Új írás, 1961 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1961-10-01 / 8. szám - VITA - Tücsök és bogár

TÜCSÖK ÉS BOGÁR KÜLÖNÖS SZOCIALISTA REALIZMUS Jean Mitry francia filmesztéta Eisensteinről írt könyvében olvastuk (megjelent a Filmtudományi Intézet kiadásában) az orosz filmrendezők „az irodalom nagy alkotásainak feldolgozása során a szocialista tendenciájú realizmus felé fordultak, amely misztikus és nihilista volt, olyan naturalizmus felé, amelyben a szenvedés és szerencsétlenség kultusza uralkodott... Különös, kegyetlen, lázadó és szadista dühvel dicsőítették az önkínzást, a kasztráció jelképeit, sőt az öngyilkosságot is.” Ez a meghökkentő jellemzés mindenesetre újszerű, misztikus és nihilista szo­cialista realizmusról, mely a kasztrációt magasztalja, eddig még nem hallottunk. De ne siessünk odaítélni az újítási díjat Jean Mitrynek! Ő ugyanis szociális ten­denciájú realizmusról beszél, ami mégis csak más. Ebből lett a fordító tollán „szocialista tendenciájú realizmus”. Az újítás dicsősége tehát egyedül őt illeti. EZ IS PROV­IN­CI­ALIZMU­S Elgondolkoztató, hogy Hans Sedlmayr könyve (A modern művészet bálványai) milyen nagy visszhangot vert a hazai sajtóban. Írt róla a Magyar Nemzet (két­szer is), foglalkozott vele a Kortárs, A Könyvtáros, ismertette az Élet és Irodalom, a Valóság, a Nagyvilág (öt teljes lapon). Féltucat cikk: sok magyar író érdemes újdonsága nem kap ennyi kritikát! Hosszú évekig néhány átokformulán kívül szinte semmit sem hallottunk az absztrakt művészetről és a modernség legújabb változatairól, s ez természetesen megnövelte az érdeklődést Sedlmayr munkája iránt. Ráadásul a müncheni profesz­­szor maga sem híve az izmusoknak, s művészetpolitikánk váratlan szövetségest fedezett föl benne. De ha így van is, megérdemelte-e a könyv ezt a figyelmet? Mi is elolvastuk Sedlmayr tanulmányát, és élvezhetetlen, nyögvenyelő masz­­szának találtuk. A legrosszabb német szellemtörténeti iskola homályos nyelvén íródott, melyet csak árnyalatnyi határ választ el a halandzsától. Fogalmi útvesztőin a leghuncutabb elme is csüggedten és tanácstalanul botorkál, elvontságaitól visz­­szariad a legedzettebb spekuláció is. Egyik-másik mondatához képest egy absztrakt festmény maga az áttetsző közérthetőség. S a tetejébe a szerző idealista, és val­lási alapon tiltakozik az izmusok ellen. Aki ilyen szövetségest vállal, úgy tesz, mint aki az ördögöt az öreganyjánál panaszolja be. Igaz, a cikkírók többnyire vitatták Sedlmayr nézeteit. De­­éppen ez a bosz­­szantó. Mert minek kell vitába ereszkedni egy javíthatatlan flogtűfacsaróval és ezzel megadni neki azt a tiszteletet, mely csak a szellem komoly erőfeszítéseinek jár? És egyáltalán: minek kellett nyolcezer (!) példányban megjelentetni ezt a zavaros szóáradatot, hűhót csapni körülötte s cikkek egész sorában bogozgatni , összegörcsösült mondatait? Bizony úgy jártunk ezzel a Sedlmayrral, mint az egy­szeri perzsa sah, aki nem tudta megkülönböztetni a zenekar hangolását a szim­fóniától. Fölültünk az üres szavak szokatlan cincogásának. Rosszkor tapsoltunk. MÉRCE? Huszty Tamás regényének kritikusa írja a Kortársban: „Vitathatatlanul (?) érdekes, szellemes műalkotás. Stiláris bravúrjával (!), telibetaláló, ötletes kom­pozíciójával győz meg a szerző sajátos epikai tehetségéről... Többet jelent virtuóz (!) játéknál... A regény szerkesztési bravúrja (!) az a különös trou­vaille ... Ez a stiláris bravúr (!) teremti meg a regény különös, feszült, ideges, zaklatott világát.— és így tovább. A bírálat egyébként úgynevezett mérsékel­ten levágó kritika. De hogy lehet levágni egy könyvet, melyben ennyi bravúros megoldás találtatik? Vagy talán a bravúr emlegetése csak csomagolás, melyben beadjuk a keserű pirulát? Avagy a kritikus a bravúr szót kezdő írók félig sike­rült művecskéinek tartogatja? Mit fog akkor mondani a Rokonokra, a Vörös és feketére, az Oblomov­ra? — A mulatságos az, hogy ez a „bravúros” bírálat a Kor­társnak ugyanabban a számában jelent meg, amelyben egy másik cikk nagy kard­dal hadakozik a kritikusok „neobarokk” túlzásai ellen... 1­g y

Next