Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-10-02 / 40. szám
"T io visinog Mészáros Károly t. Ezen a délutánon egyedül volt otthon. A televíziót csakhamar megunta, kezébe vette az újságot, hogy megnézze, mikor lesz érdemes megint bekapcsolni. A tévéműsor melletti hasábon figyelt fel erre a szövegre: Szombatra virradóra eltűnt a képen látható tizennégy éves K. Magda. A kiskorú lányon H. József, harmincöt éves, nőtlen, vállalati alkalmazott nemi erőszakot követett el, amikor a lány a részeg apját kísérte haza... Bélának előbb csak a szöveg tűnt fel, csak azután vette szemügyre a képet. Megdöbbent, amikor ráismert a lányra. Tiboréktól hazafelé jövet vette fel a biciklijére, és az L-t vasútállomásra vitte. Neki akkor azt mondta, a nagyanyjához megy. És itt van. Menekült, futott. Hogy erre nem gondolt, hogy nem gondolt semmire, pedig Tibor anyja reggel emlegette, hogy eltűnt egy kislány... De hát az LA állomás Tiborék falujától rettenetesen messzire esik. Most már érti, miért volt olyan furcsa az a lány: kócos a haja, kisírt, vörös a szeme. Eh! Felvillant előtte a kocsmai jelenet: a részeg apa és a körülötte szorgoskodó vasgyúró. Most már tisztán látja, hogy szándékosan itatta le az öreget... Ki tudja, mikor kívánta meg a fiatal testet... Béla dühös lett, de dühébe valami izgalom is vegyült, képzeletében életre kelt az éjjeli jelenet: a két részeg alak, akiket a kislány riadtan néz a sarokból, egyik a magatehetetlen apa, a másik a testes agglegény, aki rávillantja sárga fogait, és beszorítja az ágyba... Végigdőlt a díványon, a szíve hevesen vert. Eltűnt előle a világ, csak a kislány meztelenségét látta, az iszonyatos, a rángatózó arcát, amint alámerül. Hirtelen kopogás hallatszott az összerezzent. Gyorsan rendbe hozta ajtón, magát, és felállt. — Ki az? A nemzeti bizottságtól keresték. A szőke Ivko, a mindenes ,aki csak törte a szót., — Gyere az emenyére, ott vannak csendőrök, hívnak... " '■ Csendőrök? Engem? — Mit akarnak? — Valamit akarnak . , Megtudod, gyere, már. — Menjen, mindjárt ott leszek.Egészen magához tért. Mit akarhatnak? Talán látta valaki, hogy beszélt azzal a lánnyal? Lehetetlen. Meg aztán nem is tud semmit. Igazán nem gyaníthatta, hogy mi történt akkor éjszaka. De azért félt, ideges volt, remegett a térde, ujjai közül folyton kiesett a törülköző. 2. A nemzeti bizottság épülete átellenben volt a házukkal. A teremben két csendőr várta. Az egyiket, Dánielt, a falu csendőrét ismerte, akit mindenki utált, mert a falubelieket is megállította és megbüntette. A másik fiatalabb volt, kis fekete bajuszát furcsán fintorgatta beszéd közben. A hnb elnökével beszélt, egy köpcös, jelentéktelen emberrel, akinek lila szemgödrei arról árulkodtak, hogy tegnap megint leitta magát. Dániel szólalt meg elsőnek, kínosan, tájszólásban beszélt, azok csak úgy röpködtek a levegőben. Bélát zavarta ez a hanghordozás, ez a morgás... Aztán rövid töprengés után megértette, mit akarnak tőle, azt, miért nincs állásban, miért nem dolgozik. Valaki feljelentette. (Csak nem a mostohaapja? Többször kiabált vele, hogy disznóság napokon át itt lebzselni, míg mások pénzt keresnek.) Egy sor kérdés következett, hogy miért és miből él... Az nem igaz, hogy nem lehet munkát találni: aki akar, az talál. Béla hiába vetette fel indokait, hogy egyik kérvényt a másik után írta, és várta a válaszokat, amelyek mindig késve érkeztek meg, s mindben elutasítás (helyszűke, képesítés, nekünk nem felel meg stb.). Olyan helyre sem vették fel, ahol nála sokkal alacsonyabb képzettségű emberek dolgoztak. Hát nem beleörül az ember? S neki egy életre kell munkát keresnie ... Menne bárhová ... Dániel csak bólogatott, és sárga szeméből Béla kiolvasta, hogy egy szót sem ért az egészből, nem is követte mondókáját, kár is beszélnie, itt az ő személye nem is fontos, csak a tény, hogy följelentés érkezett. Rövidesen föl is hagyott a magyarázkodással. Hogy mivel tölti napjait? Készül az életre, a pályára, tanul és tanul. — De hiszen nem jár semmilyen iskolába — morogta Dániel. Béla kínjában röhögött. Dániel most följebbvalója előtt akart fontoskodni, keresztkérdéseit is váratlanul tette föl, úgy mint amikor tyúktolvajt vallat. Bélát is ügyfélnek tekintette, egy a sok közül, aki vétett a társadalom törvényei ellen. — Mikor akar dolgozni menni? A nekiszegezett kérdés megijesztette. Mikor? Nem tudja. Menné ő már ma is, de hová? Nem ismer senkit, semmit. Egyedül van ebben a kerek nagy világban, nincsen se pénze, se kedve már, csak a végtelen undora és dühe. A bajuszos csendőr felolvasott egy könyvből. Megértette, hogy fenyegetik. Amit ő csinál, az élősködés, bűntett, amelyért büntetés jár. Mert ebben a társadalomban mindenkinek lehetősége van dolgozni, minden munkaerőre szükség van. Egyhangúan csatogtak a szavak. „Tudja mindazt, amit én tudok, de nem onnan tudja, ahonnan én" — futott át rajta, és aztán már nem is figyelt a mondatokra. Ezek nem mondanak semmi újat, elszakadt élete fonala, pereg a film, egyszerre csak sötét lesz. Ha volna mester, aki összekötné. Felgyújtják a villanyokat, a fényben megvillannak az igazság sárga kerekei. De semmi sem köti össze az elszakadt fonalat. Tengerre taszítanak egy törött hajót. Kiköt-e? Elsüllyed-e? Csak szigeteket ér el, soha szárazföldet. Ö, Kolumbusz áhította szárazföldi Csak tengődött, és sosem élt. Hirtelen fáradtságot érzett, szédülés fogta el. Megkapaszkodott a székben. — Eszter itten írja alá — hallotta Dániel hangját valahonnan messziről. — Egy hónap haladékot kap. Keressen munkát, mert megbánnya. 3. Az újság ott hevert a széken. A kislány képe bánatosan nézett rá. Fogta és lefordította. Aztán úgy ruhástul végigdőlt a díványon. Hogyan tudna segíteni? Meg kellene keresni, de hogyant? Talán elutazni a faluba, beszélni az apjával, de honnan szerezzen pénzt? Talán az anyja még ad neki, de nem szabad, hogy az apja megtudja. 4. Délután három órakor érkezett a faluba. Az autóbusz a kocsma előtt állt meg. A kiszűrődő hangok Bélát arrafelé vezették. Amikor az ajtóhoz ért, ismerős, rekedt hang ütötte meg a fülét. Bólintott. Az ember ott állt a pult előtt, foltozott munkaruhája, esetlenül lógott a testén. Kezében féldeci, amelyből minden mozdulatnál kilőttyént néhány csepp. A pulton sör. Ivott és kiabált. — A fenébe is — morogta Béla —, ez aztán kihasználja a bánatát. Az öreg érzelmes-keserves hangon mondogatta: — Tudod, Pista, milyen jó kislány volt? Jobban vigyázott rám, mint az anyja, isten nyugosztalja... És az a disznó... Az előtte álló tömzsi fiatalembernek magyarázott, aki nem figyelt rá, a kocsmárossal beszélgetett. — Hé, Rudi, ide még! Béla hirtelen előbbre lépett. — Egy decit adjon neki — mondta. — Én fizetem. — Maga? Miért? Mit akar tőlem? — Beszélnem kell magával! — Velem? — Igen. Jöjjön, üljünk fel A kocsmáros felé fordult: — Lenne szíves, az asztalunkhoz hozni az italtí — Igenis! Béla meglökte az öreg vállát, hogy menjen. — Mit akar tőlem, no? Maga is csendőr? Én nem tudok semmit szegény kislányomról. Miért nem adják már elő? Én nem tehetek róla, hogy az a ganaj... De most majd megtanulja a dutyiban ... — Nem erről van szót — Béla lehúzta az öreget a székre. — Különben maga is tehet róla, nem vigyázott rá eléggé. — Mit, hogy én nem ... — felugrott, de csaknem elterült. Béla még idejében elkapta. — Nem kell félnie, nem a rendőrségtől vagyok, de ha vissza akarja kapni a lányát, ne kiabáljon, érti? Akarja, vagy nem akarja? — Mi, hogy én ... — Nohát akkor... Figyeljen ide! Ha jól emlékszem, harmadik napja, hogy eltűnt a kislánya. Igaz? — No,... — Én tudom, hová menti — Tudja? — Már úgy értem, hogy hová menekült... futott... utazott, érti? —Hová? — Van valami rokonuk a városon túl? Hát oda ment, a nagyanyjához. Nem érti? — A nagyanyjához? — Igen.... Azon a gyalázatos éjszakán elmenekült otthonról, és reggel felszállt a vonatra L.-ben, érti? Láttam őt, beszéltem vele az állomáson... Azt mondta, a nagyanyjához megy a városon túlra, érti? Hol lakik a nagyanyja? — Ki? — A nagyanyja? Vagy nem ott lakik? — De igen, az anyósom,a Róza néni, szegény feleségem anyja. Csakhogy oda nem mehet. — Nem mehet? Miért? — Mert már nem él. Ehol van a távirat... A zsebében kotorászott. — Hova is tettem? Itt van el Egy gyűrött, piszkos papírdarabkát vett elő. Lesöpörte róla a szemetet, és letette az asztalra. — A Róza néni már nem él — mondta és ivott. Béla undorodva nyúlt a papír után, szétterítette. Hivatalos távirat volt, amelyben arról értesítik a családot, hogy K. Rozália, Ivánkái lakos augusztus 6-án elhunyt. Temetése ... Augusztus? Annak már két hónapja. Béla felugrott: — Tudta ezt a kislánya? Az öreg megrettent. — Már hogyne, illetve... A postás mindig nekem adja át, amit kapunk, mert a kislányom olyankor még iskolában van, de mindig megmutatom neki. — Ezt is megmutatta? — Meg, biztosan... — Egy hajtásra kiitta a pálinkát. — Akkor a másik nagyanyjához ment. Van másik nagyanyja? — Nincs. Az már rég nem él. — Akkor pedig nem mutatta meg neki! A kislánya nem tudott róla. Maga... maga... Tudja, mi maga? Meglökte a felágaskodó öreget, és kirohant a kocsmából. A tömzsi fiatalember húzta ki az öreget az asztal alól. Vérzett a feje. — Menjen haza, Józsi bácsi. — Nem mehetek, etetnem kell. Aztán mégis elindult. Tántorogva, meggörnyedve haladt az utcán. Béla a buszmegállónál várakozott, és figyelte az öreg mozdulatait, majd a menetrend felé fordult. Már eldöntötte, hogy nem megy el Tiborékhoz. Sietnie kell. Még úgyis csak az öregasszonyt találná otthon, s most igazán nincs kedve meséket hallgatni. Hosszú út áll előtte, s csak egy hónapja van. 5. A nagyállomáson ide-oda rohantak az emberek. Az egyik jegypénztárnál hatalmas sor, lökdösték-gyúrták egymást az ablaknál. Béla az egyik tartóoszlop mellett állt, és nézelődött. Figyelte az idegen, gondterhelt arcokat. Vele szemben, a nagyóra alatt kisiskolások gyülekeztek, kezükben síléc. Valahol a Tátrában már leesett az első hó. Néhány pillanatra felmerült előtte egy kép, a hófehér szőnyeg és egy lejtő, ahol végtelen sebességgel száguld alá... Nem érdekes. Aligha jut el még egyszer a Tátrába. Legalábbis egyhamar nem gondolhat rá. Akkor is adósságba keveredtek miatta. Két hét sítanfolyam. — Minek az — mondta mostohaapja —, én se tudok sítalpazni, mégis megvagyok ... Mindegy. Itt még híre-hamva sincs a hónak. Kellemes őszi idő van, a vénasszonyok nyara, ahogy falujukban mondják. Indián nyár, olvasta valahol. Felnézett a nagyórára. Vonata másfél óra múlva indul. Rengeteg idő. Beljebb indult, a folyosók felé. Eszik valamit, bár nem érzett éhséget. Az időt el kell valahogy töltenie. Megállt egy automata mellett. Fiatal fiú küszködött a géppel. Nem sikerült semmit sem kihoznia. Elmosolyodott. Balra indult, bekukkantott a váróterembe. Minden hely foglalt volt. Szemével végigpásztázta a hatalmas termet, s már tovább akart menni, amikor megdobbant a szíve. A kislány ott kuporgott a sarokban, és mélán bámult kifelé az ablakon. A vonatot nézte, amely éppen most érkezett, s mint a méhek, nyüzsögtek körülötte az emberek. El akart menni vagy legalábbis néhányat lépni, hogy megnyugodjék, de a lába nem engedelmeskedett. Csak állt ott az ajtóban, nézte a lányt, és nem tudta, mitévő legyen. A lány, mintha csak megérezte volna, hogy figyelik, az ajtó felé pillantott. Bélának nem maradt ideje odébb lépni, találkozott a pillantásuk. Végtelen kétségbeesés ült a lány szemében. Béla csak állt, csak nézte, földbe gyökerezett a lába. Észrevette, hogy a lány felismerte, félig felemelkedett, aztán hangos zokogásban tört ki. A fejek mind arra fordultak, nem értették, mi lelte a lányt. Egymástól kérdezgették, mi történt. Egy idős ember a lány felé indult, majd egy vasutas is közeledett. Gyorsan határozott. Meg kell akadályozni a föltünést. Odarohant, s még mielőtt nagyobb csoportosulás támadhatott volna a lány körül, kivezette őt a teremből. — Jól van, nem kell sírni. Most már minden rendben lesz. Gyere ... S a lány ment szótlanul. Az emberek nem értették, benne látták a bűnbakot, hangosan szidalmazták. Csak nehezen nyugodtak meg. A kislány kétségbeesett zokogása még sokáig visszhangzott a fülükben. Béláék azonban csakhamar nagyon messzire kerültek tőlük. . Dolán György tusrajza