Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-04-20 / 16. szám
Száztizenhat csehszlovákiai fiatal tanul a magyarországi felsőoktatási intézményeken — tudtuk meg Szilassy Attilától, Magyarország Minisztériumának Művelődésügyi előadójától. Ebből harminckét hallgató a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista társaság közös kulturális közegyezménye értelmében ösztöndíjban részesül, a többi pedig önköltséges, azaz olyan diák, aki ottani rokonai, ismerősei segítségével tanul Magyarországon. — Milyen feltételek mellett tanulhatnak a csehszlovákiai diákok a magyarországi felsőoktatási intézményeken? — kérdezzük. Tájékoztatásul megkapjuk a jelentkezési lapot, amely az mellett, hogy a magyar felsőoktatási intézményekre való jelentkezést szolgálja, tájékoztat is bennünket. E szerint minden pályázónak be kell nyújtania a jelentkezési lapját, hozzácsatolni az életrajzát, a csehszlovák tanügyi hatóságok (minisztérium) hozzájárulását igazoló írást, magyarországi rokonainak, ismerőseinek közjegyző által hitelesített eltartási és lakásbiztosítási nyilatkozatát és az iskolai végzettséget igazoló okmányokat. A pontosan kitöltött jelentkezési lap és az előírt okmányok elküldése után a Művelődésügyi Minisztérium június végére vagy július elejére alkalmassági vizsgára hívja meg a jelentkezőt, amelynek eredményéről július második felében tájékoztatja az illetőt. Az alkalmassági vizsga alól mentesül az, aki valamelyik csehszlovák felsőoktatásügyi intézményben már megkezdte a tanulmányait, és az, aki már oklevéllel rendelkezik. Az ösztöndíjas hallgatókat a csehszovvák iskolaügyi intézmények küldik ki, ezért alkalmassági vizsgát nem tesznek. A közös szerződés értelmében ösztöndíjban részesülnek Magyarországon. Az önköltséges hallgatók semminemű anyagi támogatásban nem részesülnek és kötelesek az érvényes magyarországi előírások értelmében tanulmányi eredményeiktől függően háromszáz forinttól ezer forintig terjedő tandíjat fizetni. A tandíj fizetése alól mentesülnek azok, akiknek a tanulmányi átlaga meghaladja a 3,5- es tanulmányi átlagot. — A jövő évben bővül-e vagy csökken-e a csehszlovák diákok, elsősorban az önköltséges egyetemi hallgatók száma ? pez — Bővülhet, bár kivételt kéaz Orvostudományi Kar. Ezen a karon hazai vonatkozásban is csökken a hallgatók létszáma, és ez a csökkenés érinti majd a csehszlovákiai magyar diákokat is. Kevesebb jelentkezőt veszünk fel. A többi karra továbbra is annyi jelentkezőt veszünk fel, ahányan jelentkeznek, illetve ahányan megfelelnek az alkalmassági vizsgákon. A vidéki, a miskolci, szegedi és más városok egyetemeire, felsőoktatási intézményeire felvett hallgatóknak az év folyamán esetleg még kollégiumot is biztosíthatunk, mert ezek az intézmények nem olyan zsúfoltak. Az Eötvös-kollégium egyik szobájában találkozunk az itt tanuló csehszlovákiai diákokkal. Jelen van Bába István, Vlado Seges, Kovács Miklós, Bozsaky Katalin és Szanyi Mária Anna az Eötvös-kollégiumból, illetve az ELTE Bölcsészkaráról, továbbá Kurucz Sándor és Holocsi István a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról, Füri Béla és Zsebik Albin a Gépészmérnöki Karról és Kollár Péter a Műszaki Egyetemről. Beszélgetésünket ismerkedéssel kezdjük. Bába Iván, Vladimír Seges, Kurucz Sándor, Holocsi István, Füri Béla és Zsebik Albin ösztöndíjasok, a többi pedig önköltséges egyetemi hallgató. Bába Iván a bratislavai Komensky Egyetem Bölcsészettudományi Karán magyar-angol szakot tanult. Az első évfolyam befejezése után került Budapestre. A magyar szakon másodikba, angolon elsőbe vették fel. A két lány, Szanyi Mária-Anna és Bozsaky Katalin néprajz szakosok. Szanyi Mária- Anna már oklevéllel rendelkezik, a nyitna (Nitra) a Pedagógiai Fakultáson matematikafizika szakot végzett. Már tanított is, de újra tanulásra adta a fejét. Bozsaky Katalin néprajznépzene szakos, Vladimír Segies, vagy ahogy a fiúk mondják, Vlado, a Komensky Egyetem Bölcsészettudományi Karának történelemlevéltáros szakjáról került Budapestre, hogy a tudomány mellett a magyar nyelvet is elsajátítsa. Tehát ő nem magyar. Szlovákia fővárosának egyik gimnáziumában, a Metód utcai gimnáziumban érettségizett. Körülbelül fél éve tartózkodik Magyarországon, fiúkkal magyarul beszél, és bizony már nem lehetne őt eladni. Egy évre küldték, de ő még szeretne legalább a következő évre „ittragadni“. Lényegében három kérdés körül forogtunk. Elsőként azt taglaltuk, milyen helyzet elé állította őket az a tény, hogy csehszlovákiai magyar iskolákból kerültek ki és most pedig Magyarországon, Budapesten tanulnak, azaz van-e különbség a csehszlovákiai magyar és a magyarországi középiskolák, illetve felsőoktatási intézmények között? Általános vélemény hogy megállják helyüket, hiszen Magyarországon is különbség mutatkozik a budapesti és a vidéki középiskolák színvonala között. És hát elsősorban a tehetség, az akarat és a szorgalom a döntő. „Ami nagyon lényeges: a magyarországi felsőoktatási intézményekben sokkalta nagyobbak a követelmények, nagyobb a hajtás, mint nálunk — mondja Füri Béla, akinek egyébként módjában állt kitapasztalni az intenzitás kérdését Prágában. — Hétről hétre fel kell mutatni az elvégzett munkát. Aki meg akarja állni helyét, annak állandóan ismételnie kell az anyagot, mert nem elég egyszer megtanulni, állandóan tudni kell és használni a gyakorlatban...“ Ugyanezt mondja Bába Iván és Kovács Miklós is: „Bár az a hír járja, hogy a bölcsészkaron könnyebb, mert nem kell számolni meg rajzolni, de nem egészen igazságos ez a híresztelés. Nálunk is be kell számolni az elolvasott könyvekről, tanulmányokról, és persze az előadásokról, gyakorlatokról sem hiányozhat az ember. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a normális óraszám és munkamennyiség mellett esténként még a kollégiumban is megvannak a különféle szakfoglalkozások, akkor bizony a hajtás itt sem marad el.“ A másik témakör, amelyet elég sokáig tárgyaltunk, a hazatérés kérdése volt. Közismert, hogy a budapesti viszonyok nemcsak a csehszlovákiai magyart, hanem a magyarországiakat is vonzzák. Nos, hazatérnek-e a mi diákjaink? Szanyi Mária-Anna: „Nem tudom, kell-e ezzel addig foglalkozni, amíg a tanulmányainkat be nem fejeztük. Talán nem is! Tudósokká, komoly szakemberekké kell válnunk s a többivel meg akkor nézzünk szembe, amikor már végzünk!“ Különben, mint ahogy megtudtuk, az iskola befejezése után egy időre Martinba, a néprajzi múzeumba szeretne menni, mert egyrészt ez az ország legnagyobb ilyen típusú intézménye, másrészt meg nemcsak magyar néprajzkutató, hanem más népek néprajzát is kutatni, ismerni akarja, mint Bartók és Kodály sem csak a magyar népzene ismeretét tűzték ki célul. Holocsi István, aki rendkívül szimpatikus és gondolkodó alkatával lep meg, a következőket mondja: „Nevezzük nevén a medvét! Egyszerűen arról van szó, hogy nem fordítunk-e hátat az országnak, annak a közönségnek, amely kiküldött bennünket.“ Ez valóban nehéz kérdés, mert ahogy én látom, ketté kell osztani a lényegét. Egyik része a szakmai, a másik pedig emberi vonatkozású. Szakmai oldalról nézve, bizonyára senki sem mond ellent, hogy fejlődésre, a színészi kvalitás kiteljesítésére Budapesten sokkal nagyobb a lehetőség, mint odahaza; ha viszont az emberi vonatkozását nézzük a dolognak, akkor feltehetjük a kérdést: miért küldtek, azért, hogy bottal üssék a nyomunkat?“ Még sokáig és sok mindenről beszélgetünk. Arról is, hogy milyen alacsony szinten oktatják odahaza az idegen nyelveket. Példa erre Bába Iván esete. Magyarból másodikba, angolból elsőbe került. Számtalan hasonló példát említettek még a jelenlevők. Az idegen nyelvek oktatásában tehát még sok pótolnivalónk van. Magyarországon sok középiskolán hetente hat órát szentelnek az idegen nyelveknek. Számtalan helyen már az alapfokon tanulják és ezt kiegészíti még a magánórák kiszámíthatatlan mennyisége is. Amikor aztán kifogytunk a kérdésekből és már-már berekesztettük a beszélgetést, egyszeriben olyan kérdésekre is sor került, amelyeket nem is föltételeztünk, ők ugyan kérték, hogy ne említsük, de miért mennénk el szótlanul olyan problémák mellett, amelyek léteznek és amelyek esetleg megoldhatók? Érzek bizonyos ellentmondást az önköltséges forma adta helyzet és az között, hogy alkalomadtán az illető nem kapja meg a szolgálati útlevelet, valamint hogy erre az útlevélre pl. nem válthat pénzt. Azt sem találom egészen természetesnek, hogy csupán magyarországi rokonokra, ismerősökre támaszkodva tanulhatnak egyesek Magyarországon. Bár rokont, jótállót általában mindig lehet találni, de miért nem tanulhat olyan is, akinek nincsenek rokonai, illetve „ismerősei“. Ha kirándulásra, hétvégi kiruccanásokra válthat be pénzt minden polgár, akkor tanulmányi célokra adhatnának, sőt előnyben is kellene részesíteni ezeket az egyéneket. Ezt azért is mondjuk, mert láttuk, hogy a magyarországi felsőoktatási intézmények még elbírnának néhány tucatnyi diákot. Ezenkívül közismert, hogy középiskoláinkon hihetetlenül kevés az idegen nyelveket oktató pedagógusok száma. Ily módon bizonyára rövidebb idő alatt jobb eredményeket érhetnénk el és döntő lenne, mert az országos kereteket ismerve, tudjuk, hogy egyelőre komolyabb javulást nem várhatunk. Németh István Horocsi István Vladimír Seges és Bába Iván Füri Béla Bozsaky Katalin Zsebik Albin Fényképezte: Kurucz Sándor Új ifjúság 3 KÉT ARC í. Kótay Ferenc a Kassai (Koáice) Dél városi Hab elnöke, azaz a város déli részének polgármestere. Az utóbbi hetekben egyre gyakrabban tesz eleget különböző meghívásoknak. Élménybeszámolókat tart klubokban, könyvtárakban. Arról beszél, hogy öt mindig is az eszme vonzotta a párt 1%- ba. Hisz a kommunizmus wf, ban és abban, hogy a világ Pl.'»* minden népét egyesíteni kívánó szocializmus és interf!nacionalizmus győzedelmeskedik. Hisz ebben most,!] 1971-ben, és hitt a sátoraljaújhelyi koncentrációs táborban is, amikor élet és halál között várt napokig, órákig társaival. Hitt akkor is, amikor illegalitásba vonult és az alagút levegőbe röpítését szervezte. Úgy kezdte, mint sokan mások: édesapjától és a közösségtől tanult, május elsejei ünnepségeken földíszítette a kerékpárját, a sajtónapokon agitált. Sokat próbált ember Kótay Ferenc, aki vallomása közben táskájába nyúl és régi fényképeket vesz elő. Sokan nem élnek már a fényképeken lévők közül. Kótay Ferenc bírta hittel, és a sors is kegyes volt hozzá. Íróasztalánál ülve néha elgondolkodik. Az ügyfél, aki kiönti szívét, talán nem is sejti, hogy a barna férfi éppen a börtönben töltött időre emlékezik vagy a fogolylázadás részletei elevenednek meg lelki szemei előtt. 2. Strausz Miklós részt vett a spanyol polgárháborúban. A szabadságért síkraszállt forradalmárok tarka seregének egyik tagja volt ez az alacsony termetű ember is. Ötvennégy nemzet fiaival együtt állt a vártán, spanyol nőt vett feleségül, és maga is hibátlanul beszéli Lorca nyelvét. Amikor élménybeszámolóra hívják, őszintén bevallja, hogy sok mindent kitörölt már emlékezetéből az idő, amely őt is a hetven felé röpíti. Azt azonban nem felejti el soha, hogy a világon a szabadság a legszebb dolog, és ha az ember másokért is harcol, és meg van győződve az ügy tisztaságáról, azért még meghalni is szép. „NEM KOPIK LE A SAPKA SILTJE A KÖSZÖNÉSBEN" 1. Ütött-kopott tarisznyámba hamuban sült pogácsát tettem, tarisznyámat a vállamra vettem, és beleültem négykerekű taligámba. Addig meg se állj — szóltam a benzintejet szopó paripához — amíg egy igazi juhászra nem bukkansz. Gurultunk hegyeken-völgyeken által és egyszer csak úgy déltájban, megpillantottunk egy várat. A várablakból egy szépséges „királykisasszony“ könyökölt ki, megkérdeztük tőle: — Nem látott errefelé juhnyájat? — De bizony láttam — felelte a királylány. A Hosszúnak nevezett legelőn habzsolják a zsenge tavaszi füvet. Ujjával a völgybe mutatott: — Ott tanyáznak a juhászok, ott legelnek a juhok. 2. Közelítünk a juhnyáj felé. Két férfi jön velünk szembe, a két juhász. Aztán kipördül a nyájból egy kis fekete gombolyag és sebesen görög irányunkba: a puli. Kacsman András és Pávák József ráz velünk kezet. Társaik, Dzserenga András, Horka Imre és Olajos Gyula a szőlőtávolán kívül legeltetnek. Hallgassuk hát Jocsman Andrást, akinek már most pirosasbarnára csípte az arcát a nap meg a szél, és akiből szinte árad a frisseség és az erő. — Ezt a foglalkozást szeretni kell, mert muszájból nemigen lehet csinálni. Aki gyermekkorától vágyik természetes az állatok után, a abból lehet juhász. Amikor májusban kimegyünk a Miglincre, elmetsszük magunktól a világot. A hegyen nincsen televíziós készülék, legföljebb tranzisztoros rádió, nincsen kocsma, nem rendeznek bálokat, és az ember sapkájának a sittje nem kopik meg a sok köszönésben. A hegyen csend van, gyönyörű fák és madarak és a sok száz juh. Tavaly például kétezret gondoztunk, fejtünk, nyírtunk, és ez időt kíván. Ha meg békésen legelész?, a nyátüzelőt vágunk télre, sajtot készítünk. Mindig j d dolog. Az én apám, de még nagyapám is juhász volt, én is az lettem. Szeretem a juhokat és a csendet, a jó levegőt. Még azt is megérzem, ha össze] a falumban, Zsarnón lefekszem, hogy más ott a levegő, nem olyan éles, nem olyan tiszta, mint a Miglincen. Ott az ember mindig kialussza mindig frissen ébred magát. Két fiúgyermekem aligha követi az apját. Talán megszakad a hagyomány. Amikor kijött az egyik, a nagyobb, néhány nap múlva viszakívánkozott a faluba. Ott éppen bál volt, táncba vitte a lányokat, itt meg legföljebb a falevelek táncát nézheti az ember. Amikor a katonaság után visszajöttem, megpróbálkoztam más foglalkozással, de nem ment. Itt, a tornai (Turnan. Bodrou) szövetkezetben már tizenegyedik éve dolgozom, jól érzem magam, anyagilag is ki lehet jönni. A juhok érzékeny állatok, ha jól bánik velük az ember, kezesek lesznek. Az időjárástól is sok függ. Ha estis a nyár, gyakoriabbak a betegségek. A mi vidékünk, a Bódva völgye megfelel a juhoknak, de Pozsony (Bratislava) nyékén még kedvezőbb köraz éghajlat, mert korábban jön a tavasz. Itt is megtörtént egyszer, hogy még februárban sem volt hó, kihajtottuk a nyájat. Egyre kevesebb manapság a juhász. Nem tudom, hogy alakul a jövő, mi lesz a juhtenyésztéssel. Jacsman András és társai mágusban hajtják ki a Miglincre a nyájat. A legelőről a Miglinc felé vezető útra tértünk. Az út szélén sárga robbanásokkal jelezte érkezését a tavasz. A gyep ismét vadonatúj volt, bársonyos és tiszta, a fákat, ezt az elmozdíthatatlan, gyönyörű hadsereget zöldbe öltöztette a tavasz tábornoka, jön május, amikor egyetlen parancsszóra virágok fehér lövedékét röpítik ki magnóból. A sziklából patak zuhog elő, ráporlik a kövekre, mintha valaki kenderből fonna valamit. Ilyen gyönyörű víz fehéret Malmö és Koppenhága között, a tengeren láttam legutóbb. A hajócsavar fehérítette meg a vizet, jacsman András, a juhász ilyen környezetben éli le életét. Egy évet én is itt töltenék vele, a Miglincen, a hegyen. BATTA György