Új írás, 1961 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1961-10-01 / 8. szám - VITA - Veres Péter: Levél az Új Íráshoz

VERES PÉTER LEVÉL AZ ÚJ ÍRÁSHOZ A folyóirat 6-ik számában Lengyel József nagyon rokonszenves gondolatot pendített meg. Azt ti., hogy olyan írásokról is lehet szót ejteni, amelyek kötetben még nem jelentek meg. Ez annál inkább is helyes — tenném hozzá az ő indokolásához —, mert könyviparunk mai gyakorlata szerint a már elfogadott és minden szempontból körül- és delektorált kéziratoknak is, legalább 5 hónap kell a „nyomdai­ átfutáshoz.” Hát mert'mennyi idő kell a könyvek s éppen a jelentős, tehát valő£zínűleg problématerhes írások elfogadásához. Nos, én is voltam, ha nem is fiatal — de kezdő író, annyira öreg azonban még ma sem vagyok, hogy elfelejtettem volna, mit jelent a fiatal vagy kezdő írónak az idején érkezett jó — vagy rossz — szó. Sajnos, én most — kicsit viszolygok is tőle — inkább csak rossz szót tudok mondani arról a fiatal íróról, akiről szólni szeretnék. Csurka István volna ez a fiatal író, akit úgyszólván legelső, még diákköri írásaitól kezdve számontartok, mint olyan valakit, akiben — talán — ott rejtezik, bujkál egy igazi író. De most azért nem az egész eddigi munkásságáról, hanem csak arról a novel­lájáról szólnék, amelyet az Új írásban, éppen most olvastam: „Minden perc csoda” a címe (6. szám). A novellában, mint a legtöbb Csurka-novellában, van valami kicsi „író-varázs”, (különben nem is szólnék róla) valahogy félve, még azt is hozzátenném: érzik rajta, hogy író írta (azért „félve”, mert a vad­­közlésvágy — óh én is ismerem ezt a démont! — és a felajzott idegek madt nem íróvá tudják tenni — téveszteni az embert), de az én realista ösztönöm újra és újra felszisszen: — ej, ez itt nem igaz! Úgy sejtem, az író — mint sok más fiatal — és öreg — író, elégedetlen a szürke és érdektelennek érzett való világgal, inkább hát csak a maga teremtette világban szeretne mozogni. (Mellesleg: ott talán könnyebb is a mozgás, de amint látni fogjuk, nem veszélytelen.) Mert van ebben valami, de akkor teremtse meg azt a világot egészen, mondjuk Franz Kafka vagy Dürrenmatt módján és hagyja ki belőle a kelenföldi pályaud­vart, meg a többi pesti realitást, de talán még Somogyszobot is. Mi itt a baj? Szeretnék röviden írni, hiszen nem írhatok egy nem jelentős novelláról egész elemző tanulmányt (még ennyit se írnék, ha ez a jelenség fiatal prózaíróink egész­­gárdájában nem volna tipikus), és csak nagyjából, a fő melléfogásokat: a) Az egyes életmozzanatokban sok az életízű meglátás és a jó írói megjele­nítés, de maga a Jstory a teljes képtelenség. Annyira, hogy erre már csak az a szó illik: „hopsens”. Merthogy egy kátrányfőző munkás, még ha egy kicsit ütődött forma is, a budapesti vagy bárhol való útépítésnél ne tudná, hogy tegnap szombat volt s utána vasárnap következik, az valami lehetetlen kitalálás. Nekem talán csak elhiszi Csurka Pista, aki kivártam már a munkában jó pár ezer szombatot, hogy ilyen nincs! Naigy Laci, a költő írt is már erről, vagyis a vasárnap gyönyöréről egy nagyon szép és talponálló poémát. Az igen! Az igaz volt! Nagy dolog az írói teremtő-megjelenítő erő, de mint sokszor elmondtam már a saját tapasztalataim alapján is, a realitással nem lehet tréfálni. Nem lehet az egyik életmozzanat hiteles való, a másik meg önkényes­ kitaláció. b) Mert ha mindjárt az elején így ír Csurka: „Ült and­&D bazaltdarabon, napo­zott és cigarettázott. Aztán megszámolta a pénzét... különben is szokása volt napjában többször megszámolni a pénzét.” — ez valóban, pestiesen szólva: *ÉÍ£ De hogy ugyanez a gondos — kicsinyes ember ne tudná, hogy a szombatra vasár­nap következik, az, mondom, teljességgel lehetetlen, hiszen az egész hét hátulján­­arról beszélgettek, mit csinálnak majd szombaton este és hova mennek vasárnap

Next