Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1979-10-02 / 40. szám

"T io visinog Mészáros Károly­­ t. Ezen a délutánon egyedül volt otthon. A televíziót csakhamar megunta, kezébe vet­te az újságot, hogy megnézze, mikor lesz érdemes megint bekapcsolni. A tévéműsor melletti hasábon figyelt fel erre a szöveg­re: Szombatra virradóra eltűnt a képen lát­ható tizennégy éves K. Magda. A kiskorú lányon H. József, harmincöt éves, nőtlen, vállalati alkalmazott nemi erőszakot köve­tett el, amikor a lány a részeg apját kí­sérte haza... Bélának előbb csak a szöveg tűnt fel, csak azután vette szemügyre a képet. Meg­döbbent, amikor ráismert a lányra. Tibo­­réktól hazafelé jövet vette fel a biciklijé­re, és az L-t vasútállomásra vitte. Neki ak­kor azt mondta, a nagyanyjához megy. És itt van. Menekült, futott. Hogy erre nem gondolt, hogy nem gondolt semmire, pedig Tibor anyja reggel emlegette, hogy eltűnt egy kislány... De hát az LA állomás Ti­­borék falujától rettenetesen messzire esik. Most már érti, miért volt olyan furcsa az a lány: kócos a haja, kisírt, vörös a sze­me. Eh! Felvillant előtte a kocsmai jelenet: a részeg apa és a körülötte szorgoskodó vasgyúró. Most már tisztán látja, hogy szándékosan itatta le az öreget... Ki tudja, mikor kívánta meg a fiatal testet... Béla dühös lett, de dühébe valami iz­galom is vegyült, képzeletében életre kelt az éjjeli jelenet: a két részeg alak, akiket a kislány riadtan néz a sarokból, egyik a magatehetetlen apa, a másik a testes agg­legény, aki rávillantja sárga fogait, és be­szorítja az ágyba... Végigdőlt a díványon, a szíve hevesen vert. Eltűnt előle a világ, csak a kislány meztelenségét látta, az iszonyatos, a rán­gatózó arcát, amint alámerül. Hirtelen kopogás hallatszott az összerezzent. Gyorsan rendbe hozta ajtón, ma­gát, és felállt. — Ki az? A nemzeti bizottságtól keresték. A szőke Ivko, a mindenes ,aki csak törte a szót., — Gyere az emenyére, ott vannak csend­őrök, hívnak... " '■ Csendőrök? Engem? — Mit akarnak? — Valamit akarnak . , Megtudod, gyere, már. — Menjen, mindjárt ott leszek.­­Egészen magához tért. Mit akarhatnak? Talán látta valaki, hogy beszélt azzal a lánnyal? Lehetetlen. Meg aztán nem is tud semmit. Igazán nem gyaníthatta, hogy mi történt akkor éjszaka. De azért félt, ideges volt, remegett a tér­de, ujjai közül folyton kiesett a törülköző. 2. A nemzeti bizottság épülete átellenben volt a házukkal. A teremben két csendőr várta. Az egyiket, Dánielt, a falu csend­őrét ismerte, akit mindenki utált, mert a falubelieket is megállította és megbüntet­te. A másik fiatalabb volt, kis fekete ba­juszát furcsán fintorgatta beszéd közben. A hnb elnökével beszélt, egy köpcös, jelen­téktelen emberrel, akinek lila szemgödrei arról árulkodtak, hogy tegnap megint le­itta magát. Dániel szólalt meg elsőnek, kínosan, táj­­szólásban beszélt, az­o­k csak úgy röpköd­tek a levegőben. Bélát zavarta ez a hang­hordozás, ez a morgás... Aztán rövid töprengés után megértette, mit akarnak tőle, azt, miért nincs állásban, miért nem dolgozik. Valaki feljelentette. (Csak nem a mostohaapja? Többször kia­bált vele, hogy disznóság napokon át itt lebzselni, míg mások pénzt keresnek.) Egy sor kérdés következett, hogy miért és miből él... Az nem igaz, hogy nem le­het munkát találni: aki akar, az talál. Bé­la hiába vetette fel indokait, hogy egyik kérvényt a másik után írta, és várta a vá­laszokat, amelyek mindig késve érkeztek meg, s mindben elutasítás (helyszűke, ké­pesítés, nekünk nem felel meg stb.). O­­lyan helyre sem vették fel, ahol nála sok­kal alacsonyabb képzettségű emberek dol­goztak. Hát nem beleörül az ember? S ne­ki egy életre kell munkát keresnie ... Men­ne bárhová ... Dániel csak bólogatott, és sárga szemé­ből Béla kiolvasta, hogy egy szót sem ért az egészből, nem is követte mondókáját, kár is beszélnie, itt az ő személye nem is fontos, csak a tény, hogy följelentés érke­zett. Rövidesen föl is hagyott a magyarázko­dással. Hogy mivel tölti napjait? Készül az élet­re, a pályára, tanul és tanul. — De hiszen nem jár semmilyen isko­lába — morogta Dániel. Béla kínjában röhögött. Dániel most föl­­jebbvalója előtt akart fontoskodni, kereszt­kérdéseit is váratlanul tette föl, úgy mint amikor tyúktolvajt vallat. Bélát is ügyfél­nek tekintette, egy a sok közül, aki vétett a társadalom törvényei ellen. — Mikor akar dolgozni menni? A nekiszegezett kérdés megijesztette. Mi­kor? Nem tudja. Menné ő már ma is, de hová? Nem ismer senkit, semmit. Egyedül van ebben a kerek nagy világban, nincsen se pénze, se kedve már, csak a végtelen undora és dühe. A bajuszos csendőr felolvasott egy könyvből. Megértette, hogy fenyegetik. A­­mit ő csinál, az élősködés, bűntett, ame­lyért büntetés jár. Mert ebben a társada­lomban mindenkinek lehetősége van dolgoz­ni, minden munkaerőre szükség van. Egyhangúan csatogtak a szavak. „Tudja mindazt, amit én tudok, de nem onnan tudja, ahonnan én" — futott át­ rajta, és aztán már nem is figyelt a mondatokra. Ezek nem mondanak semmi újat, elszakadt élete fonala, pereg a film, egyszerre csak sötét lesz. Ha volna mester, aki összeköt­né. Felgyújtják a villanyokat, a fényben megvillannak az igazság sárga kerekei. De semmi sem köti össze az elszakadt fona­lat. Tengerre taszítanak egy törött hajót. Ki­­köt-e? Elsüllyed-e? Csak szigeteket ér el, soha szárazföldet. Ö, Kolumbusz áhította szárazföldi Csak tengődött, és sosem élt. Hirtelen fáradtságot érzett, szédülés fog­ta el. Megkapaszkodott a székben. — Eszter itten írja alá — hallotta Dá­niel hangját valahonnan messziről. — Egy hónap haladékot kap. Keressen munkát, mert megbánnya. 3. Az újság ott hevert a széken. A kislány képe bánatosan nézett rá. Fogta és lefor­dította. Aztán úgy ruhástul végigdőlt a dí­ványon. Hogyan tudna segíteni? Meg kellene ke­resni, de hogyant? Talán elutazni a faluba, beszélni az apjával, de honnan szerezzen pénzt? Talán az anyja még ad neki, de nem szabad, hogy az apja megtudja. 4. Délután három órakor érkezett a faluba. Az autóbusz a kocsma előtt állt meg. A kiszűrődő hangok Bélát arrafelé vezették. Amikor az ajtóhoz ért, ismerős, rekedt hang­ ütötte meg a fülét. Bólintott. Az ember ott állt a pult előtt, foltozott munkaruhája, esetlenül lógott a testén. Ke­zében féldeci, amelyből minden mozdulat­nál kilőttyént néhány csepp. A pulton sör. Ivott és kiabált. — A fenébe is — morogta Béla —, ez aztán kihasználja a bánatát. Az öreg érzelmes-keserves hangon mon­dogatta: — Tudod, Pista, milyen jó kislány volt? Jobban vigyázott rám, mint az anyja, isten nyugosztalja... És az a disznó... Az előtte álló tömzsi fiatalembernek ma­gyarázott, aki nem figyelt rá, a kocsmáros­­sal beszélgetett. — Hé, Rudi, ide még! Béla hirtelen előbbre lépett. — Egy decit adjon neki — mondta. — Én fizetem. — Maga? Miért? Mit akar tőlem? — Beszélnem kell magával! — Velem? — Igen. Jöjjön, üljünk fel A kocsmáros felé fordult: — Lenne szíves, az asztalunkhoz hozni az italtí — Igenis! Béla meglökte az öreg vállát, hogy men­jen. — Mit akar tőlem, no? Maga is csend­őr? Én nem tudok semmit szegény kislá­nyomról. Miért nem adják már elő? Én nem tehetek róla, hogy az a ganaj... De most majd megtanulja a dutyiban ... — Nem erről van szót — Béla lehúzta az öreget a székre. — Különben maga is tehet róla, nem vigyázott rá eléggé. — Mit, hogy én nem ... — felugrott, de csaknem elterült. Béla még idejében elkap­ta. — Nem kell félnie, nem a rendőrségtől vagyok, de ha vissza akarja kapni a lá­nyát, ne kiabáljon, érti? Akarja, vagy nem akarja? — Mi, hogy én ... — Nohát akkor... Figyeljen ide! Ha jól emlékszem, harmadik napja, hogy eltűnt a kislánya. Igaz? — No,... — Én tudom, hová menti — Tudja? — Már úgy értem, hogy hová menekült... futott... utazott, érti? —Hová? — Van valami rokonuk a városon túl? Hát oda ment, a nagyanyjához. Nem érti? — A nagyanyjához? — Igen.... Azon a gyalázatos éjszakán elmenekült otthonról, és reggel felszállt a vonatra L.-ben, érti? Láttam őt, beszél­tem vele az állomáson... Azt mondta, a nagyanyjához megy a városon túlra, érti? Hol lakik a nagyanyja? — Ki? — A nagyanyja? Vagy nem ott lakik? — De igen, az anyósom,­­a Róza néni, szegény feleségem anyja. Csakhogy oda nem mehet. — Nem mehet? Miért? — Mert már nem él. Ehol van a távirat... A zsebében kotorászott. — Hova is tettem? Itt van el Egy gyűrött, piszkos papírdarabkát vett elő. Lesöpörte róla a szemetet, és letette az asztalra. — A Róza néni már nem él — mond­ta és ivott. Béla undorodva nyúlt a papír után, szét­terítette. Hivatalos távirat volt, amelyben arról értesítik a családot, hogy K. Rozália, Ivánkái lakos augusztus 6-án elhunyt. Te­metése ... Augusztus? Annak már két hónapja. Béla felugrott: — Tudta ezt a kislánya? Az öreg megrettent. — Már hogyne, illetve... A postás min­dig nekem adja át, amit kapunk, mert a kislányom olyankor még iskolában van, de mindig megmutatom neki. — Ezt is megmutatta? — Meg, biztosan... — Egy hajtásra ki­­itta a pálinkát. — Akkor a másik nagyanyjához ment. Van másik nagyanyja? — Nincs. Az már rég nem él. — Akkor pedig nem mutatta meg neki! A­ kislánya nem tudott róla. Maga... ma­ga... Tudja, mi maga? Meglökte a felágaskodó öreget, és kiro­hant a kocsmából. A tömzsi fiatalember húzta ki az öreget az asztal alól. Vérzett a feje. — Menjen haza, Józsi bácsi. — Nem mehetek, etetnem kell. Aztán mégis elindult. Tántorogva, meg­görnyedve haladt az utcán. Béla a buszmegállónál várakozott, és fi­­­gyelte az öreg mozdulatait, majd a menet­rend felé fordult. Már eldöntötte, hogy nem megy el Ti­­borékhoz. Sietnie kell. Még úgyis csak az öregasszonyt találná otthon, s most igazán nincs kedve meséket hallgatni. Hosszú út áll előtte, s csak egy hónap­ja van. 5. A nagyállomáson ide-oda rohantak az emberek. Az egyik jegypénztárnál hatal­mas sor, lökdösték-gyúrták egymást az ab­laknál. Béla az egyik tartóoszlop mellett állt, és nézelődött. Figyelte az idegen, gondterhelt arcokat. Vele szemben, a nagy­­óra alatt kisiskolások gyülekeztek, kezük­ben síléc. Valahol a Tátrában már leesett az első hó. Néhány pillanatra felmerült e­­lőtte egy kép, a hófehér szőnyeg és egy lejtő, ahol végtelen sebességgel száguld alá... Nem érdekes. Aligha jut el még egyszer a Tátrába. Legalábbis egyhamar nem gon­dolhat rá. Akkor is adósságba keveredtek miatta. Két hét sítanfolyam. — Minek az — mondta mostohaapja —, én se tudok sí­­talpazni, mégis megvagyok ... Mindegy. Itt még híre-hamva sincs a hó­nak. Kellemes őszi idő van, a vénasszo­nyok nyara, ahogy falujukban mondják. In­dián nyár, olvasta valahol. Felnézett a nagyórára. Vonata másfél óra múlva indul. Rengeteg idő. Beljebb in­dult, a folyosók felé. Eszik valamit, bár nem érzett éhséget. Az időt el kell vala­hogy töltenie. Megállt egy automata mel­lett. Fiatal fiú küszködött a géppel. Nem sikerült semmit sem kihoznia. Elmosolyodott. Balra indult, bekukkan­tott a váróterembe. Minden hely foglalt volt. Szemével végigpásztázta a hatalmas termet, s már tovább akart menni, amikor megdobbant a szíve. A kislány ott kupor­gott a sarokban, és mélán bámult kifelé az ablakon. A vonatot nézte, amely éppen most érkezett, s mint a méhek, nyüzsög­tek körülötte az emberek. El akart menni vagy legalábbis néhá­nyat lépni, hogy megnyugodjék, de a lába nem engedelmeskedett. Csak állt ott az aj­tóban, nézte a lányt, és nem tudta, mité­vő legyen. A lány, mintha csak megérezte volna, hogy figyelik, az ajtó felé pillantott. Bé­lának nem maradt ideje odébb lépni, talál­kozott a pillantásuk. Végtelen kétségbe­esés ült a lány szemében. Béla csak állt, csak nézte, földbe gyökerezett a lába. Ész­revette, hogy a lány felismerte, félig fel­emelkedett, aztán hangos zokogásban tört ki. A fejek mind arra fordultak, nem ér­tették, mi lelte a lányt. Egymástól kérdez­gették, mi történt. Egy idős ember a lány felé indult, majd egy vasutas is közeledett. Gyorsan határozott. Meg kell akadályoz­ni a föltünést. Odarohant, s még mielőtt nagyobb csoportosulás támadhatott volna a lány körül, kivezette őt a teremből. — Jól van, nem kell sírni. Most már min­den rendben lesz. Gyere ... S a lány ment szótlanul. Az­ emberek nem értették, benne látták a bűnbakot, hangosan szidalmazták. Csak nehezen nyugodtak meg. A kislány kétség­­beesett zokogása még sokáig visszhangzott a fülükben.­­ Béláék azonban csakhamar nagyon mes­­­szire kerültek tőlük. . Dolán György tusrajza

Next