Új írás, 1961 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1961-08-01 / 6. szám - Tatay Sándor: A veterán temetése (elbeszélés)
nak a szegény öregasszonynak valami hatalmába kerítette az agyát. Mondja, mit tegyek? Szerencsétlenné tegyem ezt az életben maradtat? Bár lehet, hogy később észretér, de én most nem tehetek mást, hívom a papokat. — Semmi baj, asszonyom, nyugtatta a telefonban a fiatal, határozott hang. Én akkor is ott leszek a temetésen, ha nem hivatalosan is, de ott leszünk jó néhányan. Mártának egyszerre annyi lett a teendője, azt sem tudta, hol a feje. A temetkezési vállalat, az orvos, a tanács és végül, de nem utolsó sorban a papok. A papokhoz már csak másnap került el. Akkorra a halottat elvitték és Márta tudta a temetés pontos idejét. Ahogy lenyomta a plébánia tölgyfakapujának kilincsét, azt hitte, tömjénszag fogadja. Ezzel szemben jóféle szivar illata áradt már a folyosón. Az iroda ajtaja zárva volt. Két asztalnál egymással szemben ült egy fiatal pap és egy idős úriember, aki nyilván társadalmi munkában végezte a hivatali teendőket, de az is lehet, hogy szerény nyugdíját az egyház fillérei egészítették ki. Mindketten szivaroztak és arról társalogtak, mikor repítik fel az első embert a Holdba, és vajon sikerül-e ebben az amerikaiaknak megelőzni a Szovjetuniót? Társalgásukat Márta már a folyosóról hallotta. Egy darabig hallgatózott is, míg latolgatta magában, milyen érveket hoz fel ügye érdekében, ha a halott istentelensége miatt elzárkóznának a szertartás elvégzésétől. — Az adófizetés! Igen, az évtizedekig tartó jelentős adófizetés nyilván számít valamit. A kedélyes társalgás végét nem várhatta ki. Megkopogtatta az ajtófélfát és belépett. — Halottat jelenteni jöttem — kezdte kurta köszönés után. A fiatal pap finom gesztussal a civil úrra mutatott. — Tessék bediktálni az adatokat. Márta bediktálta életkorát, egykori foglalkozását, házasságkötésének idejét. Gyermekeinek számát, élőkét és holtakét, elhunyténak körülményeit. Az adatok legnagyobb részére nyilván a búcsúztató szent beszédhez volt szükség. — Egy pap, vagy kettő? — kérdezte az egyházi férfi. — Kettő — felelte Márta gondolkodás nélkül. — Szent mise a megboldogult lelki üdvéért? — Igen — sietett a felelettel, készségesen minden fizetségre, csak a kényes kérdések ne kerüljenek elő. Erre nem is került sor. A pap az adatok felvétele közben is mondta véleményét a holdbéli utazásról. Érkezésekor nem, de most, mikor távozott, kezet fogtak vele és részvétüket nyilvánították. Minden nagyon simán ment. Mikor betette maga mögött a kaput, valóban úgy érezte, itt az Isten békéje uralkodik. Nagy békesség uralkodott a tüdőszanatórium teraszán is, ahova Márta a halálesetre való tekintettel belépési engedélyt kapott látogatási időn kívül. Pokrócba burkolózva feküdt ott vagy nyolc beteg, köztük az órás. Fekvőhelyének sarkán ült Márta és igyekezett halkan beszélni, de hiába, a nagy csendben értették szavát a többiek is. „... És akkor, ahogy meghagyta, elmentem a pártba.” — Rosszul tetted — vágott közbe idegesen az órás —, el tudom én temettetni az apósomat. Akárhogyan is van, annyit még meg tudunk tenni. — Jó, jó, nyugodj meg. Úgyis az lett a vége. Sorra elbeszélt mindent, egészen addig, hogy végül el kellett mennie a papokhoz. Az óvás akkor felemelkedett fekhelyéről. Amennyire rekedtes hangján ez lehetséges volt, kiabált, nem törődve a szanatórium békéjével . Nem, nem, papot nem akarok látni ott. Márta igyekezett visszafektetni helyére. — Pihenj, erőt kell gyűjtened a temetésre. — Erőt? Nem, ha pap lesz, akkor én nem leszek ott. Rendezz egy tisztességes kommunista temetést az öregnek, ez az én kívánságom. De ne a párt