkezőket hallottuk: „Ez a vékony, zöld, arannyal átszőtt szalag szinte a kötelesség záloga. Záloga és jelképe annak, hogy megálljuk a helyünket ott, ahová az élet sodor; záloga an­nak, hogy valóban teszünk majd vala­mit. Elkötelezzük magunkat, hogy nem esünk el, hogy nem válunk a társadalom eltűrt, jelentéktelen tagjaivá. Nem hagyjuk magunkat so­dorni az árral, de megmutatják, hogy a belénk vetett bizalom nem volt hiá­bavaló, elpocsékolt". Reméljük, a valóság igazolja majd e szavakat! Gaudeamus igitur ... Miklósi Péter

Next