Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-04 / 1. szám
MEGHALT JAN SMREK Nyolvannégy éves korában elhunyt Ján Smrek költő, nemzeti művész. A fiatalok különösen szerelmes verseit kedvelték. Szerette az életet: szépség, tisztaság sugárzott nemcsak a költeményeiből, az életéből is. Ján Smrek nagyszerű költő volt, de kiváló műfordító is. Többek között lefordította Petőfi Sándor, Ady Endre és József Attila verseit. Ezért a munkásságáért és kiváló eredményeiért megkapta többek között a Magyar Népköztársaság munkaérdemrendjének aranyfokozatát. JÁN SMREK Nálunk Nálunk, ahol fenyőfák, színek árnyán a rozs, a zab együtt hullámzanak, otthagytam a szívem, őrködjön árván az ánksziklák tömbjei alatt. Hogyha a hit még képes a csodára, s a szeretet hiába nem lobog, talán megindul majd minden barázda a szent határból, s összefutnak ott, mint a sugarak, mind szívembe gyűlnek, s a kő alól a vad Nílus kitör, a vizétől támad nagy növényt ünnep, és minden fűszál fermen tündököl. SZÉKELY MAGDA fordítása Van még reményem Van még reményem, annyi sok. Csengnek-bongnak nékem, amíg csak élek. Csengnek-bongnak, mikor haldokolok s csengnek-bongnak, mikor már földbe térek. Fölöttem mi is nő? juharfa ez. Megüt az ága? Hegedű lengedez. Ideg míg fáj, a szív ver és jelez. Igazi koporsóm a közöny éje lesz. PÁKOZDY FERENC fordítása A szobrász műtermében (BARTFAY TIBORNAK E fejben megterem értelem, érzelem, ez az, amit agyagból megformáltél, én vagyok, fán Smrek, olykor különb, de sosem más magammal. No de én, fán lettem, úgy érzem, Ádám, az emberes, agyagból gyúrt alak. S ha van teremtő Isten, földi követe a művész, ki köztünk jár alant. Megleltél engem, szobrász, előcsaltad lelkemet, az agyagban szunnyadót. Ki formát adtál sok szép nőalaknak, vésőd bennem a lényegig hatolt! Mit gömbölyded nőarcok felkínáltak, vélted — elég; már e mongoloid vonás csábított, ami mélyen árnyalt furcsa arcomnak csúcsain virít. A barázdáim — ezt keresed bennem, míg lemerülsz arcom ráncaiba. Férfiszépség? — Undorral elhessented. Nem virág s fűszál az ember fia. Gyönyörködtél, amikor megalkottál. Élesen törtél be mellkasomba. Nem tiltakoztam, csak hallgattam némán. E mű közkincs, nem egy ember szobra. Mert lennék más, de ilyennek kell lennem, amilyen itt vagyok — az emberért. A tört arcot figyeli s mérlegel, gyönyörködik a művész, s jól ítél. Gödreimbe s szerzett barázdáimba, hogy illenék asszonyi, lágy vonás? Férfi vagyok! Bennem mást csak goromba kontót láthat. Nem is mondom tovább... DEMÉNY OTTO fordítása Majd megvigasztalódom Majd megvigasztalódom szépségeddel, hazám, eljön jutalmam ideje, játszik nekem az erdő dudán és oboán, szívemet fény ragyogja be. És járok egyre-sorra nem ismert, falvakat, fát oltok és továbbmegyek. S ha utolér halálom, gyengéden súgja csak: „Másoknak kértél életet.“ FODOR KATALIN tusrajza LukáS főhadnagy típusa volt a korhadt osztrák monarchia aktív katonatisztjének. A kadétiskola kétéltűvé nevelte. Társaságban németül beszélt, németül írt, de cseh könyveket olvasott, és amikor az egyéves önkéntesek iskolájában csupa cseheket tanított, bizalmasan azt mondta nekik: — Legyünk csehek, de erről senkinek se kell tudni. Én is cseh vagyok. A cseh nemzetiséget valamiféle titkos szervezetnek tartotta, amelyet jobb messziről elkerülni. Egyébként jó ember volt, nem félt a feljebbvalóitól, s a hadgyakorlatokon illendően gondoskodott a csapatáról. Mindig talált számára kényelmes helyet valami csűrben, és szerény fizetéséből sokszor csapra üttetett egy-egy hordó sört a katonáinak. Szerette, ha a katonái énekelnek menetelés közben. Énekelniük kellett még akkor is, ha egyik gyakorlatról a másikra meneteltek. S a főhadnagy a csapata mellett haladt, és velük énekelt. Mikor éjfélt harangoztak, kiugrott a zsákból a zab, , bumsztárára bumi A katonák szerették, mert ritka igazságos volt, és senkit se szokott szekírozni. A sarzsik reszkettek előtte, s ő a legdurvább őrmesterből is kezes bárányt faragott egy hónap alatt. Kiabálni, igaz, tudott, de sohasem káromkodott. Csakis válogatott szavakkal és kifejezésekkel élt. — Látja — mondogatta —, igazán nem szívesen büntetem meg magát, fiam, de kénytelen vagyok vele, mert a fegyelmen áll a hadsereg készsége, alkalmatossága, és fegyelem nélkül a hadsereg olyan, mint a szélben hajladozó nádszál. Ha magának nincs rendben a mundérja, és a gombok nincsenek jól felvarrva vagy hiányoznak, akkor mindjárt látni, hogy megfeledkezett a kötelességéről, amelyet a hadsereggel szemben vállalnia kell. Maga talán első pillanatban érthetetlennek tartja, hogy miért kell magát lecsukni pusztán azért, mert a tegnapi szemlén hiányzott a zubbonyáról egy gomb, egy ilyen jelentéktelen kis apróság, ami civilben egyáltalán nem jön számításba. S mégis azt látja, hogy a katonaságnál egy ilyen kis hanyagságnak, ami a külsejében mutatkozik, feltétlenül büntetést kell maga után vonnia. És miért? Itt nem az a lényeg, hogy magának hiányzik egy gombja, hanem az, hogy rendre kell szoknia. Ma nem varrja fel a gombját, és kezd hanyaggá válni. Holnap már nehezére esik a puska szétszedése és kitisztítása, holnapután ottfelejti egy kocsmában a szuronyát, s végül elalszik az őrségen, mert azzal a szerencsétlen gombbal megindul a hanyagság lejtőjén. Így van ez, fiam, és én ezért megbüntetem magát, hogy később ne kelljen még súlyosabban megbüntetnem olyan dolgokért, amelyeket elkövethet, ha lassan, de biztosan megfeledkezik a kötelességéről. Most lecsukatom öt napra, és szeretném, ha a száraz kenyér meg a víz mellett belátná, hogy a büntetés nem bosszú, hanem csupán nevelési eszköz, amely a megbüntetett katona épülését és javulását szolgálja. Már régen kapitánynak kellett volna lennie, de hiába volt oly óvatos a nemzetiség kérdésben, nem léptették elő, mert a feljebbvalóival szemben mindig JAROSLAV HAŠEK a legőszintébben lépett fel, és a szolgálati viszonyban nem ismerte a talpnyalást. Ez maradt meg benne a dél-csehországi paraszt jelleméből: egy ottani faluban született, fekete erdők és halastavak között. Ha a katonákhoz igazságos volt is, és nem gyötörte őket, meg kell említenünk egy sajátos jellemvonását. Gyűlölte a szolgáit, mert olyan szerencséje volt, hogy mindig a legutálatosabb, legkibírhatatlanabb puccert kapta. Szájon verte, pofozta, rábeszéléssel és tettekkel próbálta nevelni a puccerjeit, akiket nem tartott katonáknak. Reménytelenül küzdött velük éveken át, állandóan cserélgette őket, s a végén így sóhajtott fel: „Megint egy ilyen aljas barmot kaptam.“ Tisztiszolgáit valamiféle alacsonyabb rendű élőlényeknek tekintette. Bolondult az állatokért. Volt egy harszi kanárija, egy angóramacskája, és egy szálkásszőrű pincsikutyája. S a szolgái, akik sorra váltogatták egymást nála, s nem bántak rosszabbul ezekkel az állatokkal, mint Lukáá főhadnagy a szolgáival, ha azok valami disznóságot követtek el. A kanárit éheztették, az egyik szolga “ kiütötte az angóra macska fél szemét, a szálkásszőrű pincsit nyakra-főre ütlegelték, s végül Svejk egyik elődje ki vitte szegényt a pankráci pecérhez, és elpusztíttatta, nem sajnálva e célra tíz koronát a saját zsebéből. Aztán egyszerűen jelentette a főhadnagynak, hogy a kutya séta közben megszökött tőle, s másnap már masírozott is a századával a gyakorlótérre. Amikor Svejk szolgálattételre jelentkezett Lukásnál, a főhadnagy bevitte a szobába, és így szólt hozzá: — Magát Katz tábori lelkész úr ajánlotta nekem, és szeretném, ha nem hozna szégyent erre az ajánlásra. Volt már egy tucat szolgám, és egy se melegedett meg nálam. Figyelmeztetem magát, hogy szigorú vagyok, és kíméletlenül megbüntetek minden gazemberséget és hazugságot. Megkövetelem, hogy mindig igazat mondjon, és szó nélkül teljesítse FŐHADNAGY minden parancsomat. Ha azt mondom: „Ugorjon bele a tűzbe“, akkor bele kell ugornia, akár tetszik, akár nem. Hová bámul? Svejk eddig érdeklődve nézte oldalt a falat, amelyen a kanári kalitkája lógott, s most a főhadnagyra fordította jámbor szemét, és kedves, jóságos hangon’így felelt: — Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy az ott egy harci kanári. S miközben megakasztotta a főhadnagy szónoklatának áradatát, Svejk katonásan állt előtte, meg se rezzent, egyenesen a szemébe nézett. A főhadnagy szeretett volna élesen válaszolni, de látva Svejk ártatlan arckifejezését, csak ennyit mondott: — A tábori lelkész úr azzal konferálta be magát, hogy maga egy hülye, és azt hiszem, nem tévedett. — Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy a tábori lelkész úr tényleg nem tévedett. Amikor a tényleges időmet szolgáltam, hülyeség miatt kiszuperáltak, méghozzá notórius hülyeségért. Tőlünk az ezredből két embert küldtek el emiatt, engem és még egy kapitányt, a von Kaunitz urat. Ez kérem, főhadnagy úr, tisztesség ne essék szólván, amikor az utcán ment, folyton az orrát túrta, egyszerre a bal orrlyukát a bal kezével és a másikat a jobb kezével, és amikor gyakorlatra jött velünk, mindig odaállított minket, mintha defilíroznánk, és azt mondta: „Katonák, öö, jusson eszetekbe, öö, hogy máma szerda van, mert holnap, csütörtök lesz, Öö.“ LukáS főhadnagy vállat vont, mint az olyan ember, aki nem találja meg hirtelen a kellő szavakat egy bizonyos gondolati tartalom kifejezésére. Svejk megkerülve elment az ajtótól a szemközti ablakig, aztán megint vissza, miközben Svejk, aszerint hogy éppen hol volt a főhadnagy, „reksz-saujtot“ vagy „links-sautot“ csinált, de oly Intenzíven ártatlan arccal, hogy a főhadnagy lesütötte a szemét, s a szőnyegre bámulva mondott valamit, ami a legtávolabbi kapcsolatban sem állott Svejknek a hülye kapitányról tett megjegyzésével: — Igen, nálam rendnek, tisztaságnak kell lenni, és nem szabad hazudni nekem. Szeretem a becsületességet. A hazugságot gyűlölöm, és könyörtelenül büntetem, meg vagyok értve? — Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy meg tetszik értve lenni. Nincsen rosszabb annál, mint amikor az ember hazudik. Ahogy elkezd belekeveredni, máris el van veszve. Egy faluban, Pelhfimov mellett volt egy Marék nevű tanító, aki a Spera erdész lánya után járt, és ez az erdész megüzente neki, hogy ha kimegy randevúzni a lánnyal az erdőbe, és ő rajtacsípi, akkor sörét helyett sóra tölti a puskáját, és a fenekébe lő neki. A tanító visszaüzente, hogy nem igaz az egész, de egyszer megint, amikor a lánnyal vott randevúja, az erdész megtalálta őt, és már hozzá is akart látni a beígért művelethez, de ő kimagyarázta magát, hogy csak bokrétát szed, meg aztán, hogy bogarakat akart gyűjteni, és úgy küdött rá, mert annyira be volt gyulladva, hogy ő csapdát akart állítani a nyulaknak. Erre ez a kedves erdész fogta őt, és bevitte a csendőrőrszobára, onnan pedig bíróság elé került, és a tanítót kis híján lecsukták. Ha megmondta volna a tiszta igazat, akkor csak azt a sót kapta volna a fenekébe. Énnekem az a véleményem, hogy mindig az a legjobb, ha az ember mindent bevall, és őszinte, és ha már elkövetett valamit, odamegy, és azt mondja: „Alázatosan jelentem, hogy elkövettem ezt meg ezt.“ És a becsületesség, amit mondani tetszett, az is nagyon szép dolog, mert az ember mindig azzal jut a legtovább. Mint ahogy ezeknél a gyaloglóversenyeknél szokott lenni. Mihelyst svindlizni és szaladni kezd ez ember, mindjárt ki van zárva a versenyből, így járt az én unokatestvérem is. A becsületes embert mindenütt megbecsülik és tisztelik, az ilyen ember meg van elégedve magával, és úgy érzi, mintha újjászületne, amikor este lefekszik, és azt mondhatja: „Máma megint becsületes * voltam.“ i __________ I Hatvan évvel ezelőtt, január 3-án halt meg Jaroslav Hašek, az egész világon népszerű Svejk szerzője. lukas I