Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-09-20 / 38. szám

8 Eddig az USA ból érkezett szűkszavú hírügynökségi jelen­tés, jelentősége azonban sokkal nagyobb volt nyúlfarknyi terjedelménél. Erre a zöldes színű gattinburgi dísztablóra ugyanis a tudományos körökben a „kis Nobel-díjként“ emle­getett Hevesy emlékérem viselőinek nevét jegyzik fel. Az el­múlt esztendőkben — Tölgyessy György és Braun Tibor előtt — angol, francia, szovjet, belga, két ízben pedig hazai, ame­rikai tudós nyerte el a hatvanas évek végétől kiosztásra ke­rülő magas nemzetközi kitüntetést. Elöljáróban szóljunk néhány szót az emlékérem névadó­járól. Hevesy György magyar származású, budapesti születésű ve­gyész volt, a radioaktivitás és izotópkutatás úttörője. Külö­nösen a radioaktív elemek kémiai sajátosságainak feltárása terén végzett nagy jelentőségű kísérleteket, s munkássága úttörő eredményeket hozott a radioaktív izotópok nyomjelző­ként (Indikátorként) való felhasználásában. J­epesy Györgyöt a radioaktív Indikáció módszerével dl^t főbb '’SVfizrael ké­miai és sugárbiológiai kutatásainak eredményeiért 1943-ban Nobel-díjjal tüntették ki, 1959-ben pedig elnyerte „Az atom békés felhasználásáért“ díjat. A Hevesy-emlékérem tehát a Világhírű tudós sokrétű munkásságának emlékét őrzi. A róla elnevezett díjat a gattinburgi egyetem nagy szaktekintélynek örvendő rektori tanácsa minden évben annak a vegyésznek ítéli oda, akinek a nukleáris analitikai és magkémiai tudo­mányok fejlesztésében kimagasló sikereket sikerült elérnie ... Mi tagadás, ritkán fordul elő, hogy szlovákiai magyar tu­dós, művész vagy egyéb neves személyiség ilyen rangos nem­zetközi elismerésben részesül, ezért hát egy napsütéssel be­aranyozott nyárvégi délutánon örömmel kerestem föl a Vegyé­szeti Kar sugárkémiai tanszékén Tölgyessy professzort. Két íróasztallal, könyvekkel zsúfolt dolgozószobájában fo­gad. A falon keskeny, barna keretben Joliot Curie, Hevesy György és több más neves vegyész arcmása függ. Hellyel kínál. Még le sem ültem, megszólal a telefon. Aztán az ajtón kopognak... aztán újra telefon... és újabb kopogás. Közben talán tíz perc telik el, s nekünk alig sikerül több szót váltanunk néhány udvarias mondatnál. Amikor újra berreg a telefon, hirtelen fölpattan a karosszékból: — Jöjjön, menjünk le a laboratóriumba! — mondja. — Itt néha még a saját szavát is elfelejti az ember... Percek alatt a lombikok, kémcsövek, századgrammnyi pon­tossággal működő mérlegek, tized- meg századmásodperceket jelző stopperórák, különböző sugárzáró készülékek, „minireak­­­torok“, súlyos ólomreteszek mögött őrzött radioaktív anyagok és egyéb érdekességek világában vagyunk. AZ ATOMDEAKTIV LÁTOGATÓBAN TÖLGYESSY GYÖRGY PROFESSZORNÁL A professzor itt azonnal föloldódik, s érdeklődő kérdése­imre szinte matematikai pontossággal sorolja sokrétű kutatói és pedagógiai tevékenységének eddigi eredményeit. Huszonhárom éves sem volt még, amikor 1952-ben tanár­segéd lett a bratislavai Szlovák Műszaki Főiskola Vegyészeti Karán. Azóta közel 200 tudományos munkát, 75 összefoglaló szakreferátumot és 20 főiskolai tankönyvet írt, több mint félszáz alkalommal tartott előadást különböző szakmai érte­kezleteken és tudományos szimpóziumokon; 30 ismeretter­jesztő könyv vagy monográfia és kereken 250 tudományos cikk alatt és kéziraton szerepel szerzőként a neve. Elnyerte már az SZSZK Nemzeti Díját, több ízben kitüntette őt a Szlo­vák Tudományos Akadémia és más rangos intézmények; szám­talanszor járt külföldön és számtalan alkalommal látogatták meg külföldi tudóskollégák. A vidám tekintetű, ezüstös hajú professzor még csak közeledik ötvenedik életévéhez, de már a tudományos kutatómunka csúcsain jár. Én mégsem a csú­csokon, hanem az első évek útkeresésénél szeretném kezdeni. — Hol kezdődött a pálya, a kémia iránti vonzalom? A professzor elmosolyodik, s aztán még hátrább pörgeti az idő kerekét. Egy fél mondat — és máris Komáromban, 1946- ban, a gimnáziumban járunk. — Kiváló kémiatanárom volt, még ma is a példaképemnek tekintem őt. Sosem a jegyzeteiből, mindig fejből magyará­zott, és gyakran akár késő estig is ott maradt velünk a la­boratóriumban, ahol kedvünkre kísérletezhettünk. Így aztán, amikor pályaválasztásra került sor, a zene és a vegytan kö­zött kellett döntenem. — Zene és vegytan? ... Meglehetősen ritka „párosítás“ . * s Vendéglátóm kedélyesen bólint. — Pedig eredetileg zenésznek készültem! Apám szerint, aki jártas volt a dallamok világában, tehetségesen játszot­tam Lisztet, Bachot, Beethovent, Bartókot. Végül mégis úgy határozott, hogy legyek inkább vegyész. — Miért? — A zenei pályát nem tartotta eléggé biztosítottnak. Elég egy véletlen baleset, és a szépen induló művészkarrier kártya­várként dől össze. Úgy vélte, a vegyészet mellett kedvemre művelhetem a zenét is, de fordítva már nehezebb lenne „helytállnom“. Így történt, hogy 1949-ben egy fürge kezű és rendkívül muzikális fiatalember iratkozott be a bratislavai főiskola ve­gyészeti karára. A kémia különböző szaktantárgyaiból kerül­tek Indexébe a fó jegyek, miközben ő diékzenekart, fúvós­zenekart szervezett, és egy félhivatásos népművészeti együt­tes kórusában is énekelt. Természetesen, változatlanul rajon­gott a vegyészetért is. Még csak a negyedik évfolyamba járt, amikor asszisztensi állást ajánlottak fel neki az analitikai kémia tanszékén. A megbízást örömmel elfogadta — és ezzel elindult a pá­lyán. — Nálunk a vegyészet rohamos fejlődésének első évei vol­tak ezek — mondja. — Akkoriban még szinte mindent a „tér­dünkön“ csináltunk... Például csak egyetlen számítógépünk volt a radioaktív részecskék számolására, és a kísérletekhez is kevés radioaktív anyaggal rendelkeztünk... Senki sem vehette volna zokon, ha az előadásokon és a gyakorlatok levezetésén kívül­ lényegében nem végzünk semmilyen ko­moly tudományos vagy kutatói munkát. — Ezen a tanszéken azonban mégis... — ... forradalmasítottuk a hazai sugárkémiai kutatást. A mostohább munkakörülmények, a gyengébben fölszerelt labo­ratóriumok általában jobb munkára serkentik a kutatót. Vala­hogy szabadabban szárnyal az ember alkotókedve. Amikor elémti csodálkozó tekintetem, egy friss példát em­lít bizonyításképpen: a közelmúltban egy oklahomai vegyész­­professzor néhány hón­apos tanulmányúton járt a bratislavai főiskolán, és az otthoninál szerényebb berendezésű, több gondolkodásra, alkotói szenvedélyre ösztönző laboratóriumi környezetben több kísérletet végzett s többet publikált, mint Oklahomában az elmúlt hét-nyolc esztendő alatt. Tölgyessy professzor kereken negyed évszázada érdeklődik már a rangkémia, a radioaktív atommagok problémáját ku­tató radiokémia, valamint a sugárkémia elméleti és gyakor­lati összefüggései, illetve az atomenergia békés felhasználá­sának kérdései iránt. A nap bármely szakában azon kapja magát, hogy ezeken a kérdéseken tűnődik; a munkatársak és a hallgatók köré­ben, szakirodalom olvasása vagy laboratóriumi kísérletek közben, hazafelé menet a gépkocsijában ülve és otthon, a „szabad“ óráiban is. Szándékosan tettem idézőjelbe a szabad kifejezést, mert az ő esetében ez mindennél szorosabb le­kötöttséget jelent. A délután néhány órája a családé, de az­tán úgyszólván naponta a késő éjszakai órákig dolgozik. Sőt, íróasztal meg írógép várja öt kerti nyaralójában is, ahol ko­ra tavasztól késő őszig a szpárbatot-vasrnapot tölti. — Ott nincs telefon, így nem zavarhat senki munka köz­ben — jegyzi meg vidám tekintettel, mintha csak valamiféle kamaszkori csínytevést említene. — Ott legföljebb csak a virágok szólnak hozzám, de a rózsák és a gerberák csönde­sen, tapintattal csalogatják el íróasztalától az embert... — Ha kívülálló figyelhetné meg munkája közben, mit lát­na? Elmosolyodik, aztán a „telefirkált“ táblára mutat, egy fiók­ból pedig előhúzza több színű tintával írt jegyzeteit. — Ennyit... — mondja csöndesen. A táblán és a kötegnyi jegyzetlapon vegyjelek, képletek, grafikonok, logikai következtetések és hosszabb-rövidebb szö­vegrészek. 197b őszén rövid, ám annyi figyelem­re méltó hír jelent meg a hazai lapokban A világhírű gattinburgi egyetem dísz­­tablójára két új név került: Tölgyessy György professzoré, a bratislavai Szlovák Műszaki Főiskola Vegyészeti Karának tanáráé és dr. Braun Tibor budapesti vegyészprofesszoré. Simaksza fancsali arccal nézett rá, sokkal okosabb volt annál, semhogy ne jött volna rá, ennek a pofonnak el kellett csattannia, leg­alább ennek az egynek, hogy az újonnan jöttek feledni tudják első esti vereségüket. De azért odament Milléhez, és kezet nyújtott. Lámpaoltás után Feri mindent el­mesélt, úgy, ahogyan történt. Nem szépített semmit, pontosan beszá­molt mindenről, ami attól a pillanat­tól kezdve történt, hogy Jutka meg­jelent a téren. Amikor befejezte, kis szünet után aknakezű széleit meg: — Háromtól hat hónapig ... — Hülyét Nem tehettek mást — mondta nála szokatlan indulattal Sofőr. — Én csak azt mondtam, ennyit lehet érte kapni. De majd töröm a fejemet, hogyan úszhatnánk meg. — Hát csak törd. Gebéék meg majd az ő fejüket törik. Azoknak az aranyos belvárosi fiókáknak. A leg­közelebbi szabadulókkal üzenünk nekik. Neveket tudtok? — Nem. — Kár. De potos személyleírást fogtok készíteni. A többi már Gebé­­ék dolga lesz. Aztán majd csodál­koznak, ha Sintér megkérdi tőlük: „Kisfiam, miért szidod az anyámat?“ Sintér ezt nagyon mély átéléssel tud­ja kérdezni. Feri tiltakozott Gebéék mozgósí­tása ellen, de Sofőr letorkolta: — Gebe ennél sokkal többel tar­tozik nekem. Örülni fog, ha törleszt­het az adósságából. Sintér hasonló­képpen. Ez különben is az én dol­gom. Nektek ahhoz semmi közötök, a rohadt életben nem láttátok egyi­ket sem. És bízzatok benne, hogy nem is fogjátok látni őket. Egyik se valami nagy élmény. Mind a kettő sakálpofa, de erre jó. Most pedig döglés. Holnap jó kondícióban kell lennem. A vasárnapi ebédben fogad­tam a szakikámmal, hogy száz kap­csolót dobok össze. Ez a negyedik estén történt, és­­ ezen az estén vacsora után Sofőr ismét esti mesét ígért a nyolcas há­lónak. Előadónak Piacit kérte fel. —■ Igaz, hogy egyetlen szavát sem lehet elhinni, mert ezt a fiút még senkinek sem sikerült rajta kapnia, hogy igazat mondott volna. De azért nem fogtok rosszul szórakozni. — Miért Sofőr? Hazudtam én már valaha? — tiltakozott Piaci Légy. — A, dehogy. — Ha akarod, megesküszök, hogy minden szó igaz, amit mondok. Kü­lönben, ha nem hiszed el, én akkor se sértődök meg. Erre mindenki nevetni kezdett, mert elképzelték, mennyire fél attól Sofőr, hogy Piaci Légy megsértődik. Piaci Légy is velük nevetett, amiből kiderült, hogy ő sem gondolta ko­molyan, amit mondott. Az ellen a vád ellen sem tiltakozott túlságosan, hogy mindent összekever, s amit a nagybratyójától hallott, azt is úgy mondja el, mintha vele történt vol­na. — A nagybratyóm nem is mesélt — mondta nem sok meggyőződéssel. — Ha nem ivott, azért, mert akkor nem volt kedve, ha meg ivott, akkor meg azért, mert sokat piált, és nehezére esett a beszéd. — És a kettő között? Amikor már piált, de még forgott a nyelve — tet­te fel a keresztkérdést Simakezű. — Olyankor igen. Néha. Csakhogy ez az állapota félóráig tartott. Maxi­mum. És ilyenkor mindig ugyanaz volt a szövege. Hogy így a sintér­­szakma, meg úgy a sintérszakma. Szóval, hogy bealkonyodik neki. Meg, hogy ő az utolsó mohikán. Na, nem így gondolta, mert még újságot se olvasott soha, nemhogy egy könyvet. De erre gondolt. — Sintér a nagy bratyód? — kér­dezte Kishajó enyhe borzongással vagy tisztelettel. Ő más a második napon kü­lönbékét kötött Piaci Lég­­gyel, aki boldog volt, hogy végre nem ő a legkiseb­b szobában, s ezért lelkesen segített neki mindenben. De azért nem gondolta volna, hogy Piaci Légy még egy sintér nagybá­csival is rendelkezhet... Így készültek az esti mesére, mi­közben Piaci Légy a sajátján kívül Sofőr és Teve cipőjét is kipucolta, és a töbiek is rendbe tették a hol­mijukat — a szokásosnál nagyobb gonddal — nehogy az ügyeletes ta­nár belekössön valamibe, és meg­zavarja az esti szórakozásukat. En­nek ugyan most nem volt sok való­színűsége, mert Dombai volt az ügyeletes, és ő sosem csinált fölös­leges cirkuszt a rendből és a tiszta­ságból. Egyszer ki is fejtette nekik, nem szeretné, ha a rend és a tiszta­ság egész életükre összekapcsolódna bennük a büntetés fogalmával. Úgy volna jó, mondta, ha kifejlődne ben­nük az igény, hogy tisztaságban él­jenek, és rend legyen körülöttük. Amikor villanyoltás előtt végigjárta a szobákat, és a nyolcasba is be­jött, a fiúk látták rajta, elégedett a látottakkal. Ez abból is kiderült, hogy leült az egyik ágy szélére és a vasárnapi meccsről kezdett beszél­getni Simakezűvel, akit nagy kapus­­tehetségnek ártott. Simakezűnek ugyanis ragyogó reflexei voltak, ez akkor derült ki, amikor egyszer — fogadásból — tíz tizenegyes közül hetet kivédett. Dombai látta ezt, és azonnal agitálni kezdte, vegye át a kapuvédő posztját Szöcskétől, aki ki­zárólag nyurgaságának köszönhette, hogy beállították a kapuba. Sima­kezű azonban elhárította az ajánla­tot. Féltette a kezét. Dombai most is megkérdezte tőle, nem akarna-e beállni a kapuba a vasárnapi mecsén. — Tudja, tanár úr, hogy nem te­hetem. A kezem. — Megígérted, hogy abbahagyod. — Meg is tartom. — Akkor meg? — Tanár úr, én soha életemben nem melóztam. Most kezdjem el? — Úgy mondod, mintha nem tizen­hét éves lennél, hanem ötven. Ha azt nem akarod folytatni, de melózni sem akarsz, miből fogsz megélni? — Elnézést, tanár úr, falas lett a szerelése — kerülte meg Simakezű a választ — és buzgón porolni kezdte Dombai dzsekijét.­­ — Köszönöm — adta meg magát Dombai. — De azért még beszélge­tünk erről. — Sofőrhöz fordult. — Hallom, elnyerted Simon szaktárs vasárnapi ebédjét. — Baj? — Legfeljebb neki. — Miért pattogott annyira? — Pattogott? — De még mennyire, szakikám így, szakikám úgy, én ebből nyolcvanat is megcsinálnék egy műszak alatt. Persze, hogy benyögtem neki, hogy ne hecceljen, én százat is megcsi­nálnék. — Erre ő nyilvánvalóan azt mond­ta, hogy akkor miért nem csinálsz százat. Miért elégedsz meg ... — ... negyven, ötvennel. — Mire te? — Mire én azt mondtam, azért nem csinálok százat, mert nem aka­rok. Erre ő: „Azért, mert nec­ ínH.— "

Next