Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-11 / 2. szám

új ifjúság 5 — Mivel kell foglalkoznia a legtöbbet egy olyan intézmény igazgatójának, mint a tiétek? — Az iskolával. A többi a feltételektől függ. Például én jelenleg az iskolaépület átépítésére, fektetem a fő hangsúlyt. adaptálására Épületünk nem új, a közelmúltig egy részét alapiskolai oktatásra használták. Ez a rész nem felelt meg a mi oktatási követelményeinknek: új szaktantermeket, kabineteket kellett létrehozni, hogy az elképzeléseknek megfelelően működhessünk. Ebből kiindulva azt is mondhatnám, hogy az itt élő, dolgozó és tanuló diákok szükségleteivel foglalkozom, csak nem a hagyományos formában. — Akkor másként kérdezek: mennyi időt szentelhet egy igazgató a pedagógia kérdéseire, ha történetesen egy iskola élén áll? — A fentiekből talán kitűnik, hogy a munkanap számomra nem nyolc, nem is tizenkét órából áll. Amire nem jut idő napközben, azt este, néha éjszaka oldom meg, így aztán, természetesen jut idő a legfontosabb, a mindenekelőtti feladatomra, a pedagógiára, az oktatásra is. Mint igazgató, hetente négy órát tanítok, az előirányzott évi kilencvenöt hospitálási, ellenőrző órából minden héten megtartok hármatnégyet, sőt néha ennél is többet. Emellett rendszeresen ellenőrzöm az írásos okmányokat, az osztálykönyveket, az előkészületeket. — Mit tudsz ezeken az írásos, illetve személyes ellenőrzéseken keresztül megállapítani, mire fekteted a hangsúlyt? — Először is látom, ki hogyan szervezi a munkáját, hogyan halad a tanmenetben, tiszteletben tartja-e az előírásokat, teljesíti-e az általános és specifikus elvárásokat, hogyan valósítja meg elképzeléseit. Jó szívvel mondhatom, hogy tanáraim nagy többsége tud tanítani, ráadásul szorgalmas, nagyon igyekvő, de még így is előfordul, hogy nem olyanok az eredmények, amilyeneket vártunk. Azokhoz, akiknek éppen nem sikerül effektíven, eredményesen tanítani, gyakrabban megyek, miközben magam is tudom, tudatosítom, nem lehet mindig mindenki olyan állapotban, hogy a maximumot nyújtsa. Nem élünk légüres térben, a tanár is ember, ő is lehet beteg, lehetnek gondjai. Az is természetes, hogy a saját szakterületén belül is lehetnek a tananyagnak olyan részei, amelyeket esetleg nem szeret, így nem tudja olyan eredménnyel tanítani, mint mást. Ezt mindig figyelembe veszem. Ez azonban nem jelenti, hogy bárki hosszú távon lazíthat, hogy huzamosabb időn keresztül elnézzük az eredménytelenséget. A mérce adva van, a végén mindenkinek azt kell elérni. — Vannak vesszőparipáid? Mire figyelsz, amikor belépsz az órára, amikor meghallgatod a tanárt, diákot? — Elsősorban az erkölcsi és esztétikai nevelésre, amely nemcsak a tananyag kérdése. Amikor belépek egy tanterembe, már tudom, hogy ki hogyan teljesíti azokat a feladatokat, amelyek e tekintetben előttünk állnak. Az osztály díszítése, a virágok ápoltsága, a segédanyagok külleme, a pad- és széksorok rendje — a nem formális nevelői ráhatások — sokat elárulnak az osztályfőnök és a diákok esztétikai érzékéről, a rendhez való viszonyukról. Akárcsak az igazgatói szobában, a folyosókon, tantermekben is rengeteg a virág, pálma. Én biológus vagyok, de nem ezért ragaszkodom zöldhöz, hanem mert tudom, hogy a a diák és a tanár közérzete sokban függ az ilyesmitől is. — Jól érzik, érezhetik magukat nálad a kollégák, teljesíthetik a feladataikat? — Én úgy érzem, minden feltétel megvan ahhoz, hogy jól érezzék magukat és jól taníthassanak. Minden szakterületnek van saját kabinetje, nem kell a kollégáknak a tanácsteremben szoronganiuk, ha meg akarnak valamilyen szakmai vagy személyes dolgot beszélni. Persze egy ilyen viszonylag nagy, harminckét-harminchárom tagú tantestületben nem kell, hogy mindenki mindennel elégedett legyen. Én sem vagyok mindig az! Elég sok olyan külső körülmény van, amely kimondottan akadályozza a nyugodt, kiegyensúlyozott pedagógiai munkát. — Például? — Mondjuk a különböző politikai és társadalmi szervezetek kérdése. Évek teltek el, amíg megértettük velük, hogy olyankorra időzítsék az akciókat, amikor nálunk már befejeződik a tanítás, hogy ne kelljen megbolygatnia az oktatás menetét, ne maradjanak el az órák, ha már számon kérik jelenlétünket egy-egy akción. Vagy: itt vannak a különböző átképzések, továbbtanulási kötelezettségek, itt az elektronizálás kérdése. Ez mind-mind külön erőfeszítést és időt igényel a pedagógusoktól. Hogyan megoldani, hogy az oktatási folyamat ne szenvedjen kárt, hogyan pótolni a kiesett órákat, átcsoportosítani az egyébként kényes egyensúlyon álló órarendet úgy, hogy ne hiányozzanak az iskolából állandóan a pedagógusok és a diákok. Mit mondjak? Az év elejétől még nem telt fel hét, hogy néhány pedagógus ne hiányzott volna. — És a diákok? Szeretik az iskolát? — Ezt talán tőlük kellene megkérdezni ... Persze, ez számomra is lényeges kérdés, és ha nem tartok is külön közvélemény-kutatást, azért odafigyelek a szülők véleményére, megkérdezem ismerőseimet, barátaimat, mi a tapasztalatuk, véleményük, becsülik-e a diákok, hogy hozzánk járhatnak. Az eredmény váltakozó. — Az elején említetted az átépítést, ami az iskolai épületre vonatkozott. Újabban azonban másfajta átépítést szorgalmazunk: a gazdaságét és a társadalomét. Ez nyilván titeket, téged is érint, vagy érinteni fog. — Tudom és készülök rá. Lehet, nem lesz könnyű. Sőt, egészen biztos, hogy nehezebb lesz, hiszen még több feladat hárul majd ránk, de én várom azt az időszakot. Nálunk is fontosnak tartom a bérezés, a jutalmazás kérdését. Eddig tulajdonképpen csak szimbolikusan lehetett értékelni az emberek jó munkáját. Remélem, elérjük, hogy az értékelés és a jutalmazás közvetlenebbül tud majd hatni az eredményesebb munkára. Ez nagyon fontos kérdés életünk minden területén. Az átépítés más vonatkozásban is érinti az iskolákat. Jelenleg a szaktantárgyak kötelezőek. Ez megváltozik majd 1992-ben. A tanuló, aki például egyetemre vagy főiskolára készül, nem kell, hogy egy számára felesleges tantárgyra pazarolja az energiáját. Ez a tantestület átalakítását, átalakulását is magával vonja, ami azt eredményezheti majd, hogy néhány szakoktatónak vagy el kell mennie az iskolából, vagy át kell magát képeznie. Ez egyfajta feszültséget okozhat, lehet, feleslegeset. Úgy néz ki, hogy a mi tantestületünkben a nyugdíjba vonulások nem fognak különösebb gondot okozni... — Kérdeztem már, hogy érzik, érezhetik magukat az iskolában a tanárok, a diákok. Végezetül hadd kérdezzem meg, ennyi gond, feladat, szolgálat mellett te hogyan érzed magad? — Mint tudod, biológus vagyok. 1958- ban, harmincegy éve kezdtem el tanítani. Ebből a harmincegy évből huszonkilencet funkcióban töltöttem fel. Tizenhat éve az iskola igazgatója vagyok. Ha összehasonlítom, hogy az iskolának akkor nem volt egy falitérképe sem, s csak három-négy kopott tollazatú kitömött madár árválkodott a szertárában, ahol leginkább az egyerek tanyáztak, akkor azt kell mondanom, ha újra kezdeném, akkor újra csak ezt csinálnám. Nos, én ezt nem mondom. Az ember mindent a legnagyobb akarattal végzett el, amit csak tudott, megtett, de igazi emberi-társadalmi felismerésben nem részesült. Sőt, hogy úgy mondjam, a legkisebb hibákat is kiszúrták, felhánytorgatták, ugyanakkor anyagilag nem honorálják az állandó napi szolgálatot. Talán ha nem vagyok funkcióban, hanem „csak“ letanítom az óráimat, magam köré gyűjtöm a tanítványokat, nem kellene ilyeneket mondanom. Félreértés ne essék! Amikor 1958-ban elkezdtem tanítani, ugyanolyan szegény és árva lélek voltam feleségemmel együtt, mint az iskola. Egyszerűen nem volt semmink. Ma más a helyzetünk, annak ellenére, hogy nem építettem házat, nem szereztem vagyont. Van három gyerekem, közülük kettő felsőoktatási végzettséggel rendelkezik, a harmadik érettségizett. Van egy „hétvégi“ kertünk, ahol ötven-hatvan virág díszült, ahol kikapcsolódunk a feleségemmel. Ott szórakozunk, pihenünk. Négy évem van a nyugdíjig. Mégis, ha már a mi nemzedékünk nem kapta meg a kellő anyagi és erkölcsi megbecsülést, azt szeretném, ha azok, akik utánunk jönnek, már ne kelljen ilyeneket mondaniuk,ha végre mindenki a jól végzett munka örömével és megbecsülésével élhetné le az életét. Németh István A JÖVŐ SZAZAD NEMZEDÉKEÉRT A közelmúltban többször is találkoztam Horváth Tiborral, a Dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Magyar Tannyelvű Gimnázium igazgatójával, és sokat beszélgettünk az ifjú nemzedék új követelmények szerinti felkészítéséről, a tudományosság fontosságáról az élet minden területén. Egy tapasztalt, művelt vezető szakember saját munkaköréről mondott el gondolatokat, sorolt fel olyasfajta gondokat is, amelyek másokat is foglalkoztatnak, ennélfogva közérdeklődésre tarthatnak számot. A sok érdekes kérdésből — klasszikus interjú formájában — a legfontosabbakat teszem közzé. A tudományosságról Derűs, hétvégi Játéknak Indult a szlovák rádió délutáni, ifjúsági műsorának betétje, amelynek azt a címet is adhatta volna a felelős szerkesztő: „Na, milyen műveltek vagyunk?“ A riporter a hangfelvevőgéppel kilátogatott a bratislavai főpályaudvarra, majd az érkező utasok közül tízet-tízet kiválasztott, és egy-egy kérdést tett fel nekik. Elöljáróban hadd jegyezzem meg: a válaszok a műsorban elhangzottak, tehát semmi újságírói rafinéria, semmi kitaláció, „bundáról“ szó sincs. A feltett kérdések így hangzottak: 1. Hogyan kell helyesen írni a „bicykel“ szót? 2. Nevezzen meg egy kortárs szlovák prózalóit 3. A Föld kering a Nap körül, esetleg a Nap a Föld körül? S a válaszok? A „bicykel“ szót helyesen tíz emberből három tudta volna leírni, és ugye ez nem több a megkérdezettek harminc százalékánál. A második kérdésre (most keressünk gyorsan egy fogódzót) csupán egy, nem is szlovák származású hölgy tudott picit sántító választ adni. Azt mondta, Ľubomír Feldek meséket is ír, s a mese műfaját tekintve próza. Ezek szerint Feldek prózaíró. A többiek, tehát a megkérdezettek 90 százaléka egyetlen ma élő, szlovák nyelven publikáló prózaírót sem ismeri Olyan nagyszerű szerzőkről feledkeztek meg, mint Ján Johanides, akinek legutóbbi novelláskötetét díjazták is, s feltehetően, rövidesen magyar nyelven is napvilágot lát majd. Nem említették az idősebb középnemzedék másik nagy íróját, Rudolf Slobodát sémi Ballek neve is kimaradt. Dušan Mirana eddigi írói tevékenységéről sem hallottak, úgy tűnik. A magyar olvasó is jól ismerheti Vincent Sikula alkotásait. És sorolhatnám. A felsorolt és nem felsorolt írók bizony becsületes hozzáállással dolgoznak. És rég túlnőtték a regionalizmus példányát. Munkáikat idegen nyelvekre fordítják, díjazzák és sorolhatnám. De minek ... Minek, mert folytassuk a harmadik kérdéssel, és menten világos lesz minden. Arra a kérdésre, hogy a Föld kering-e a Nap körül vagy esetleg fordítva, a tíz közül hárman nem tudtak válaszolni! És mindez olyan országban, ahol a felnőtt lakosság csaknem fele középiskolai végzettséggel rendelkezik! Játéknak indult a délutáni műsor betétje, de nem zárulhat le a végével. Pedig mi hallgatók, ha józanul mérlegeltünk volna, ha nem ragadtattuk volna el magunkat, ha nem lennénk hurráoptimisták, ha eszünkbe jut a tény, hogy a legnagyobb önámítást a statisztikai adatok nyújtják, hogy az iskolaügyünk tájékán ... Csak egy icipicit át kellett volna gondolnunk a dolgokat. Ha mondjuk, egy hónapi gondolkodási időt kapunk a műsorvezetőtől arra, hogy eltöprengjünk a kérdésen. „Milyen műveltek vagyunk mi, felnőttek? Milyen műveltek vagyunk itt, ebben az országban, ezen a kontinensen, ezen a bolygón két világháborúval a nyakunkban, a múlt évi közel 40 háborús tűzfészekkel a nagyvilágunkban, mondom: ha megkaptuk volna a gondolkodási időnket, akkor talán most nem bosszankodnék ennyire, és velem együtt azok, akik hozzám hasonlóan komolyan veszik az értelem hajtűkanyarait. Igen. Csak mérlegelnem kellett volna. Hagynom, hogy a tudatomban felötöljön az a valami epizód, midőn az egyik irodalomszakos tanárnőről kiderült, hogy nem ismeri Nagy László, Juhász Ferenc és Pilinszky János műveit. Emlékeznem kellett volna arra a zeneiskolában oktató pedagógusra is, aki legalább húsz esztendeje nem ült le a zongorához, hogy gyakoroljon! S amikor rákérdeztünk a miértre, még neheztelt is ránk, mondván: az embernek annyi elfoglaltság jut, hogy nem csoda, ha mindenre nem futja idejéből! Ez a tanító néni úgy oktatott zenét évtizedeken át, hogy maga sohasem játszott. Sebaj! A Föld így is kering, megsúgom: a Nap körül! 1975-ben ,a Hirosima-évforduló alkalmával én is készítettem egy kis felmérést. Magánhasználatra szóló munka volt. A járókelőket arról faggattam, hogy mit tudnak a hirosimai pusztításról és következményeiről. Sajnos, a megkérdezettek alig két százaléka tudott ezt-azt. A többieket nem érdekelte, vagy már rég elfelejtették az egykori eseményeket. Igen. Csak mérlegelnem kellett volna. Hagyni, hogy a tudatom egy kicsit összeszedje magát. Például eszembe kellett volna jutnia annak a riportnak, amelyik 1983 szeptemberében hangzott el a szlovák rádió magyar adásában. A Komenský Egyetem magyar szakos nyelvésze mondta el, hogy az egyetemre bekerülő középiskolások nem ismerik tökéletesen a nyelvtant, mégse mivel nincs választási lehetőség, kénytelenek felvenni ezeket a fiatalokat, akikből majd tanárok lesznek, esetleg újságírók, sőt az is előfordulhat, hogy nyelvészek. Sorolhatnám a „Na, milyen műveltek vagyunk?“ c. kirakós játékunkra a válaszaimat, de engedtessék meg, hogy továbblépjek. Hiszen célom (csak) ez (lehet). A tapasztalatok látóhatárát tágítva jegyzem le: már a XVII—XVIII. században megértették az érdekeltek (mondjuk Cromwell vagy XIV. Lajos, hogy a műveltségi szintet társadalmi méretekben kell javítani. Enélkül nem lehet fejleszteni a termelést, az meg társadalmi széthulláshoz vezethet. Sőt, vezet is! Hadd ne részletezzem, hogy mi minden történt akárcsak az utóbbi tíztizenöt évben a világ legfejlettebb államaiban, csupán egyetlen tényt jegyzek le: az ENSZ-statisztikák szerint a közművelődés élvonalát világviszonylatban is uraló három országban, Izraelben, Japánban és az NSZK-ban a termelési színvonal is világraszóló. S hogy ezekben az országokban mennyire tökéletesedett az iskolarendszer, éppen azt mutatja, hogy Franciaországot és Angliát is jócskán megelőzik. Persze, nem kell ily távoli példákat felhoznom. Elegendő, ha azt mondom, hogy olyan kicsi országokban, mint Finnország, a műszaki főiskolákon szerzett végzettség semmit sem érne, ha a diplomás mérnökök legalább három idegen nyelvet nem beszélnének. Viszont a főiskolai hallgatók negyven-ötven százaléka négy-öt idegen nyelvet ismer. Kell az alapos felkészülés, különben nem lehet lépést tartani a világgal — vallják. Hogy tudják-e, mi forog mi körül? Nem hiszem, hogy IQ-tesztet csinálnak a kérdésből. Amiről tegnap még nem beszéltünk, de mára aktuális: a tudományos-műszaki fejlődést szorgalmazzuk. A minőséget a mennyiség ellenében. Társadalmunk megannyi rétegét mozgósítanunk kell, hogy továbblépve mi is versenyben maradhassunk. S közben, azt hiszem, át kellene értékelnünk mércéinket, elvárásainkat is. Mert a mostaniak nem biztos, hogy (vagy: biztos, hogy nem) elegendők. Vajkai Miklós