Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-11-20 / 47. szám

I Vlagyimir Majakovszkij: Óda a forradalomhoz Hozzád, akit kifütyültek, akit kigúnyoltak az ütegek, hozzád, kit szuronyok rágalma összesebzett, hozzád zengem én lelkesedve a szidalmak köde felett az óda ünnepi „01“-lát. Ó, te vadállatias! Ó, te gyermekies! Ó, te filléreskedő! Ó, te nagyratörő! Hányféleképpen neveztek még? De vajon, kettősarcú, mi is lesz belőled? Óriás épület vagy roncs törmelék? A mozdonyvezetőnek, kit szénpor és füst glóriáz, a bányásznak, ki vastag érc­ereket fúr át, tömjénezel, tömjénezel mély áhítattal, szentséggé emelve az emberi munkát. De másnap , a Vaszilij-templom irgalomért könyörgő falai hiába esedeznek hozzád , mert hathüvelykeseid tompaorrú vadkanjai széttárják a Kreml évezredes múltját. A „Szláva“ már süllyedőben imbolyog. A szirénák süvöltése mindenen áthat. Te a matrózokat­ a merülő cirkálóra visszaparancsolod, hogy megmentsék az ottfelejtett miákoló kismacskákat. No de aztán! A tömeg részegen üvöltöz. Gőg kunkora a hetykék bajszán. S a vén admirálisok, puskatusokkal fejjel lefelé­ támogatva repülnek Helsinkiben — át a híd­ karján. A tegnap sebeit gyógyítgatod, ám én újabb sebeket látok. — Ó, légy háromszor átkozott! — sziszegi a szűkölő polgár. De én, a költő, így kiáltok:­­— Ő, légy te négyszer áldott! — Tamkó Sirató Károly fordítása Nagy Zoltán rajza r­e azt hiszed, hogy fűvel-fával meg­csalom? Nap mint nap? Még évente sem ... De megcsalni vagy nem megcsalni az ehhez hasonló apró­ságok primitív, kispolgári mentalitásra vallanak, nem erről van szó. Még ha meg is tudná, sohasem vetné a szemed­re... <— Az iránta érzett tiszteletem miatt... *— próbáltam kitérni. — Azt hiszed, én nem tisztelem? Ez nem ■ befolyásolja a közöttetek kiala­kult viszonyt. Magasabbrendű szellem lévén, több mindent megért, mint gon­dolnád ... — Legyen — adtam meg magam. ■— Van viszont valami, amit semmiképpen sem tudok megérteni. Az az érzésem, hogy csak tréfa vagy kérészéletű fel­­lobanás. Miért éppen én? Látod, meg­ismerkedtünk, nem is tudom, hogyan mondjam ... Mi van bennem rendkívü­li? •— Miért ne lennél te? Nem a te véle­ményed érdekel önmagadról, hanem az enyém... Én hiszek ezekben a boldog véletlenekben ... Meggyőződésem, hogy találkoznunk kellett. Ennyi. Csak en­­­nyit tudok. Vecchióhoz egy tárlatmeg­nyitón kerültem közel. Magabiztosnak láttam, feltűnt az önuralma, felülről nézte a világot. Legalábbis ekkor azt hittem. A képei viszont, szembetűnően ellentmondva külsejének, elképesztő magányt sugároztak. Biztos voltam ab­ban, hogy sokkal többet tud az ember­ről, hogy valami megoldást talált, tit­kot fedezett fel... Ami pedig téged il­let... Ha nem­ lett volna az az éjsza­ka, a volt férjem keze, melynek emlé­kétől nem­ tudok szabadulni... Neked hasznodra lehetek. Néha elég egy em­ber... Te ártatlan vagy, naiv, semmit sem tudsz ... Aztán meg, én szeretetre vágyom, nem érdekel... S van még legalább egy okom, amit egyelőre nem árulok el... Talán elutazáskor .. . — Tehát két nap múlva — ismételtem gépiesen —, két... — Nem, egy hét múlva, egy hónap múlva ... amikor újra találkozunk ... Ennyit megígérhetsz nekem, nem? — El fogod felejteni, biztos vagyok benne. Egy vagy két hónap múlva te Madrasban vagy Laboréban leszel, Siva, Visnu vagy Káli kő tekintete előtt egye­dül próbálsz önmagadra találni, vagy megmenteni magad. Voltam már. És sok más helyen is... Ők győztek meg arról, hogy ide­je megváltanom magam ... Gyere ve­lem! — javasolta hirtelen felragyogva, mint aki nagy felfedezést tett. Szok­junk meg, ahol embernek nyomát sem leljük... a fellahok rettegésével vár­juk a termést, térjünk vissza oda, ahon­nan elindultunk, haljunk meg és tá­madjunk fel a természettel... vannak még ilyen helyek, vannak még fehér foltok... orkig vagyok a szerszámokkal, a primitív élettel, a termés várásá­­val, a szüntelen élelembeszerzés­sel ■— válaszoltam sajnálkozva, hogy le kell törnöm lelkesedését, ki kell ábrán­dítanom. — Gyűlölöm a nyomort, a koszt, az esőt, a szelet, az ösztönök szintjén élt életet, az olyan teremtvé­­nyeket, akik miatt még nem sikerült egy nagy szellemi kalandba fognom.­­— Hát nem szellemi kalandot­ ajánl fel? Nem azt, hogy önmagunk lehes­sünk?. Aztán miféle civilizáció?­ Mi vál­tozott akkorát? Nem úgy érzed, hogy ma is­ állatok előtt borulunk térdre? Mit adott neked mint egyénnek ez a mi szeretett civilizációnk? Vajon nem éppen ez a sokat dicsőített haladás sem­­misítette meg kíméletlenül a bizonyos­ságokat? Felszabadított az egyetlen is­tenség hatalma alól, és helyi pótlékot­­adott helyette. Nem jutottunk-e ismét el a többistenhithez? Talán szabadabb vagy, mint Spartacus kollégái? Nem pusztulsz-e el most is a köz szeme lát­tára, az ostobák örömére és megelége­désére? Ők legalább egyszerre haltak saját hullájukkal, nem az előtt. Nem veszed észre, hogy a világ legyőzötten, belenyugodva tér vissza saját gyermek­korának elhagyott szerszámaihoz? És nemcsak a szerszámokhoz, hanem a hiedelmekhez is. Aztán meg az örökös élelemkeresés, pontosan mint akkor. De vajon ma többet tudunk önmagunkról? Az a sok száz év hozzásegített-e ahhoz, hogy életbevágó kérdéseinkre feleletet kapjunk? Annak az éjszakának a vad szenve­délyével beszélt, talán a fák bamba nyugalma és békéje is hatott rá, a nap­sütötte helyeken magasra nőtt szelíd fű, és nem volt képes megérteni, miért nem fogadok el ilyen banális igazságot, miért nem örvendek egy ilyen rettene­tesen egyszerű, de szükségszerű aján­latnak? S minél inkább erőltette, minél határozottabban próbált meggyőzni, an­nál kevésbé tudtam elnyomni magam­ban a kánikulában vagy fagyban a szá­mok társaságában eltöltött napok em­lékét, a hosszú éhezést, a földet, mely fenyegetően terjesztette ki nyugalmát, taszított a maga némaságával. — Mit tudok én a világról? — kérdeztem ma­gamtól. — Talán, ha látnám, nekem egészen mást mondana. — Most itt az alkalom, hogy megismerjem, és nem merem vál­lalni, félek, érzem, hogy nem szabad engednem a csábításnak, bármennyire is vonz. — Amikor már nem leszek naiv és ártatlan, mi történik akkor? — érdek­lődtem, bár furcsamód, abban a pilla­natban undort éreztem e mániám miatt, hogy a lehető legkényelmesebb végre gondolok. Mért foglalkoztat a jövő? Mond­tam, hogy engem nem érdekel. Ki tudhatná előre? Lehet, hogy nem is létezik csend, nincsenek új utak, a kór mindent ellepett. És ez esetben visszatérünk kimerülten, legyőzötten a régi helyekre, de elégedetten, hogy leg­alább megpróbáltuk... — És a mesterséged? — kérdeztem, hogy időt nyerjek. — Kit tudsz meggyőzni? Még ha ad absurdum sikerülne is közvéleményt formálni, engem ki ment meg? Figye­lem, jönnek a barbárok! Kinek van ide­je odafigyelni? Meddig kiálthat az em­ber a pusztába? És aztán velem mi lesz? Mi haszna tudni valamit, ha semmit sem kezdhetünk vele? S miért tennénk va­lamit, ha ez szinte senkit sem érdekel? A vakságnak ez a betegsége ... — Sajnos, bármerre mennénk, min­denhová kénytelenek lennénk magunk­kal vinni a világot, sehol sem lennénk igazán egyedül, túl sok a nyomasztó élményünk, emlékünk ... — Neked, egészen biztos, hasznodra lehetnék, legalább ennyi... És nekem ennyi elég. Elegem van a forró pontok­ból ... Mindegyik egyforma ... Minde­nütt félrevezetett emberek, csak a sza­vak mások — a séma azonos... A tu­datlanságnak, az obskurantizmusnak, az aljasságnak tapsolni kényszerített lé­nyek. A megismerés előőrseihez tarto­zókat őrizet alatt tartják, semmibe ve­szik, elszigetelik ... Nem akarom meg­érni azt az időszakot, amikor szériák­ban osztanak, megszámoznak, amikor ellenőrizni fogják a gondolatainkat. Nem akarom végignézni a sötét diada­lát. A végső diadalát. Arra nem gondol­tál, hogy talán mi vagyunk a földön az utolsó nemzedék? Vajon annyi kis tűz­­ből nem robban egy nagy tűzvész? Leg­alább ne tudjuk, mikor és hogyan ha­lunk meg, ne nézzük végig tehetetle­nül ... Lehet, hogy a halál nem egyéb, mint saját tudatlanságunk, lehet, hogy nem egyszerre halunk meg a testünk­kel. Keresni, ez a kötelességünk. Szemét összehúzta, a nagyapám szen­vedélyével és meggyőző erejével be­szélt, s ha nem lettek volna tévelygő és rettegő pillanatai, másképpen, fenn­tartások nélkül nézek rá. — Jól meggondoltad, vagy csak az utolsó pillanatban jutott eszedbe az ajánlat? — kérdeztem tőle, eltökéltem, hogy máskorra halasztom a vitát, de kitérő válaszaim elégedetlenséget vál­tottak ki belőle. atom, sokkal több minden választ el minket egymástól, mint gon­doltam — jegyezte meg őszinte szomorúsággal. — Ha nem éppenséggel minden ... — Ellenkezőleg — hazudtam, elter­peszkedve egy fehér, szögletes kövön a víz közepén, mintha boncolóasztalon feküdnék. — Most semmit sem választ el bennünket... — Ebben a pillanatban nem — he­lyesbített­e, miközben figyelte igyeke­zetemet, hogyan próbálok alkalmazkod­ni a kő kiszögelléseihez, hogy elvisel­hessem szúrásait a hátamon s a nyak­­szirtemen. Aztán lassan, szomorúan, enyhe sajnálattal a tekintetében, leve­tette farmernadrágját és trikóingét, gon­dosan a kőre fektette, és meztelenül mellém ült, tekintetét a magas, fehér égboltra szögezte, ahol szüntelenül kö­rözött két madár. — Itt és most senki sem tilt meg neked semmit! — mondot­ta. — Próbálj megszabadulni magadtól, mint akkor, próbáld elképzelni, hogyan lehetne ..._ Gondolj arra, hogy valójában semmik vagyunk, semmit sem tehetünk. Két szerencsétlen mindössze, akiknek nagyon nagy szükségük van egymásra, akik egy kis emberi melegért epeked­­nek ... akik szeretnének szabadok len­ni, és nincs hozzá bátorságunk... Mi gátol ebben? — Talán nem akarok felejteni. Jó, ha az ember nem marad adósa senkinek... Aztán meg semmi áron nem szeretné­lek elfelejteni téged, példának okáért... — igyekeztem enyhíteni kiábrándultsá­gát, de másra akartam terelni egyúttal a beszélgetést. — Örvendenék, ha valóban őszintén beszélnél — mondta felém ,fordulva. — Lehet, hogy ez az egy, amiben biz­tos vagyok — súgtam, meleg, közeli le­heletétől felzaklatva. — Mennyire deformálódtál — kiál­tott fel valamivel később. — Nem tu­dom elképzelni, mi lehet a te telked­ben, amelyet a sok lehetséges szabály és konvenció elkínzott... Megesküd­nék rá, hogy félsz tőlem... Pedig nem akarok rosszat neked ... — Nem tudom megmagyarázni ne­ked, nem tudom — mondtam. — Félsz is, de öröm is, kimondhatatlan öröm­. Még nem tudom pontosan, mit érzek. — Az az érzésem, hogy őrültnek né­zel... — Nem... — Akkor meg mi választ el bennün­ket? Az évek? A társadalmi helyzet?, A nemzetiség?, m. Egyik sem... A tapasztalat. Mostanáig én arra vágytam, amit te makacsul visszautasítasz. De még gondolkozni akarok egy kicsit, meg akarom szokni a gondolatot — pró­báltam leállítani további kérdéseit. — Mindig arról álmodoztam, hogy megismerjem a világot, menjek, lássak, megismerjem önmagam, s íme megje­lentés­re, úgy egyszerre, készen arra, hogy megvalósítsad életem legabszur­dabb álmát. Hihetetlennek tűnik, valami itt nincs rendben ... — Még ha erről álmodtál is, valójá­ban félsz a­­ világtól, a megismeréstől, de inkább úgy teszel, mintha ezt nem tudnád. De nem én döntök. — Valóban ... — Pénzem annyi van, amennyit a­­karsz, ha ... — És később? Aztán? — A régi házak, minden lehetséges konvenció vár ránk. Nem ez lesz az első balsikerünk, nem is az utolsó. A férjem élete a közönséghez, a nagyvi­­lághoz kapcsolódik... Ő a termektől függ, azoktól az emberektől, akik ké­pesek tovább éltetni az illúziót, biztosí­tani az égést. Nem lesz semmi baja, el­lenkezőleg. A pénz és a halhatatlanság gondolata vonzza ... — Időre van szükségem — kértem. — Nézz körül, figyelj... Elég, hogy egy kissé figyelmes légy, átéld ezt a különös csendet, és könnyen, azonnal tudsz dönteni... — Időre van szükségem — ismétel­tem többször is. Minden zavarosnak, képtelennek, valószínűtlennek tűnt. Fe­léje fordultam, és arcát a tenyerembe véve, bátorságot vettem, hogy hosszan, szótlanul nézzem szemének íriszét, a­­mely a röptükben elaludt madarakra összpontosított, messze a fehér hegy­csúcsok fölött. KÁNTOR ERZSÉBET fordítása FOLYÓPARTI Augustin Buzura: PÁRBESZÉD

Next