Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-20 / 16. szám

Száztizenhat csehszlovákiai fiatal tanul a magyarországi felsőoktatási intézményeken — tudtuk meg Szilassy Attilától, Magyarország Minisztériumának Művelődésügyi előadójától. Ebből harminckét hallgató a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista társaság közös kulturális köz­e­­gyezménye értelmében ösztön­díjban részesül, a többi pedig önköltséges, azaz olyan diák, aki ottani rokonai, ismerősei segítségével tanul Magyaror­szágon. — Milyen feltételek mellett tanulhatnak a csehszlovákiai diákok a magyarországi felső­­oktatási intézményeken? — kérdezzük. Tájékoztatásul meg­kapjuk a jelentkezési lapot, amely az mellett, hogy a ma­gyar felsőoktatási intézmé­nyekre való jelentkezést szol­gálja, tájékoztat is bennünket. E szerint minden pályázónak be kell nyújtania a jelentke­zési lapját, hozzácsatolni az életrajzát, a csehszlovák tan­ügyi hatóságok (minisztérium) hozzájárulását igazoló írást, magyarországi rokonainak, is­merőseinek közjegyző által hi­telesített eltartási és lakásbiz­tosítási nyilatkozatát és az is­kolai végzettséget igazoló ok­mányokat. A pontosan kitöltött jelent­kezési lap és az előírt okmá­nyok elküldése után a Műve­lődésügyi Minisztérium június végére vagy július elejére al­kalmassági vizsgára hívja meg a jelentkezőt, amelynek ered­ményéről július második felé­ben tájékoztatja az illetőt. Az alkalmassági vizsga alól mentesül az, aki valamelyik csehszlovák felsőoktatásügyi intézményben már megkezdte a tanulmányait, és az, aki már oklevéllel rendelkezik. Az ösztöndíjas hallgatókat a csehszovvák iskolaügyi intézmé­nyek küldik ki, ezért alkalmas­­sági vizsgát nem tesznek. A közös szerződés értelmében ösztöndíjban részesülnek Ma­gyarországon. Az önköltséges hallgatók semminemű anyagi támogatás­ban nem részesülnek és köte­lesek az érvényes magyaror­szági előírások értelmében ta­nulmányi eredményeiktől füg­gően háromszáz forinttól ezer forintig terjedő tandíjat fizet­ni. A tandíj fizetése alól men­tesülnek azok, akiknek a tanul­mányi átlaga meghaladja a 3,5- es tanulmányi átlagot. — A jövő évben bővül-e vagy csökken-e a csehszlovák diá­kok, elsősorban az önköltséges egyetemi hallgatók száma ? pez — Bővülhet, bár kivételt ké­az Orvostudományi Kar. Ezen a karon hazai vonatko­zásban is csökken a hallgatók létszáma, és ez a csökkenés érinti majd a csehszlovákiai magyar diákokat is. Kevesebb jelentkezőt veszünk fel. A többi karra továbbra is annyi jelentkezőt veszünk fel, ahányan jelentkeznek, illetve ahányan megfelelnek az alkal­massági vizsgákon. A vidéki, a miskolci, szegedi és más vá­rosok egyetemeire, felsőoktatá­si intézményeire felvett hallga­tóknak az év folyamán esetleg még kollégiumot is biztosítha­tunk, mert ezek az intézmé­nyek nem olyan zsúfoltak. Az Eötvös-kollégium egyik szobájában találkozunk az itt tanuló csehszlovákiai diákok­kal. Jelen van Bába István, Vlado Seges, Kovács Miklós, Bozsaky Katalin és Szanyi Má­­ria­ Anna az Eötvös-kollégium­­ból, illetve az ELTE Bölcsész­karáról, továbbá Kurucz Sán­dor és Holocsi István a Szín­ház- és Filmművészeti Főisko­láról, Füri Béla és Zsebik Al­bin a Gépészmérnöki Karról és Kollár Péter a Műszaki Egye­temről. Beszélgetésünket ismerke­déssel kezdjük. Bába Iván, Vla­dimír Seges, Kurucz Sándor, Holocsi István, Füri Béla és Zsebik Albin ösztöndíjasok, a többi pedig önköltséges egye­temi hallgató. Bába Iván a bratislavai Ko­­mensky Egyetem Bölcsészettu­dományi Karán magyar-angol szakot tanult. Az első évfolyam befejezése után került Buda­pestre. A magyar szakon má­sodikba, angolon elsőbe vették fel. A két lány, Szanyi Mária-An­­na és Bozsaky Katalin nép­rajz szakosok. Szanyi Mária- Anna már oklevéllel rendelke­zik, a nyitna­ (Nitra) a Peda­gógiai Fakultáson matematika­fizika szakot végzett. Már ta­nított is, de újra tanulásra ad­ta a fejét. Bozsaky Katalin néprajz­­népzene szakos, Vladimír Segies, vagy ahogy a fiúk mondják, Vlado, a Ko­­mensky Egyetem Bölcsészettu­dományi Karának történelem­levéltáros szakjáról került Bu­dapestre, hogy a tudomány mellett a magyar nyelvet is el­sajátítsa. Tehát ő nem ma­gyar. Szlovákia fővárosának egyik gimnáziumában, a Me­tód utcai gimnáziumban érett­ségizett. Körülbelül fél éve tar­tózkodik Magyarországon, fiúkkal magyarul beszél, és bi­­­zony már nem lehetne őt elad­ni. Egy évre küldték, de ő még szeretne legalább a következő évre „ittragadni“. Lényegében három kérdés körül forogtunk. Elsőként azt taglaltuk, milyen helyzet elé állította őket az a tény, hogy csehszlovákiai magyar iskolák­ból kerültek ki és most pedig Magyarországon, Budapesten tanulnak, azaz van-e különb­ség a csehszlovákiai magyar és a magyarországi középiskolák, illetve felsőoktatási intézmé­nyek között? Általános vélemény hogy megállják helyüket, hiszen Ma­gyarországon is különbség mu­tatkozik a budapesti és a vi­déki középiskolák színvonala között. És hát elsősorban a te­hetség, az akarat és a szorga­lom a döntő. „Ami nagyon lényeges: a ma­gyarországi felsőoktatási in­tézményekben sokkalta nagyob­bak a követelmények, nagyobb a hajtás, mint nálunk — mond­ja Füri Béla, akinek egyéb­ként módjában állt kitapasz­talni az intenzitás kérdését Prágában. — Hétről hétre fel kell mutatni az elvégzett mun­kát. Aki meg akarja állni helyét, annak állandóan ismé­­­telnie kell az anyagot, mert nem elég egyszer megtanulni, állandóan tudni kell és hasz­nálni a gyakorlatban...“ Ugyanezt mondja Bába Iván és Kovács Miklós is: „Bár az a hír járja, hogy a bölcsészka­ron könnyebb, mert nem kell számolni meg rajzolni, de nem egészen igazságos ez a híresz­telés. Nálunk is be kell szá­molni az elolvasott könyvek­ről, tanulmányokról, és persze az előadásokról, gyakorlatok­ról sem hiányozhat az ember. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a normális óraszám és munkamennyiség mellett estén­ként még a kollégiumban is megvannak a különféle szak­foglalkozások, akkor bizony a hajtás itt sem marad el.“ A másik témakör, amelyet elég sokáig tárgyaltunk, a ha­zatérés kérdése volt. Közis­mert, hogy a budapesti viszo­nyok nemcsak a csehszlovákiai magyart, hanem a magyaror­szágiakat is vonzzák. Nos, ha­zatérnek-e a mi diákjaink? Szanyi Mária-Anna: „Nem tu­dom, kell-e ezzel addig fog­lalkozni, amíg a tanulmánya­inkat be nem fejeztük. Talán nem is! Tudósokká, komoly szakemberekké kell válnunk s a többivel meg akkor nézzünk szembe, amikor már végzünk!“ Különben, mint ahogy meg­tudtuk, az iskola befejezése után egy időre Martinba, a néprajzi múzeumba szeretne menni, mert egyrészt ez az or­szág legnagyobb ilyen típusú intézménye, másrészt meg nemcsak magyar néprajzkutató, hanem más népek néprajzát is kutatni, ismerni akarja, mint Bartók és Kodály sem csak a magyar népzene ismeretét tűz­ték ki célul. Holocsi István, aki rendkívül szimpatikus és gondolkodó al­katával lep meg, a következő­ket mondja: „Nevezzük nevén a medvét! Egyszerűen arról van szó, hogy nem fordítunk-e hátat az or­szágnak, annak a közönségnek, amely kiküldött bennünket.“ Ez valóban nehéz kérdés, mert ahogy én látom, ketté kell osztani a lényegét. Egyik része a szakmai, a másik pe­dig emberi vonatkozású. Szak­mai oldalról nézve, bizonyára senki sem mond ellent, hogy fejlődésre, a színészi kvalitás kiteljesítésére Budapesten sok­kal nagyobb a lehetőség, mint odahaza; ha viszont az emberi vonatkozását nézzük a dolog­nak, akkor feltehetjük a kér­dést: miért küldtek, azért, hogy bottal üssék a nyomunkat?“ Még sokáig és sok minden­ről beszélg­etünk. Arról is, hogy milyen alacsony szinten oktat­ják odahaza az idegen nyelve­ket. Példa erre Bába Iván ese­te. Magyarból másodikba, an­golból elsőbe került. Számta­lan hasonló példát említettek még a jelenlevők. Az ideg­en nyelvek oktatásában tehát még sok pótolnivalónk van. Magyar­­országon sok középiskolán he­tente hat órát szentelnek az idegen nyelveknek. Számtalan helyen már az alapfokon ta­nulják és ezt kiegészíti még a magánórák kiszámíthatatlan mennyisége is. Amikor aztán kifogytunk a kérdésekből és már-már bere­kesztettük a beszélgetést, egy­szeriben olyan kérdésekre is sor került, amelyeket nem is föltételeztünk, ők ugyan kér­ték, hogy ne említsük, de mi­ért mennénk el szótlanul olyan problémák mellett, amelyek lé­teznek és amelyek esetleg meg­oldhatók?­­ Érzek bizonyos ellentmon­dást az önköltséges forma ad­ta helyzet és az között, hogy alkalomadtán az illető nem kapja meg a szolgálati útleve­let, valamint hogy erre az út­levélre pl. nem válthat pénzt. Azt sem találom egészen ter­mészetesnek, hogy csupán ma­gyarországi rokonokra, isme­rősökre támaszkodva tanulhat­nak egyesek Magyarországon. Bár rokont, jótállót általában mindig lehet találni, de miért nem tanulhat olyan is, akinek nincsenek rokonai, illetve „is­merősei“. Ha kirándulásra, hétvégi ki­ruccanásokra válthat be pénzt minden polgár, akkor tanulmá­nyi célokra adhatnának, sőt előnyben is kellene részesíteni ezeket az egyéneket. Ezt azért is mondjuk, mert láttuk, hogy a magyarországi felsőoktatási intézmények még elbírnának néhány tucatnyi diákot. Ezenkívül közismert, hogy középiskoláinkon hihetet­lenül kevés az idegen nyelve­ket oktató pedagógusok száma. Ily módon bizonyára rövidebb idő alatt jobb eredményeket érhetnénk el és döntő lenne, mert az országos kereteket is­merve, tudjuk, hogy egyelőre komolyabb javulást nem vár­hatunk. Németh István Horocsi István Vladimír Seges és Bába Iván Füri Béla Bozsaky Katalin Zsebik Albin Fényképezte: Kurucz Sándor Új ifjúság 3 KÉT ARC í. Kótay Ferenc a Kassai (Koáice) Dél városi Hab el­nöke, azaz a város déli ré­szének polgármestere. Az u­­­tóbbi hetekben egyre gyak­­­rabban tesz eleget külön­böző meghívásoknak. Él­­­ménybeszámolókat tart klu­­­bokban, könyvtárakban. Ar­­­ról beszél, hogy öt mindig­ is az eszme vonzotta a párt­ 1%- ba. Hisz a kommunizmus­ wf, ban és abban, hogy a világ Pl.'»* minden népét egyesíteni kí­­­­vánó szocializmus és inter­f!­nacionalizmus győzedelmes­­­kedik. Hisz ebben most,!] 1971-ben, és hitt a sátoral­­­jaújhelyi koncentrációs tá­borban is, amikor élet és halál között várt napokig, órákig társaival. Hitt akkor is, amikor illegalitásba vo­nult és az alagút levegőbe röpítését szervezte. Úgy kezdte, mint sokan mások: édesapjától és a kö­zösségtől tanult, május elsejei ünnepségeken földíszí­­tette a kerékpárját, a sajtónapokon agitált. Sokat pró­bált ember Kótay Ferenc, aki vallomása közben tás­kájába nyúl és régi fényképeket vesz elő. Sokan nem élnek már a fényképeken lévők közül. Kótay Ferenc bírta hittel, és a sors is kegyes volt hozzá. Íróasztalá­nál ülve néha elgondolkodik. Az ügyfél, aki kiönti szí­vét, talán nem is sejti, hogy a barna férfi éppen a börtönben töltött időre emlékezik vagy a fogolylázadás részletei elevenednek meg lelki szemei előtt. 2. Strausz Miklós részt vett a spanyol polgárháborúban. A szabadságért síkraszállt forradalmárok tarka sere­gének egyik tagja volt ez az alacsony termetű ember is. Ötvennégy nemzet fiaival együtt állt a vártán, spa­nyol nőt vett feleségül, és maga is hibátlanul beszéli Lorca nyelvét. Amikor élménybeszámolóra hívják, ő­­szintén bevallja, hogy sok mindent kitörölt már emlé­kezetéből az idő, amely őt is a hetven felé röpíti. Azt azonban nem felejti el soha, hogy a világon a szabad­ság a legszebb dolog, és ha az ember másokért is harcol, és meg van győződve az ügy tisztaságáról, az­ért még meghalni is szép. „NEM KOPIK LE A SAPKA SILTJE A KÖSZÖNÉSBEN" 1. Ütött-kopott tarisznyám­ba hamuban sült pogácsát tettem, tarisznyámat a vál­lamra vettem, és beleültem négykerekű taligámba. Ad­dig meg se állj — szóltam a benzin­tejet szopó paripá­hoz — amíg egy igazi ju­hászra nem bukkansz. Gurultunk hegyeken-völ­­gyeken által és egyszer csak úgy déltájban, megpillan­tottunk egy várat. A várab­lakból egy szépséges „ki­rálykisasszony“ könyökölt ki, megkérdeztük tőle: — Nem látott errefelé juhnyá­­jat? — De bizony láttam — felelte a királylány. A Hos­­­szúnak nevezett legelőn hab­zsolják a zsenge tavaszi fü­vet. Ujjával a völgybe mu­tatott: — Ott tanyáznak a juhászok, ott legelnek a ju­hok. 2. Közelítünk a juhnyáj felé. Két férfi jön velünk szem­be, a két juhász. Aztán ki­­pördül a nyájból egy kis fe­kete gombolyag és sebesen görög irányunkba: a puli. Kacsman András és Pávák József ráz velünk kezet. Tár­saik, Dzserenga András, Horka Imre és Olajos Gyu­la a sző­lőtávolán kívül le­geltetnek. Hallgassuk hát Jocsman Andrást, akinek már most pirosasbarnára csípte az arcát a nap meg a szél, és akiből szinte árad a frisseség és az erő. — Ezt a foglalkozást sze­retni kell, mert muszájból nemigen lehet csinálni. Aki gyermekkorától vágyik természet­es az állatok után, a abból lehet juhász. Amikor májusban kimegyünk a Mi­­glincre, elmetsszük ma­gunktól a világot. A hegyen nincsen televíziós készülék, legföljebb tranzisztoros rá­dió, nincsen kocsma, nem rendeznek bálokat, és az ember sapkájának a sittje nem kopik meg a sok kö­szönésben. A hegyen csend van, gyönyörű fák és mada­rak és a sok száz juh. Ta­valy például kétezret gon­doztunk, fejtünk, nyírtunk, és ez időt kíván. Ha meg békésen legelész?,­ a nyá­­tüzelőt vágunk té­lre, saj­tot készítünk. Mindig­­ j d dolog. Az én apám, de még nagyapám is juhász volt, én­­ is az lettem. Szeretem a ju­hokat és a csendet, a jó le­vegőt. Még azt is megérzem, ha össze] a falumban, Zsar­­nón lefekszem, hogy más ott a levegő, nem olyan éles, nem olyan tiszta, mint a Miglincen. Ott az ember mindig kialussza mindig frissen ébred­ magát. Két fiúgyermekem aligha köve­ti az apját. Talán megsza­kad a hagyomány. Amikor kijött az egyik, a nagyobb, néhány nap múlva vi­szakí­­vánkozott a faluba. Ott ép­pen bál volt, táncba vitte a lányokat, itt meg legföl­jebb a falevelek táncát néz­heti az ember. Amikor a ka­tonaság után visszajöttem, megpróbálkoztam más fog­lalkozással, de nem ment. Itt, a tornai (Turna­n. Bod­­rou) szövetkezetben már ti­zenegyedik éve dolgozom, jól érzem magam, anyagilag is ki lehet jönni. A juhok érzékeny állatok, ha jól bá­nik velük az ember, keze­sek lesznek. Az időjárástól is sok függ. Ha estis a nyár, gyakoriabbak a betegségek. A mi vidékünk, a Bódva völ­­gye megfelel a juhoknak, de Pozsony (Bratislava) nyékén még kedvezőbb kör­az éghajlat, mert korábban jön a tavasz. Itt is megtörtént egyszer, hogy még február­ban sem volt hó, kihajtot­tuk a nyájat. Egyre keve­sebb manapság a juhász. Nem tudom, hogy alakul a jövő, mi lesz a juhtenyész­téssel. Jacsman András és társai mágusban hajtják ki a Mi­­glincre a nyájat. A legelőről a Miglinc felé vezető útra tértünk. Az út szélén sárga robbanásokkal jelezte érke­zését a tavasz. A gyep ismét vadonatúj volt, bársonyos és tiszta, a fákat, ezt az el­­mozdíthatatlan, gyönyörű hadsereget zöldbe öltöztette a tavasz tábornoka, jön május, amikor egyetlen pa­­­rancsszóra virágok fehér lö­vedékét röpítik ki magnó­ból. A sziklából patak zuhog elő, ráporlik a kövekre, mintha valaki kenderből fon­na valamit. Ilyen gyönyörű víz­ fehéret Malmö és Kop­penhága között, a tengeren láttam legutóbb. A hajócsa­var fehérítette meg a vizet, jacsman András, a juhász ilyen környezetben éli le életét. Egy évet én is itt töltenék vele, a Miglincen, a hegyen. BATTA György

Next