Új írás, 1961 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1961-08-01 / 6. szám - Tatay Sándor: A veterán temetése (elbeszélés)
— Maga csak menjen haza nyugodtan, asszonyom. A többi a mi dolgunk. „Ennyi lenne az egész?” Márta, ahogy kilépett a pártházból, megkönynyebbült, de valamivel később az, hogy tulajdonképp semmi teendője nincs, megzavarta. Lehet az, hogy ilyenkor csak ül otthon az ember és vár? Nem, a halálesethez hozzátartozik, hogy tele legyünk sürgős teendőkkel.” Tétovázva állt az utca sarkán és kifosztottnak érezte magát. „Azért mégis elmegyek a temetkezési vállalathoz, a család nevében is kell rendelni gyászjelentést ... De azt sem tudom, mikor lesz a temetés. Igen, ezzel várni kell. De a koszorú, azt mégiscsak meg kell beszélni a virágüzletben.” Végre eszébe jutott, hogy felhívja telefonon a férjét. Az órás egy Buda-környéki tüdőszanatóriumban volt. Sokáig kellett várakoznia, míg kapcsolást kapott a postán. A kórterem ápolónője jelentkezett és közölte, hogy a férjét nem hívhatja a telefonhoz. Kisebb hűtést kaphatott, mert a láza felszökött. Márta a kijárati ajtónál volt, mikor egyszerre csak észbe kapott. „Milyen ostoba vagyok, hát értesítenem kell a rokonokat.” Visszament, megfogalmazott egy táviratot: „Jó apánk ma reggel csendesen elhunyt.” Hosszabb szöveg felesleges, akiknek megy, úgysem érnek ide a temetésre. Ezeket a szavakat ráírta három blankettára és megcímezte, az egyiket Jugoszláviába, a másikat Ausztráliába, a harmadikat Chilébe. Kora reggel, mikor még sejtelme sem volt, hogy milyen napra ébredt, elhatározta, hogy a leveshez vásárol egy kis szárított gombát. Ezért a gombáért most elment a piacra, utána egy eszpresszóban megitta szokásos délelőtti feketéjét. A halálesetet elmondta a gombás asszonynak is, a kávéfőző nőnek is. Mindketten azzal nyugtatták meg, hogy ilyen öreg ember sorsa a halál. Ilyen szép halál pedig isteni ajándék. Ezek a szavak jól is estek. „Nyugodjék meg, lelkem, szomorú nap ez, de hozzátartozik az élethez, mint a nagypéntek az esztendőhöz.” A gombás asszony szavai voltak ezek és hazafelé azon töprengett, hogy valamiféle közmondás ez, vagy éppen erre az alkalomra ötlötte ki bölcsen a vén kofa. Az utcájuk üres volt teljesen, de az udvarukban, a megkopaszodott lúgos alatt, ahol csak az ő kifelé vezető lábnyomainak kellett volna látszani, lucskosra, piszkosra volt taposva a hó. Félelem fogta el, s kiskaput zárva hagyta, úgy rohant a kerti úton. A ház előtt azonban megtorpant. Belülről keserves, fülsértő énekszó hallatszott. Az anyját ott találta az előszobában, még ugyanabban a fakult kötött kabátban, amely reggel volt rajta. De bent a szobában egy csomó ünneplő feketébe öltözött öregasszony támasztotta a falat. Szemüveg volt rajtuk, a kezükben könyv és énekeltek. A halott ott feküdt a szoba közepére kitolt, párnáitól megfosztott ágyon, az is fekete ruhába öltöztetve és a mellén, összekulcsolt kezei között kereszt. Az ablakot beakasztották sötét drapériával, villany sem égett, csak gyertyák lobogtak a ravatal körül. Hihetetlen volt, hogy ebben a félhomályban a szemüveges asszonyok lássák a betűket. Márta visszatántorodott az előszobába. — Anyám, mért hívta ezeket ide? — Én hívtam? Dehogy... Tudod, hogy nem vagyok velük jóba. Én csak ültem a konyhában és jöttek. Azt gondoltam, te intézted ezt is. De nem baj, legalább megmosdatták a testet és fel is öltöztették. — Dehát nem az ő dolguk. Igen, én elintéztem mindent, de nem ezt. — Mindent elintéztél? A papoknál is voltál? A szobában abba maradt az ének. — Ezek az asszonyok azt kérdik, szóltál-e a papoknak? Márta hátra fordult és ekkor már az öregasszonyok mind ott álltak az ajtóban. — Azt kérdezzük bizony, szólt-e a papoknak?