Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-05-24 / 21. szám

Mintegy száz iskolaigazgató három napig tanácsko­zott Tátralomnicon. A szemináriumot a CSEMADOK Központi Bizottsága hívta össze azzal a céllal, hogy megvitassák a csehszlovákiai magyar felnőttoktatás problémáit. Az összejövetelt,­­ annak ellenére, hogy több kérdés megoldatlan maradt, hasznosnak tartjuk. Mindenekelőtt azért, mert vázolta a tanulás lehetősé­geit és ha nem is szabott konkrét célt, felkeltette az igényt, hogy lehetőleg minél több helyen nyíljék álta­lános műveltséget nyújtó magyar nyelvű esti iskola. A CSEMADOK Központi Bizottsága, helyesen teszi, hogy a sok egyéb szintén fontos teendője mellett az iskolán kí­vüli képzésnek abból a munkájából is részt vállal, ami tu­lajdonképpen az iskolák, vagyis az állami szervek feladata. Szép és elismerést érdemlő az is, hogy a CSEMADOK mélyíteni próbálja kapcsolatát a tanítósággal, az iskola­­ü­gy dolgozóival, és a maga részéről mindent megtesz, hogy emelkedjen a csehszlovákiai magyar dolgozók iskolai végzettségének arányszáma és műveltségi szín­vonala. Úgy érezzük azonban, hogy a CSEMADOK erő­feszítése önmagában véve kevés. A felnőttnevelés meg­javítása érdekében elsősorban igényt kell teremteni. Azt kellene elérni, hogy azoknak a csehszlovákiai ma­gyar dolgozóknak, akik nem rendelkeznek alapiskolai végzettséggel, ha nem is mindegyike, legalább a 80—90 százaléka egyéni érdekének érezze és halaszthatatlanul fontosnak tartsa a tanulást, az alapiskola elvégzését. A másik, de szintén elsőrendű kérdés­ az igényhez szükséges lehetőség megteremtése, a képzés minden formájának a biztosítása. Ez azonban nemcsak a CSE­MADOK, hanem elsősorban és kizárólag az iskolák és az iskolaügyi szervek feladata és hatásköre. A CSE­MADOK segíthet és kell is, hogy segítsen e tulajdon­képpen nemzetgazdasági érdeket elősegítő probléma megoldásában. Népszerűsítheti az iskolákat, szervezhet szemináriumokat, felkeltheti az igényt. Képesítést nyúj­tó iskolát azonban a legjobb akarata mellett sem indít­hat. Ezt egyedül az iskolák és az iskolaügyi szervek tehetik meg. Ezért látjuk fontosnak, hogy a CSEMADOK kezdeményezését és segítségét igénybe véve a kérdést az iskolaügyi szervek vegyék kézbe. Az eredményhez, azaz a tanuláshoz szükséges kettős feladat biztosítása mindannyiunk ügye. A munka orosz­lánrészét — hivatásuknak megfelelően — mégis az is­koláknak és az iskolaügyi szerveknek kell elvégezniük. Nekik kell az eddiginél is intenzívebben dolgozniuk, nekik kell szervezni és ha szükséges elrendelni, hogy hol és milyen képzés induljon meg mielőbb. A felnőttneveléssel kapcsolatban számos magyar nyel­vű kiadvány és körlevél jelenik meg. A helyzet azon­ban ezekkel a nyomtatványokkal is az, ami számos más, szintén fontos kiadvánnyal: azokhoz nem jutnak el, akihez és akikről szólnak. Valamennyien bűvös kéz folytán vagy raktári készletté válnak vagy bizalmas iratként fiókok mélyébe kerülnek. Ezen a — enyhén szólva — visszás állapoton is változtatni kellene. De ez sem csupán a sajtó, vagy a CSEMADOK feladata... Fontos kérdésről tárgyaltak a tátralomnici szeminá­rium résztvevői. Remélhetőleg rövidesen az eredmény is megmutatkozik. A sikerhez, az összefogás, az isko­lák, valamint a társadalmi és tömegszervezetek közös munkája, a felnőttnevelés megjavításának az érdeké­ben kifejtett közös erőfeszítés a legjobb biztosíték.(b) A kritikusok már készen vagytok, kikopott nagy­­­­ságok, egy felszámolásban lévő cég — támadt rám ! Debnárik Ferenc — nincs már mibe az orrotokat be­­leütni, keressetek más foglalkozást. Mire vagytok, barátocskáim, ha már egyszer nincs mit kritizáljatok? Aha, gondoltam, Debnárik tud valamit az új Irányelvekről, tehát egy fejjel megelőzött. Nem árthat magyarázatot kérni tőle. Éppen az utcán ballagtunk amikor Debnárik megállt az egyik ház előtt. — Mi van azon a táblán? — kérdezte, habár ő is tud olvasni. — Hull a vakolat — mondom. — Na látod, hull a vakolat. Évekkel ezelőtt ezt titkoltuk volna, ma már, ma nyilvánosan, nyíltan, őszintén kimondjuk. És nem kell nektek szatirikusoknak figyelmeztetnetek rá, kimondja maga a la­kóbizottság. Mit akarsz te még ezen kritizálni? — Hogy hull a vakolat, — mondtam, s el voltam ragadtatva saját éleselméjűségemtől. — Szegénykém, hisz ezt már mindannyian tudjuk, a tábla is nyíl­tan hirdeti — mondta sajnálkozva Debnárik és vigasztaló jóindulat­tal a vállamra veregetett. Bementünk az Üzletbe és tányérokat kértem. Csak olyan közönsé­ges, egyszerű, fehér, lapos és mély tányérokat. — Nincs — mondta az elárusítónő. — Mikor kapnak? — Mit tudom én. Debnárik ironikusan elmosolyodott. — Most meg akarod kritizálni amiért nem mosolygott rád, mi? Bólintottam. — Mit akarsz tőle a hétszáz koronájáért, talán még kánkánt is táncoljon a tiszteletedre? — Hát akkor... Debnárik a fülemhez hajolt és bizalmasan megsúgta, hogy bizony ha nem tudnám idén kiöntött a Duna. Minden pénz oda megy — jelentette ki. — Ezt akarod te kriti­zálni? — Közbevetettem, hogy azért ennek ellenére is több tányért gyárthatnánk, mert szerintem ahhoz a Dunának semmi köze . Exportáljuk barátocskám, a gyárban ugyancsak igyekezniük kell, hogy győzzék. És több embert sem alkalmazhatnak, nincs rá GABRIEL VIKTOR:JóFEp keretük. Ezt az újság nyilvánossága előtt maga az igazgató fejtette ki a minap, hát mit akarsz még? — Tányérokat — hajtogattam konokul a magamét. — Néhány hét lustája és bürokrata miatt nem jutok tányérokhoz. — Emberek, teszik amit tudnak, ami futja az erejükből, amit az előírások engednek, az emberekre ne haragudj. Azok nem tehetnek róla. Te jóisten! Meglepetésemben szinte gyökeret vertem. Mi szatirikusok ugyanis különleges lények vagyunk. Megtanultuk, hogy minden rossz mögött az embert kell keresnünk. Ha valahol valami nem klappolt mindig kiderült, hogy ott egy gyagyás pasas ül vezető beosztásban — legtöbbször vajjal a fején — aki csak bepiszkítja az okos irányelveket. És akkor egyszerre csak Debnárik ezzel áll elő. Egy pocsék üzem igazgatója tehát nem hülye, hanem egy sajnál­­nivaló lény, akinek meg van kötve a keze, a tehetségtelen, vevőt elriasztó elárusító nő pedig nem egy felesleges valaki, hanem egy nemeslelkű háztartásbeli hölgy, aki megértve az idő szavát bekap­csolódott a termelő munkába, annak ellenére is, hogy főznie, mos­nia, vasalnia és gyerekeket kell nevelnie, úgyhogy az önművelő­désre már egy perc ideje sem maradt. — Ha nem az emberekben — jelentettem ki óvatosan ezen ször­nyű mondatot — akkor hát az előírásokban a vezetés szisztémájá­ban van a hiba... De mielőtt befejezhettem volna fejtegetésemet Debnárik állati röhögésben tört ki. — Hisz a vezetés állandóan változik, nem tudod? A régibe be­öltözni már semmi értelme; az új irányítási rendszert bírálni meg... Jóformán még be sem indult... — Az emberek nem okai — ismételgette a társam, — és a mód­szer is jó. Nincs már mit piszkálnotok, híres kritikusok, mindent tudunk nálatok nélkül is. Neveljétek inkább az embereket arra, hogy elégedjenek meg azzal amijük van, ezen tovább elélhettek mint a szatírán. így értettem meg, hogy Debnárik Františeknek tényleg van egy fej, egy j­ó f­e­j előnye velem szemben. (Ford.:­­tó­) A „Wiener Solisten“ kamara­zenekar nívós koncertjével mintegy fordulópontjához ért az idén immár másodszor meg­rendezett Bratislavai Zenei Hetek. Az eddigi első félidő tel­jesítményeit összegezve az eredményt sikeresnek lehet mondani, bár a vendég­szereplő énekesek terén némi színvonal­ingadozás volt észlelhető. A zenekari esték fő pillére a Szlovák Filharmónia. Műsoruk minden esetben jól volt össze­állítva, s az előadás színvonala is megfelelt az ünnepi hangu­latnak. Az eddigi koncertek három vendégszólistája egyfor­mán magas színvonalat képvi­selt. A kolozsvári Ruha Ist­ván gyönyörű hangú játéka nyitotta meg a sort. Majd az amerikai Julius K­at­c­he­n c­­moll zongoraverseny előadásá­­­val ismét bebizonyította, hogy ragyogó Beethoven játékos. A hazai színeket a prágai Pavel S­t­é­p­á­n képviselte, aki az utolsó Mozart zongoraversenyt tökéletes stílushűséggel tolmá­csolta Az eddigi egyetlen külföldi karmester — a berlini Kurt Sanderling — Bruckner tolmácsolása élményszerű volt. Ladislav Slovak Honegger szimfóniájával, míg Dr. R­af­ter a tőle megszokott kultu­rált Mozart kísérettel fesztivált színvonalat képviseli Dicsére­tet érdemel Mahler hatalmas alkotásának a „Dal a földről" című művének előadása annak ellenére, hogy az interpretáció nem ütötte meg a várt színvo­nalat. Csupa újdonságot hozott T $rati$Uvai Zenei Hetek a bratislavai Rádiózenekar kon­certje, melyet biztos kézzel a fiatal Bystrík Re­žu­eh­a vezé­nyelt. Ilja Zeljenka és Roman Berger mai hangvételű művei ősbemutatóként hangzottak el. A dalénekes híveinek két nem mindennapi csemegében volt részük. Először a bécsi Martha Módi romantikus est­jét hallották, majd az angol Dorothy Do­r­o­to főleg Britten dalaival tette emlékezetessé nevét. A második félidő súlypontját három kamarazenekari koncert fogja képviselni, melyek közül főleg az angol együttest várjuk nagy érdeklődéssel. De nem ki­sebb érdeklődés előzi meg Fil­harmonikusaink francia estjét, melyet a már jól ismert Rober­to R­e­n­z­i fog vezényelni, és felesége — a párizsi Nagyopera híres Carmen­je — Jane Rho­­­d­e­z Debussy középkorian zso­­lozsmás hangulatot árasztó Villon balladáit fogja megszó­laltatni. Operánk még egy ne­vezetes ősbemutatót — Ladis­lav H­olo­ub­ek „Malmock professzor“ című új operáját tartogatja tarsolyában. Az ünnepi hangversenysoro­zat befejező akkordját — mint már annyiszor — Beethoven zenéje fogja képviselni. Idén Dr. Rajter vezényli majd a ki­lencediket, s a negyedik tétel­ben Schiller örömódáját Buda­pest, Bécs és Berlin szólistái fogják énekelni mintegy doku­mentálva az általános ember­szeretet és az örök testvériség himnuszát. VARGA JÓZSEF A névadás mindig ünnepség­gel, izgalommal és idegességgel jár. Hátha még az apa afféle íróember, mert ugye kérem az ilyen íróféle ember, mint a ba­rátom már hetekkel a gyerek megérkezése előtt keresgéli, íz­lelgeti a neveket, latolgatja, melyiket is válassza, ha lányka lesz és melyiket, ha fiú. Aztán megjött a kislány. Majd eljött az a nap is, amikor a gyerek születését be kellett jelenteni az illetékesnél. — Szeretném, ha kislányom ilyen és ilyen névre hallgatna. Barátom valósággal berobbant az illetékeshez s lázas lihegés­­sel rebegte a kiválasztott ne­vet — Marianna. — Nem lehet csak M-a-r-i­­a-n-a — jött a kijózanító vá­lasz! — csak egy n-nel és nem kettővel — pattogtak most már keményebben, látva barátom néma tiltakozását, az illetékes kijózanító szavai. De kérem, — így a barátom — ... én kérem szlovákiai ma­gyar író vagyok, és magyarban Mariannának mondják. Sőt két n-nel írják, igen kérem, két n-nel írják ezt a keresztnevet... És mit gondolnak majd rólam az emberek, vagy majd a kis­lányom, később, ha már majd nagyobbacska lesz és ha én is, végülis a halhatatlanság trónu­sára jutok ? Érti uram ? Nos, feleljen . . . mit gondolnak majd rólam .. azt, hogy nem voltam tisztában a magyar helyesírás­sal. Mert ugye kislányom a jö­vőben csak úgy használhatja nevét, csak úgy írhatja, ahogy volt Tudományos Akadémia és különben is az efféle egyedi problémákkal nem fogom az időt szaporítani, ha író, ha nem író, s végülis ha nem tetszik, menjen panaszra az Akadémiá­ra és punktum. Szóval nem lett slussz a do­logból, mert barátom elment az Akadémiára és elpanaszolta baját-baját most már az ottani nagy illetékesnek. uram, miért fontos magának ez a két „n“, hm? hm? — Hát miért, mert... s el­mondta az okokat. Értelmesen józanul. — Hm, hm, jött az újabb fej­tegetés. Aztán egy lélegzetvé­telnyi szünet, majd a döntés: — Uram ez lehetetlenség mert ellenkezik a Szlovák Tu­dományos Akadémia döntésé­vel. Barátom mint egy letaglózott botorkált ki a nagy illetékes szobájából. Szerencséjére mikor kiért az épületből, elkapta a tavaszi szellő frissesége és ma­gához tért. Mit tegyek, mit tegyek, annyit beszélünk a bü­rokrácia elleni harcról, hát ezt a harcot csak nem hagyhatom abba. De mit és hogyan ? Aztán váratlanul megjött az ötlet. Ezt követően beszaladt az egyetemi könyvtárba. Felcsapta a szlovák helyesírási szótárt az M betű­nél, — uramisten csak nem vibrál a szemem ? szaladt ki a száján a kiáltás. Nem vibrált! Az M betűnél keresett Marian­nát a helyesírási szótár nem egy „N“-nel, de kettővel írja. Rohant felfedezését közölni az első számú illetékessel, aki ezután maga is leereszkedett. Megtekintette a helyesírási szótár megállapítását, s bár fogcsikorgatva, de eleget tett barátom kérésének, így lett Marianából Marianna ( két ti­ne) és így is végződne történet. Egy pillanat! Majd­a nem elfelejtettem megmonda­ni, miért is írtam meg ezt a szívderítő esetet. Elsősorban tanulságként és elgondolkozta­­tóul, másodsorban üzenetként az Akadémia konok illetékesé­nek, ugyanis író barátom jó íz­lésével ellenkezett, hogy fel­fedezését közölje vele. Én a­­zonban úgy vélem ezt a tényt mégis csak orra alá kellene dörzsölni, ha másért nem, pusztán ezért: nem bürokratái tisztségbe ültették őt, e pozí­ciót azért kapta, mert azt hit­ték, józan ésszel van megáld­va. Nagy Jenő a keresztlevélben áll, na nem ? — Hm, hm — jött a komoly. Az illetékes hajthatatlan megfontolt válasz. Aztán egy maradt, és vitát nem ismerve kis szünet következett, majd szurkolta: egy újabb „hm, hm“, s utána — Én csak azt írhatom be, egy keresztkérdés, amire engedélyt adott a Szlo­ — S mondja csak kedves MariaNa vagy MariaNNa lidítőjét". Claudia beszél franciául, olaszul és an­golul. Filmről filmre előbbre akar jutni a „mester­ségben". Arra a kérdés­re, hogy boldog-e, így válaszolt: „Nem tudnám megmondani... A boldog­ság csak „szerencsés" pillanatokig tarthat... Elégedett és optimista vagyok, kiegyensúlyo­zott életet kívánok. Ha ezt sikerül elérnem, boldognak mondhatom magam.“ Claudia Cardinale szép nő, tökéletes alakja van, mégsem bájaival, hanem művészetével kíván hat­ni a közönségre. Hamis becsvágy nélkül, szigo­rú fegyelemmel él mű­vészetének. Alberto Mo­ravia, a híres olasz író, tartózkodó, sőt félszeg kislányként jellemezte Claudiát. Visconti, az ismert rendező azonban „szunnyadó tigrist" lát benne, aki „ma még csak karmolászik, de holnap széttépheti sze­

Next