Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-04-24 / 17. szám

ÚJRAJTÁSO KULCSÁR TIBOR ROVATA Élet vitorlása: „Nagyon sokat jelentenek nekem a versek. Habár több mindennel fog­­lalkozom, a verselést tartom életem egyik céljának“ — írja. A mellékelt rövidke ver­sek a fenti önvallomást egyelőre még nem igazolják. Gyújtsd meg tiszem: Próbálkozásai na­gyon kezdetlegesek, tele magyartalan, erő­szakolt mondatszerkesztéssel, helyesírási hi­bákkal. Nem biztatjuk! R. P.: öt beküldött verse nagyon kezdet­leges, témái túl általánosak. Ha szereti a verseket, egyelőre inkább olvassa őket! P. L.: Verseire jellemző a modern való­ságszemléletre törekvés. Legtöbb kísérlete viszont csak ötletszilánk, egy-egy vers le­hetősége rejlik csak benne. „Továbbra is kiállok a „modern“ vers mellett (szeretném hangsúlyozni, hogy nem a divat miatt)“ — írja. Néhány versét közöljük. K. Zs.: Arcok egy naplóból című írása jó megfigyelőkészségre vall. Próbálkozzon továbbra is a rövidebb prózai műfajokkal, és idővel jelentkezzen. Bogárka: „Versek? Nem tudom, szabad-e egyáltalán így neveznem azokat a gondo­latokat, amelyek agyamban születtek egy­­-egy álmatlan éjszakán“ — írja kísérőleve­lében. Próbálkozásai egyelőre inkább a szán­dékot, mintsem az eredményt igazolják. Megverselt témáinak többsége hangvételében kissé régimódinak, időszerűtlennek hat, verstani szempontból is gyengék, kezdetle­gesek. Bár tudatosan törekszik a rímelés­re, rímeinek többsége ragrím, vagy azonos szófajok rímeltetése (tavon — havon, re­csegett — remegett, éjben — fényben stb.). Más versei, mint pl. az Élnünk kell vagy az Ötödik dimenzió ugyan időszerű témát dol­goznak fel, viszont sablonosak, szólamsze­­rűek. Legjobban A szív című kis négyso­ros verse tetszett, az első versszak frappáns rímelése egészen jól sikerült, kár, hogy a második versszakban már ezt nem tudta megvalósítani. A „tollforgatást“ azért ne hagyja­ abba. Románc: Romantikus történetében (amely, mint írja, most már önnek sem tetszik an­­­nyira) csak részben sikerült elkerülnie a szentimentalizmus veszélyét. Írása jó meg­figyelőkészséget árul el, stílusa, nyelvezete is tetszett. Küldjön újabb, realisztikusabb hangvételű írásokat! K. I. 71: Verseiben az „örök nő“ problé­máit szólaltatja meg, öntudatosan, magabiz­tosan, itt-ott kissé anarchikus hangvétellel. Az Életrajz és a Szót a szóra című verse tetszett, az utóbbi esetleg közlésre kerülhet. Küldjön újabb írásokat, s önmagáról is ír­jon néhány sort. , J. A.: Újabb három versére szinte szó sze­rint megismételhetjük múltkori üzenetün­ket. Ugyanazok a hiányosságok, közlésre nem alkalmasak. Sz. R.: Versei nagyon kezdetlegesek, in­kább csak próbálkozások. Levelében feltett kérdésére csak saját maga adhatja meg a választ. D. É.: Búcsú-üzenet c. írása ígéretes pró­bálkozás, de közlésre nem érett. Kár, hogy írásaiból csak egyet küldött. Idővel jelent­kezzen. > Balaton 79: Legújabb elbeszélése jól si­került, de közlésre csak ősszel esedékes. Korábbi írásaiból viszont a közeljövőben az egyiket közöljük. Csodagyerek: A két rövid párbeszéd ke­vésbé tetszett, a régebbi írások jobbak! Nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz. Három írása közül a Halványkék kendő tet­szett a leginkább. íráskészsége van, próbál­jon nagyobb gondot fordítani a főhős jel­lemrajzára. önvallomásos levelét érdeklő­déssel olvastuk. Mindazt, amit levelében megírt, próbálja meg elbeszéléssé formál­ni. Várjuk újabb jelentkezését. a Gy ifjúság 7 RAVASZ JÓZSEF: VERS CÍM NÉLKÜL gyermekké visszavedleni szélben papírsárkányt ereszteni elszakadni a földtől űrhajóslevelű virágok fölé emelkedni s aztán megint embernek lenni! ősök kriptáin megkövült­­ könnycseppek korhadt fakeresztekről apró bogarak menekülnek esteledik egy csillag hull a földre anyám fekete fejkendőben M­ár két hete csak lézengett a kongó eseménytelenségben. Esténként őr­jöngött a csend miatt, és hányingere volt a bútoroktól. Néha kirohant a városba sörözni, de émelygett az izzadságszagú, bűzlő kocsmáktól. Szőrös arcok meredtek rá, félájultan az alkoholtól. A menekülés­hez sem maradt ereje. Csak kitámolygott az ajtón. Homlokát a levegőnek döntötte, élvezte, hogy a szél kimarja belőle a gon­dolatait. Egybeolvadtak és jelentéktelenné váltak körülötte a zord betonfalak. Minden­hol a nyár kavargott rejtelmes árnyaival. Aztán vadul rohanni kezdett, céltalanságá­ban is biztosan. Mintha a magányt akarta volna kikínlódni a testéből. Lányokkal ta­lálkozott, de nem akarta őket megnézni. Nem vágyott kalandra. Még élményigényes pillanataiban sem, mert egyszerűen nem tudta megjátszani magát úgy, mint máskor. Nem jutott eszébe egyetlen frappáns mon­dat sem, amellyel birtokba vehette volna bármelyik jelentőségteljesen villanó szemű lányt. Nem tudott figyelni az idegenekre. Máskor az autóbuszon is mindig célba vett valakit, hangulatától függően gúnyolódott vagy komolyan értékelte magában, mintha kapcsolatot teremtett volna. És nemcsak a lányokat vette észre. De most fájt az űr a testében. Otthon már nem vették figyelembe. Nem szóltak hozzá. Ordíthatott a magnó, bármi­kor eltűnhetett megkérdezés és bejelentés nélkül, sőt magyarázkodnia sem kellett, ha későn tért vissza. Eleinte jó volt ez a füg­getlenség, de rájött, hogy már két hete nem tartozik sehová. Véletlenül otthon la­kik, de elszigetelten, szavak nélkül. Amikor úgy három hete kirobbant a bal­hé, egyáltalán nem gondolta, hogy esetleg ő kerül ki győztesen. Ismerte az anyagi helyzetüket, meg apa rendíthetetlen kemény­­fejűségét és kapzsiságát. Egyszerűen és nyugodtan előadta, hogyan szeretne vaká­ciózni. Sokáig nem szóltak bele. Csak ami­kor közölte, hogy mennyi pénzre lenne szüksége,, akkor apából felszakadt minden indulata. Pedig szándékosan kivárta, amíg — legalábbis látszólag — apa szokatlan jó­kedvében tér haza, amelyből esetleg enge­dékenység is származhat. Csakhogy az ital okozta a jókedvét, és a szavak felszínre ve­tették minden durvaságát. Anya nem szólt közbe, amikor káromkodni kezdett. Csak néhány pillanatra megállt kezében a moso­gatórongy, és végigjárta testét a remegés. Apa elkezdte a bezzegjeit, csak sokkal drasztikusabban, mint máskor. Minél to­vább beszélt, annál inkább fölhergelte ma­gát, és már-már a fiát okolta a saját félre­csúszott életéért­ , ő meg csak hallgatott, és szeretett vol­na minél távolabb lenni. Már nem is volt érdekes az egész. A tengerpart se ... Apa az orra alá dugta két tenyerét, hogy ő is meggyőződhessen róla, mennyit güri­zett, és mégsem jutott el sehová ezen a benzinbűzös városon­ kívül. „Mert hülyére itta magát mindig“ — gon­dolta a fiú magyarázatképpen. És persze érthetetlen meg elviselhetetlen apának, aki­nek egész életében az volt a legfontosabb, hogy piálhasson meg otthon legyen, hogy ő másképp akarja, mert valami megválto­zott az újabb nemzedék vágyaiban és igé­nyeiben. „Apa soha nem gondolt az utazás­ra, a tengerre, nem is kívánkozott oda, ezért kibírhatatlan, meg irigyli, hogy én meg el akarok jutni oda.“ Aztán jöttek a keresztkérdések, hogy ki­vel menne. És kénytelen volt válaszolni. Pedig nem­ félt apától, csak túl akart len­ni­­ az egészen. Amikor elfogytak a kérdé­sek, amelyek csak arra voltak jók, hogy kölcsönösen borzolják egymás idegeit, apa kimondta­­ a végső döntését, amely már ak­kor nyilvánvaló és cáfolhatatlanul bizonyos volt, amikor felháborodott a fiú tervén. Ő pedig már meg sem próbált érvelni többet. Csak annyit mondott csöndben, hogy vis­­­szaadta volna a pénzt, mert úgyis dolgozni fog augusztusban. Erre apa megint ideges lett, ordibélni kezdett, hogy előbb melóz­­ ­­ zon, azután jöjjön a butaságaival. Nem sér­tődött meg. És nem magyarázta, hogy a barátai mostanra intézték el az utazást. Kösz’, apa, rendes vagy — mondta, és megjelent egy gúnyos fintor a szája szög­letében. És azóta, nem történt semmi. Kerüli a ta­lálkozást apával, és mindketten keresztül­néznek egymáson. Apa ugyanúgy italosan jár haza, mint azelőtt, csak nem lesz má­morosan jókedvű, csak komor. Anyára csak rámordul, az meg hűséges kutya módjára körülugrálja. És úgy tesz, mintha neheztel­ne a fiúra. A gyerekek két hete mentek el. Elkísérte őket az állomásra, pe­dig holtbiztos volt benne, hogy utána rohadtul fogja érezni magát. Igyekezett velük tartani felszabadult­­ságukban, de a közelgő magány már meg­bénította az agyát. Megjátszotta minden mozdulatát, tehetetlennek érezte magát. A srácok re­ndesek voltak. Nem ültek rá a hü­lyeségeikkel, a gúnyolódásukkal, és nem igyekeztek emlékeztetni őt a hátrányos hely­zetére. Egészen addig úgy beszéltek hozzá, mintha ő is velük utazna, amíg az utolsók is felugráltak az induló vonatra. — Próbálj meg szenvtelenül keresztülnéz­ni a dolgokon — búcsúzott Feró. És intett az ajtóból, i­s meg nem nézett a vonat után, csak el­indult a kijárat felé. Nem tudott mit kezdeni magával. Arra gondolt, hogy közben keres valami munkát, hogy legalább ne érezze a bizonytalansá­gát, és őrületesen félt a gátlásoktól, me­lyek már azelőtt régen elmaradoztak tőle, de most ismét fenyegetően hallotta vissz­hangjukat. De nem tudta rábeszélni magát mégsem, hogy elmenjen valahová, idegen emberek közé, érdeklődni, beszélni, meg­alázkodni, és félt attól, hogy sehol sem ér­tik meg. Lassan hozzászokott barátai hiányához, pedig az utca is elképzelhetetlen volt nél­külük azelőtt. Csellengett az ismerős helye­ken, és a hangjukat sem tudta már fel­idézni. És már majdnem megfulladt a ki nem mondott szavaktól. Ha sört rendelt, alig tudott megszólalni. De hiába akarta ki­beszélni magából a visszafojtott szavakat, sehogy sem sikerült. Nem talált senkit, aki meghallgatta volna. Nem találkozott az is­merőseivel, de nem is kívánta őket. Az ide­genek meg nem­­ jöttek számításba. Egy délután ugyanolyan unottan üldögélt az ablaknál mint máskor. Még a magnóját sem kapcsolta be. Aztán hangtalanul nyílt az ajtó. Ösztönö­sen megérezte a mozdulatot. Odafordult. Anya először meredten, csodálkozva nézte a cigarettát a kezében, mert eddig otthon nem szívott. De nem kezdett szózatot. Anya úgyis ritkán emel szót. Már megszokta, hogy mindenbe beletörődjön. A fiú letette a cigit. Meglepte, hogy anya bejött, sejtette, hogy a szokatlan mozdula­tok mögött ott rejtőzik anya bizalma és ra­gaszkodása. Válaszút előtt állt: legyen dur­va és kegyetlen, vagy próbálja­ végighall­gatni anyát. A félénk léptek és a félszeg tekintet miatt egyszerűen szánalmat érzett iránta. És már nem kellett elhatároznia sem, hogy félreteszi a fapofát. Valahogy tudatosította, hogy neki tulajdonképpen még mindig szüksége van anya szeretetére, akár­mennyire is maga mögött tudja a kamasz­kort. Meglágyultak a vonásai. Anya meg­érezte, és olyan halkan kezdett beszélni, hogy rá kellett néznie, hogy le tudja olvas­ni a szavakat a szája mozgásáról. — Csak ... azt szeretném mondani, hogy odaadom a pénzt, amit kértél. A fiú meglepődött. Azt várta, hogy anya bocsánatot kér apa nevében — és apa tud­tán kívül — a balhéért és a megaláztatá­sért. Nem számított arra, hogy anya pénzt kínál. — Kösz’, anya, nincs szükségem pénzre — mondta a fiú ugyanolyan halkan, némi magabiztonsággal. — De ... szeretném ... Szeretném, ha el­fogadnád — és elmosolyodott azzal a fáj­dalmas-fáradt mosolyával. — Köszönöm, anya, de inkább vegyél raj­ta magadnak valamit. Kutatták a rezzenéseket egymás arcán. — Azt hittem, el akarsz utazni... — Nem, anya, már nincs jelentősége. — Hiszen együtt van a pénz ... — Nem számít. A tiéd. — Tessék — nyújtotta, és lépett felé. — Menj, akarom, hogy jó legyen neked. A fiú szelíden visszatolta a kezét. — Nincs értelme egyedül. A többiek már elmentek. Anya arca elborult, aztán újra megkísé­relt egy alig-mosolyt. — Hát menj utánuk! — Nem lehet. Ők már lassan hazajönnek. — Akkor legalább vidékre menj le! — Nem, anya. Mondom, hogy egyedül nem érdemes. Nagyon rendes vagy, hogy mellém állsz, de nem is gondoltad végig, apa mit szólna hozzá, ha elmennék. — Dehogynem gondoltam rá. Észre sem venné, hogy nem vagy itt. — A pénz viszont hiányozna ... — Neki nem. Az enyémből tettem félre. A fiú összehúzta a szemét, mintha úgy tartotta volna fogva a gondolatait. Anya rengeteget őrlődhetett, amíg be mert ide jönni hozzá, és összeszedte a bátorságát még egy újabb letorkolás lehetősége előtt is. És mennyi mindenről kellett lemondania, hogy ilyen rövid idő alatt együtt lehessen a pénz! Már nem sajnálta. Inkább a tisztelete kez­dett éledezni iránta. — Anya, tedd el szépen a pénzt, még mi­előtt apa hazajön, aztán holnap vegyél raj­ta valamit. És... ne haragudj, ha megbán­tottalak ... Látta, hogy végtelenül szomorú. Viszont tudta, hogy az utolsó, félig gyöngéd mon­data nagyon jólesett anyának. Az önkénte­lenül megrázta a fejét, jelezve, hogy meg­bocsátott. Pedig nála a megbocsátás ugyan­olyan egyszerű volt, mint a megaláztatás vagy a gyűlölet. A fiú arra gondolt, hogy anyát el kellene vinni valahová megnyugodni, örülni, üdül­ni. Ketten, apa nélkül, mert az az első sza­bad napon tökrészegre inná magát, és be­szennyezné anya pihenését. Anya látogatása és bizonytalan félszegsé­­ge mindenképpen megzavarta. Amikor az szótlanul kiment a szobából, a fiú elnyom­ta a cigarettát a papírdobozban, aztán föl­ugrott az íróasztalról, mintha le akarná ráz­ni fölöslegessé vált nyomott hangulatát. Máskor talán legyint, vagy jelentéktelennek minősíti az előbbi pillanatokat, de most va­lahogy meghatódott, mert már régóta nem szólt hozzá így senki. Aztán hirtelen határozott. Becsapta ma­ga mögött az ajtót, de köszönt. Ez is szokat­lan volt, mert már rég azt hitte, hogy nem tart igényt senki sem a búcsúzkodásra meg az üdvözlésre. És elrohant, mert nem akart találkozni apa elváltozott vonásaival. Nem akarta még jobban gyűlölni őt, és nem a­­karta anyát még jobban sajnálni. Mert fájt ez az ellentét így, egyedül. 1967. június 5-én születtem Zselízen (Zeliezovce). Az alapiskolát Nagy­­ölveden (Velké Ludince) végeztem. Most a Zselízi Magyar Tannyelvű Gimnázium harmadik osztályos tanulója vagyok. Gyermekkoromban a mesék világa vonzott. Később találkoztam József Attilával és Nagy Lászlóval. Az irodalom, az olvasás létfontosságúvá vált hétköznapjaimban és ünnepnapjaimban. 1982-ben a Nő diákalkotói pályá­zatán első helyezést értem el a kispróza műfajában. Első írásom az Új Hajtások hasábjain ugyancsak 1982-ben jelent meg. ggg TÓTH <­NIKÖ: Egyedül

Next