Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-11-22 / 47. szám

Cl.----­ Az igazgató berendelt és alaposan lehordott bennün­ket: „Ahelyett, hogy valami okosai lennétek, csak szé­gyent hoztok vállalatunkra. Senki se olvas közületek. Itt van például az üzemi könyvtárunkban Henryk Sienkiewicz Sivatagon és ős­erdőkön át című gyönyörű könyve és még fel sincs vágva. Elsejére mindenki el­olvassa! Személyesen tődök majd meg róla győ- és semmiféle orvosi igazolás­ra nem leszek tekintettel.“ Nyakunkat behúzva kot­­­­ródtünk ki az igazgatótól, majd rövid tanácskozás után a legfiatalabb referens­re esett a választásunk. „Te vagy a legfiatalabb, ráadásul családod sincsen. Foglalunk neked egy asz­talkát a büfé mellett, ott leülsz és olvasol majd. Es­ténként aztán mindig mondod egy fejezetnek el­a tartalmát. Minden fejezetért kapsz egy, esetleg két sört, aszerint­, hogy milyen hos­­­szú lesz a fejezet.“ Az elején ment is min­den, mint a karikacsapás, a referens azonban egy hét SCAWOMIR MSROŽEK­ múlva már három sört kö­vetelt fejezetenként. Bele­egyeztünk, mert az idő sür­getett bennünket, s akkor sem tehettünk semmit, ami­kor később a követelését négyre emelte. Az öt sör­nél azonban már morogni kezdtünk: „No, ne haragudj, hiszen két üvegben egyeztünk meg fejezetenként és már így is négyet fizetünk — az az érzésünk, hogy a fejedben nincs valami rendben.“ „Az igazgatótól hármat kapok, ráadásul kiváló ászok sört," jelentette ki hi­degen. „Tudjátok, egyazon áru, ugyanaz az ár.“ A kezében voltunk, kény­telenek voltunk engedni, de a győzelme volt az, ami vé­gül is a romlásba döntötte. Ján egy a könyv közepe rá­tarthatott, amikor egyszerre csak kezdett min­i­ dent összezavarni. Egyszer azt mesélte, hogy Nel a Szerencsen beleszeretett Stáziba, a lányba, máskor meg — összekeverve az egészet — azt mesélte, hogy Stázinak a néger nem kel­lett. Nem volt mit tenni, vé­gül is abba kellett hagynunk az egészet — az igazgató maga volt a legszerencsét­lenebb. Ugyanis a legfiatalabb re­ferens veszett ivásra adta­ a fejét, s a könyv volt az, ami az ital karjaiba űzte. Azt mondják, hogy a mű­velődés nemesíti, felemeli az embert, mi azonban ezt a megállapítást nem egészen hisszük el! Nyomós okunk van rá, hogy azt mondjuk, azért a könyvekkel csak rettentő óvatosan. -tő- fordítása A könyv és Az ital MIROSLAV VALEK: Egy perccel elalvás előtt Madarat láttam vörös volt a tolla A szemem tele gyönyörű disszonanciával Az éjszakában mit a szárnya gyújt fel egyedül vagyok tévelödöm sírok és képzelődöm rózsák közt lenni egy kicsit veled ott tanullak könyv nélkül magamnak ott szívlak magamba míg azt mondod ELÉG Tudom, hogy nem szabad De bárhol is érinted a testem tisztán csengő hanggá változik Hát elég Már elég A muzsikád vagyok örökké a fejedben motozó dallam fütyülhetsz is másra gondolva Fütyülsz is másra gondolsz ez motoz állandóan agyamban Hagyj aludni Hagyj aludni fantázia vörös madár Tóth Elemér fordítása FECSŐ PÁL: Ha eltévednek a vonatkerekek Elvitted szemed, fénye itt maradt. Mégis fájó ez a fény, tudom, hogy jól vagy, tudom, hogy szeretsz, vissza is jössz. Ez nem vakremény. Visszajösz. A vonatnál várlak, a menetrendet betéve tudom, négy éjszakán vonatkerekek zakatolnak az álmomon. Gyerekjáték négy éjszaka, de az én időm szűkre szabott, torzó lett az ifjúságom s öldöklőn tág az alkonyom. Tudom, visszajön szemed, szíved is segít fényt deríteni, de mi lesz, ha a vonatkerekek nem akarnak majd segíteni?!? KÖVESDI JÁNOS: MIROSLAV VÁLEK: Bánatos reggeli villamos Bánatos reggeli villamos ring velem, ring velem, visznek, mint egy koporsóban, üveg a szemfedelem. Búsan csengetnek előttünk, búsan csengetnek mögöttünk, szomorú csengők, szomorú nap, szomorú gyászmenet halad. Mindig, ha én hozzád megyek, ha hozzátok így megyek, sírok, könnycseppem pereg. Fáj, hogy egyszer meg kell halnom, mindig meghal egy-egy álom, én örökké temetek. Bánatos az egész város. Bús a park, a ligetek. Komor vagyok én is, gyászos. Hogyha hívsz is, hozzád járok, ha nem hívsz is, én megyek. Batta György fordítása o üt X<a 4J 4-* <D <A PH minden nap újra minden nap újra ugyanaz a kép ugyanaz a kín gyereket hajszol szelet eszik a te messze ringó csupa hínár csupa nedv láz lobogtat tat-tat csecsemőkorod éled hangod csupa hang­ját mondj oát törpülünk csak a vágy nő óriássá nem bírja testünk kilóg a nyála kifröccsen gombás forradása minden nap ugyanúgy ugyanaz a kín ugyanaz a kép fekete lovak futnak az álmaink A kétezer ágyas diákotthon tele van külföldi turistákkal. Itt van a főhadiszállás. Szlovák szót alig lehet hallani. Még a tengeren túlról is jönnek. Zoltán barátommal nem győzzük eleget csodálni a sok szép idegen lányt... Esténként kiülök az épület elé. A feljárat két oldalán végig padok vannak, jobbra és balra virágágyak. Az ösvényeket simára nyírt élősövény szegélyezi A csöves locsoló szórófeje megállás nélkül pörög. A nedvesség, mint a harmat, észre­vétlenül leülepszik a dáliák kövér leveleire és a gyenge fűre. Az épület beton feljárója egyre élénkebb. Csoportokba ve­rődve jönnek-mennek az emberek, kézzel-lábbal magyaráz­nak egymásnak. Érthetetlen han­gfoszlányok szökellnek a le­vegőben. Egymásba fonódik a sok idegen nyelv. Messziről a Duna felől a békák eső után epedő kurut­yo­­lása hallatszik. Ülök az egyik padon. Mellettem ismerős diákok és orosz turisták vegyesen. A szomszéd padon lengyelek ülnek. Be­szélgetünk, cigarettázunk. A legtöbben Fecskét szívunk — ma kaptuk a magyaroktól. Beszélgetek, s közben az épület kijárata felé pislogok. Bohuš már meg is jegyezte félhango­san, hogy biztosan várok valakit. — Ha le akart volna jönni, már itt kéne lennie — nyilallik át rajtam a gondolat. — Fél nyolc múlt öt perccel... Nagyot szívok cigarettámból, és egy kicsit visszatartom a füstöt. Az ajtóban megjelenik egy szőke lány. Jankai... Egyedül jött. Hihetetlen... Majdnem remegek, mi­kor felállok. Köszönni is elfelejtek. „Nem mondtam?" — hallom Bohuš hangját. Elindulunk. A pad felől, amelyen ültem, kórusban hurrognak. Érzem, nagyon szögletesen moz­gok. Janka a lengyelek felé biccent. — Örülök, hogy eljöttél — mondtam halkan. — Megígértem... ★ Janka lengyel lány, krakkói. Ma ismerkedtem meg vele, lent a diákstrandon. Az arab és kurd fiúkkal a pokrócomon heverésztünk a part alatt, és zsoliztunk. Janka idősebb ba­rátnőjével a közelünkben telepedett le, mindjárt észrevettem. Feltűnően szép volt. Nehezteltem is a barátnőimre, hogy épp akkor hívtak röplabdázni. De mit tehettem, magukkal rán­gattak. Mikor visszajöttem, Jankáék a pokrócomon ültek. Később megtudtam, az iraki Tarik hívta meg őket. A bordáim alatt jóleső bizsergést éreztem. Titkos hálám jeléül Tarikot cigarettával kínáltam meg... Adnan, a kurd fiú tudtunkra adta újdonsült barátainknak, hogy magyar vagyok. — Wegier? — nézett rám mind a két nő. — Igen, magyar. Ettől kezdve alig győztem felelni kérdéseikre. — Pesti? — Nem. — Akkor?... — Királyhelmeci... — Az meg hol van? — Csehszlovákiában. A szovjet és a magyar határ csücs­kében. — Igen?... — vette le napszemüvegét az idősebb lány. — Igen. Kis időre 'Ugattak. Aztán újra kérdezősködni kezdtek. — Itt­­ ! — szegezte rám Janka a tekintetét. — Itt tan — A szünidőben is tanul? — Most dolgozom. Apám ötvenháromban meghalt. Kell a pénz... Megint csend lett egy darabig. Csak a fürdőzők zsibongása hallatszott a medence felől. Janka a szemembe nézett. Gyönyörű szürkés-kék szeme ragyogott, vérszínű ajka kissé megnyílt, mintha mondani akart volna valamit, de hallgatott. Arcán furcsa kíváncsiság ült... Mi tagadás: meg kellett emberelnem magam, hogy áll­­jam a tekintetét. Még soha nem nézett rám így, harminc centiről egy ilyen gyönyörű lány... — Szeret úszni? — törtem meg a kínos csendet. — Szeretek — mondta Janka, s már talpon is volt. — Vigyázzon, le ne maradjon — mosolygott rám Janka barátnője. .... —....... ■ -----­ ilK — Bevisszük a labdát is — ajánlkozott Zoltán. — Te most is maradsz, ha­­verkám — mondtam neki ma­gyarul... Alig tudtam leplezni zavaro­mat. A medence szélén meg­botlottam és a vascső-lépcsőről bezuhantam a vízbe. Janka jó­ízűen felkacagott. Nevetéséből simogató melegség áradt. Ta­lán ez a kacaj adta vissza bá­torságomat is. Janka jól úszott. Alig dugta ki fejét a vízből. Kallózással is igyekeznem kellett, le ne ma­radjak mellette. — Igaza volt: Danutának! — gondoltam. Aztán a medence szélére sod­­ródtunk. A többiek nem láttak bennünket. Beszélgettünk, lengyelül beszélt, én meg szlo­­­vákul és oroszul segítettem magamon. — Meddig maradsz Pozsony­ban? — kérdeztem. — Még hárolsp napig. — Aztán haza? — Nem. Budapestre és Bécs­­be. — Sajnálni foglak, ha el­mész... — Igazán? Miért? Nem válaszoltam. Csak néz­tem nedves arcát, vállát, és egész gyönyörű testét. Hirte­len magamhoz öleltem. Mintha áramütés ért volna, megrándul­tak az izmaim, felcsig­ázódott minden idegszálam. Megcsókol­tam a vállát... Rám mosolygott és belevetette magát a vízbe... Úszás után eljött velem röp­labdázni. Ügyesen, szinte fiú­san kezelte a labdát. Vacsorára menet ezt mond­tam neki: — Este látni szeretnélek... ★ Bőalja, könnyű nyári ruha van rajta, a vállán széles pánt­tal. Nagy, hívó szeme mosolyog. Ahogy lépked, csípője pajko­san játszik. A derekát két tenyeremmel is átélném... — Elmegyünk táncolni? — kérdem, s megfogom a kezét. — Nagy a hőség. — Akkor megnézzük a várost? — Jó lesz. — Mindjárt­ esteledik... — Nem baj. Este még úgyse láttam Pozsonyt. Nesztelenül száll le a harmat. Jóleső hűvösség csap meg bennünket. A Mély út tetején balra mutatok. — A templom mögött van egy nyitott kápolna, mindig tele van virággal. Megnézzük? Nem szól, csak bólint. Felkapaszkodunk a dombon. A fák­kal körülvett kis kápolnánál kopott fapadok húzódnak meg a sötétben. Nem­­ ül rajtuk senki. Hűvösség. Csend. Csupán két aprótermetű öreg néni imádkozik. A barlangszerű üreget gyertyafény világítja be. Nézegetjük a feliratokat. Kilopok egy csipkerózsát a kővázából. Janka kezébe csúsztatom. — Szép — súgja Janka. A töpörödött nénike szigorúan ránknéz. Föláll, de aztán újra letérdel. Mormolja imáját tovább... Az ösvényben visszaereszkedünk a Mély útra. Janka meg­csúszik a kavicson. Karomba perdül, aztán kiszabadítja ma­gát.... A Fumus-kocsma mellett átvágunk a szűk gyalogúéra. A Slavín felé ballagunk. A fák összeborulnak fölöttünk. Lámpa csak itt-ott világít. Valaki még a porcelán burkolatot is le­verte róluk. „Meg kéne csókolni“. Közelebb húzódok Janká­hoz... Átfogom a vállát, hirtelen elélépek... Védekezni akar, de nincs rá ideje. Kiszabadítja magát ölelésemből... — Bardzo šliezny... — suttogja Janka maga elé. Sokáig ültünk egymáshoz bújva. Janka kérdezgetett, én feleltem. Néha egy-egy kigyúló fény irányába lendítettem a kezem. Aztán elhallgattunk... Amint átölelve tartottam Jan­kát, éreztem, hogy néha meg-megremeg. S ha megcsókoltam, idegesen elkapta a száját... — Mi bajod van? — kérdeztem. — Semmi.... — válaszolta, s ijedten a szemembe nézett. Forró lehelletétől lángot fogott amúgy is tüzes természe­tem. Leugrom a márványfalról. — Gyere — mondom Jankának. — Hová? — Felmegyünk a hegytetőre... — Hisz itt is a hegyen vagyunk. — Onnét jól látni a Dunát... A tetőn megállunk egy pad mellett. Cigarettára gyújtok. A hegy lábánál halkan mormog a Duna. Csak a bóják jelző­lámpája hunyorog. A híd felől nyögve közeledik egy teher­hajó. Az osztrák hegyek belevesznek a sötét-szürke messzeségbe. — Gyere — súgom Jankának. — Nem... — Ne félj... A Hegyi-liget felé indulunk. A ligetet keskeny, kaviccsal kihintett utacskák evezik. Itt bent már sötét van. Két oldalt padok. Azokon túl harmatszagú friss gyep. Szerelmes párok sétálnak el mellettünk. — Ide... — mondom. Szótlanul leülünk egy padra. Szorosan Janka mellé húzódok. Meg akarom csókolni. Nem hagyja magát. Pedig már biztosra vettem, hogy nem fog ellenkezni... Hirtelen átölelem a vál­­lát-nyakát, s mély, vad csókba zuhanunk... — Ne félj tőlem. Nem válaszol. Megragadja a kezem. Bújik hozzám, szemé­ben bizonytalan rémület... Végigsimítom egész testét. Magamhoz szorítom. — Janka, szeretlek... Csend. Attól félek, rövid ismeretségünk miatt el sem hiszi. — És te... te is szeretsz? — kérdem. Úgy érzem, mintha megállt volna a szívem... Ettől a fele­lettől sok függ. Ma egy új világ született bennem. Ez a fele­let lerombolhatja... Hirtelen átöleli a nyakam. Forró arcáról lecsókolom a könnyet. Megszorítja a karom, úgy mondja: — Péter, nekem otthon van egy fiúm... Hallgatunk. — SUret«## — Most már nem tudom... Rémülten hozzám szorítja arcát. ★ — Ne sírj... — mondtam. Sokáig tartottam átölelve. Csókoltam... csókoltam... csó­­koltam... Csókolt... Mire hazaértünk, már vasár­nap volt. Jankán meglátszott, hogy sírt, de tágranyílt sze­méből mosoly sugárzott Az épületben fáradtan pis­logtak a lámpák. A folyosókon csend volt. Egymást átölelve ballagtunk felfelé a lépcsőn. A szobája előtt megcsókoltam, s utána akartam lépni... — Ne­m mondta bizonyta­lanul. Néztük egymást. Aztán még egyszer megcsó­koltam. — Délután kettőkor­­ mond­tam. — A tegnapi helyen­­ mond­ta ő. Az ajtóban belülről kattant a kulcs. Illusztrálta: GONDA IVAN

Next