Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-11-10 / 45. szám

> T miatt KITÉRŐ VAGY DEREKBATÜRT PÁLYA Hatan ülünk, jobban mondva szorongunk és görnyedünk egy teázóból alakult szűk kollégiumi szobában az egyik beszter­cebányai középiskola diákotthonában az Internátia 8 szám alatt. Hatan. Mindnyájan fiatalok, érettségizettek. Mind a ha­tan egyformán fiatalok. Kivételt csak én, a riporter képezek, akinek vendégként kijár az egyedüli használható szék a kes­keny asztal mellett, no meg talán azért, mert engem érett­ségi után fölvettek az egyetemre, stb. Nekik nem adatott meg ez a szerencse és most itt élnek ebben az internátusban és még itt sem jut mindegyiküknek szekrény, ruhájuk a foga­son lóg. Asztaluk is csak azért van, mert a jól és korszerű­en elképzelt diákotthonban teázót is terveztek a lakók számá­ra. Az otthonban nem „üzemel" a társalgó, a tanulószoba, de a fogászati és orvosi rendelő, valamint a betegszoba sem, mert azt is lakják. A diákok nem panaszkodnak ezért, mert végső soron a nevelők és az intézet igazgatója is csak dicséretet érdemel, hogy mégis felvették őket az otthonba és nem kel­lett az iskolát elhagyni — történetesen a lakásért. Egyébként most nem ez a témánk, hiszen ennél sokkalta nagyobb bánat és sérelem sodorta őket ide. Nézzük csak, kik ők és hogyan kerültek ide? — kérdem tőlük, önmagamtól és egyben az olvasók, illetve szülők és pe­dagógusok nevében, mert nem mindegy, hogy mi jut osztály­részül fiataljainknak. Sőt, kérdek mást is, hogy megbizonyo­sodjam, nem vezetnek-e félre egy-egy tetszetős válaszukkal. Mindnyájan azt felelik, hogy a kétéves felépítményi iskola után egyetemre akarnak menni. Kérdezek, faggatom őket, és lassan kibontakozik egyéniségük és a probléma is. Izsmán Imre Dunaszerdahelyen a magyar 12 éves középis­kolában érettségizett. Az iskolának teljesítenie kellett az elő­írt arányszámot. A tanárok és az iskola vezetősége valószínű­leg még dicséretben is részesül azért, mert megfelelő számú érettségiző diák jelentkezett a katonai főiskolára. A felvételi vizsgán 87 százalék felelt meg. Ezt mondták, Imre úgy érezte felveszik ... Amikor tizennégy nap múlva megérkezett a vá­lasz, már érezte, sejtette, hogy nem vették fel. Így is volt Azóta hét hónapot dolgozott, földfúró gépekkel járta az or­szágot, megsebesült, kéztörést és agyrázkódást szenvedett. Most itt tanul a Spojovacia technika (Távközlő Technika) ne­vezetű felépítményi iskolában. Ezzel ellentétben Klúcik Viktor Tornalján a szlovák gim­náziumban érettségizett. De őt sem vették fel az egyetemre — helyszűke miatt. A kétéves tényleges katonai szolgálat alatt kitartóan tanulta az angolt és németet. Azóta is folytatja, ke­zében a szótár, mégsem vették fel. Hogyan is vehették volna fel, hiszen az idén is csak négyet vettek fel a 32 jelentkező közül. Nem tartja demokratikusnak a felvételi vizsgákat, sem célravezetőknek. Még országos viszonylatban is nagy a nyelv­tanár-hiány, mégis helyszűke miatt és más indoklásokkal tes­sékelik el a tanulni vágyó fiatalokat az egyetemekről. Mák Ferenc Ipolyságon érettségizett, színjeles volt a bizo­nyítványa. Orvos akart lenni. Játszott gitáron, szavalt, ma is Juhász Ferenc legújabb verskötetét a Szent tűzözön regéit böngészi, olvasgatja. Helyszűke miatt — nem vették fel. Otthon egykori kiváló középiskolai tanárával szokta megbe­szélni élményeit. Ragaszkodik az iskolához, mert sokra, úgy érzi, mindenre megtanította és világot is láttatott vele. De hiába — helyszűke. Kimaradtam az ötös fogatból — mondja — mármint az öt legjobb diák közüli, olyanok közül, mint a magyar tanszéken tanuló író-költőként is közismert, de diák­ként is dicsért Zalabai Zsigmond, vagy az angolszakos Szkla­­dányi, akikkel együtt érettségizett. Ki tudja, lehet, hogy az utóbbi épp a fenti Klucik Viktort ütötte el attól, hogy tovább tanulhasson... Feri egyébként nem esik kétségbe, mindenhol megtalálja a maga helyét. Vidékről katonaként is látogatta az Ady Endre Diákkör üléseit. Szereti a magyar kulturális rendezvényeket, képes messzire utazni kedvükért. Talán az egykori irodalmi színpad megkezdte barangolásokat folytatja... Mindenképpen elvégzi majd az egyetemet és orvos lesz — vagy idegenfor­galmi szakember, hiszen egyre jobban kezd neki tetszeni ez a szakma! Egyébként Klúcik már jól érzi magát ebben az iskolában. (Ekonomika cestovania), hiszen némileg fedi eredeti elképze­léseit, no meg az utazást mindig is kedvelte. Izsmán Imre és Gaál Tibor, akik a távközlő eszközök titkaival ismerkednek, már azt is értékelik, hogy majd odahaza is meg tudják javí­tani a villanykapcsolót, rádiót. Gaál Párkányban végzett és apjával járt együtt a munkába Szálkáról Besztercebányára. Megszerette ezt a várost, talán ezért jelentkezett erre a felépítményi iskolára. Ő is főisko­lára szeretne járni. És folytathatnánk a sort Diósy Józseffel, aki hosszú hall­gatás után csak társalgásunk végén kapcsolódott a beszélge­tésbe Másokkal is elbeszélgethetnénk. Gyárakban, hivatalok­ban, kutatóintézetekben, kórházakban segédmunkásként dol­gozó fiatalokkal­ a válasz egyforma lenne: egyetemre! Reális az igényünk, vagy megint csak ködképet hajszolnak? Félrevezetik-e önmagukat akkor, amikor nem nyugszanak be­le a sorsukba, és úgy vélik, hogy mindenképpen sikerülnie kell az elképzelésüknek? Vagy talán csak szépítik a válaszo­kat, önmagukat, a szándékukat, mert így illik? Azt hiszem nem — erről keresztkérdéseim, rejtett szándék­kal vezetett beszélgetésem győzött meg. Rátermettek, okos észjárásúak és hogy sokan még katonaság után is vállalkoz­nak erre és hasonló tanulmányokra, szemük előtt tartva ere­deti célokat — mindenképpen bizonyítja, hogy valóban éret­tek, arra is, hogy egyetemre járhassanak. Magánéletük is egyre bonyolódik, hiszen 20—22 évesek, sze­relmesek, becsületesen gondolkodnak és érzik, hogy a három év utáni kapcsolatot formában is másképp kell kifejezni, mint az egykori diákszerelmet. De még mindig előttük áll az is­kola, gyakran az egyetem. Orvosok, tanárok, szakemberek sze­retnének lenni — a lehető legmagasabb szinten. Mindnyájan így gondolkoznak és ezt állítják: Mák, Klúcik, Izsmán, aki ta­lán Nyitrára jelentkezett volna, ha nem verbuválják a katona­­iskolába. — Igaz, ott is a helyszűke... Vajon mi lesz a sorsuk? Ezzel már derékba tört, vagy in­kább csak kitérő talán és a szívós akarat, s kitartó igyekezet mégis meghozza az áhított gyümölcsöt? Bármit válaszolnék is nekik, nem hiszem, hogy meggyőzném őket érveimmel. Egyetemeink számos problémával küzdenek, tény : nem mindig dönt a felvételező tudása és rátermett­sége. Közrejátszik a szerencse és itt-ott még az összekötte­tés is. Mák vagy Klúcik kimaradtak az „ötösfogatból“ a sze­rencsések közül. Az utóbbi antidemokratikusnak bélyegzi a felvételi vizsgákat. Vitatható, hogy találó-e ez a jelző. Annyi azonban bizonyos, hogy épp úgy mint a világ számos egyéb fejlett országaiban, nálunk is állandóan tökéletesíteni kell a felvételi vizsgák rendjét úgy, hogy az igazi tehetségek érvé­nyesülhessenek. NÉMETH ISTVÁN Izsmán Imre Klúcik Viktor Mák Ferenc Gaál Tibor Diósy József 25 évvel ezelőtt végezték hírű felderítőt RICHARD II. Sorge Ausztrián keresztül Németországba távozott. Beté­ve megtanulta Hitler Mein Kampf-ját és belépett a náci pártba. Később a Frankfurter Zeitung tudósítójaként­ Tokióba küldette magát. Clausen rövid­del utána Franciaországon, Svájcon, Ausztrián, az Egyesült Államokon keresztül szintén To­kióba érkezik. A csoporthoz tartozott továbbá Branko Vuke­­lics jugoszláv újságíró, Hozumi Ozaki, a neves Kína szakértő újságíró, később Konoje her­ceg, a miniszterelnök tanácsosa és Jotoku Miagi festőművész. A bámulatosan ügyes és mű­velt Sorgenak rövidesen sike­rült a német nagykövetség ke­gyeibe férkőzni. Mindenki azt hitte, róla, hogy vérbeli, sőt egyenesen elvetemült náci. Rendkívüli tájékozottságára, jártasságára és fordulatos tu­dósításaira Németországban is felfigyeltek. Illetve ott már korábban fel­fedezték különös képességeit. Az NSDAP sajtóklubjában nagy­szabású ivászat keretében bú­csúztatták Sorgét, amikor vá­­ratlanul betoppant Goebbelst, a propagandaisten. Félrehívta Sorgét és a kedélyes bevezető után a tárgyra tért: — Maga tud japánul? — Nem is rosszul. — Annál jobb. Szóval firkál­­gasson a Frankfurternek amit akar, de küldjön nekünk is je­lentéseket. — Oké, Sorge betartotta szavát. Kül­dözgette a jelentéseket és Go­ebbels elégedetten dörzsölgette a tenyerét. Csakhogy még pon­tosabb és aprólékosabb, főleg pedig fontosabb jelentéseket továbbított Clausen segítség­gé­vel Wiesbaden felé. Wiesba­den Vlagyivosztok volt, ahol felfogták a Ramsay-csoport rejtjeleit. Sorge hamarosan a legjobb japán szakértők hírében állt. Jólértesültségét sokan csodál­ták. Az ő érdeme volt, hogy a a nagykövetség jelentéktelen katonai attaséját, Ott ezredest is kiváló japán szakértőnek te­kintették. Ezek után az új nagykövet kinevezésekor Ottra esett a választás. Ott sohasem felejtette el, hogy mindezt Sor­genak köszönheti, annál is in­­ ti a legendás SORGE o kább, mert felesége is nagyon jól érezte magát a Frankfurter szellemes és szórakoztató tu­dósítójának a társaságában. Sorge jóformán minden szabad idejét a nagykövet társaságá­ban töltötte, így első kézből ju­tott fontos, titkos értesülések­hez. Egy évvel előre tudatta a köz­ponttal, hogy a németek meg­támadják a Szovjetuniót. Majd három hónappal előre a táma­dás pontos időpontját is jelez­te. Nem hittek neki. Sztálin bí­zott a németek jóhiszeműségé­ben, a megnemtámadási szer­ződés hitelében. „Óvakodjék a provokációktól. Máskor ne küld­jön ellenőrizhetetlen informá­ciókat. Direktoro­k utasították a központból. Ha akkor figyelembe veszik a Ramsay-csoport jelentését, valószínűleg egészen másképp alakul a világháború lefolyása. Sorge azonban nem sejthette, hogy Sztálin környezetében bi­zalmatlanság uralkodik, a leg­jobb hadvezéreket eltávolítot­ták. Sajnos, a támadás ennek ellenére bekövetkezett. A csoport később jó szolgá­latot tett azzal is, hogy tájé­koztatta a központot; a japá­nok nem támadják meg a Szov­jetuniót. Csapatösszevonásuk a szovjet határ mentén csak szín­lelt hadmozdulat. A japán kémelhárítói és biz­tonsági szervek ekkor azonban már melegen érdeklődtek az jóság elé került Meisinger ezt Richard Sorge gerinctelen, iszá­­redest, hogy utazzék Tokióba, kos szoknyavadász hírében állt. Az öntelt és magát rendkívül Ez az egyetlen felvétel, mely a tehetségnek tartó, de egyéb­­lakásában látszatra rendezett­ként műveletlen és faragatlan mulatozás közben készült. Meisinger mindjárt érkezése után kezelésbe vette Sorgét. Meghívta egy bárba, s várat­lanul rátámadt: — Maga kis bolsi, mindent tudunk magáról. Elő az igaz­sággal! Ugye, annak idején be­­­lépett a kommunista pártba? Sorge egy pillanatra megrö­könyödött, majd nagyképű tré­fával verte vissza Meisinger tá­madását: — Persze hogy beléptem. Marxnak voltam a jobbkeze a Neue Rheinische Zeitungban. — Szóval így állunk, tudósí­tóként. Azon sem csodálkoznék, ha zsidó vér folyna ereiben. — Eltalálta. Főrabbi volt a nagyapám. Meisinger egy pillanatra meg­kövült, dühbe gurult, hogy ed­dig jól bevált módszere nem fogott Sorgén. De mindjárt hangos hahotázásba kezdett. Megveregette az újságíró vál­lát. Ettől kezdve védőszárnyai alá vette Sorgét, akinek dicső­ségére válik, hogy ezt a buta logikátlan embert is sikerült átejtenie. Ennek a ritka alkalmazkodó képességének köszönhette, hogy olyan sikeresen dolgozott, amilyen a felderítés történeté­­­ben még nem volt példa. Be­csületes, képmutató, aljas, mű­velt és faragatlan tudott lenni egyszerre, ha a helyzet úgy kí­vánta. Szomszédai például iszá­kos szoknyavadász fickónak tartották. Pedig ő csupán min­dent egyetlen cél érdekébe ál­lított. Ritka képességű ember volt, annyi bizonyos. Halálának 20. évfordulóján a Szovjetunió Hőse címmel tün­tették ki. r­avas­zt raívS rjjjxsöy - - _ * k 't Branko Vukelics és japán fele­sége A nagykövet felesége, aki kissé vonzódott Sorgéhez A filmbéli Richard Sorge (Thomas Holtzmann) japán barátnő­je társaságában (Keiko Kisi). Ott nagykövet

Next