Új írás, 1962. január-június (2. évfolyam, 1-6. szám
1962-02-01 / 2. szám - VITA - Hozzászólások a "Kultúra és életforma" c. cikkhez - Takács Imre: Egyéniség és társadalom
TAKÁCS IMRE: EGYÉNISÉG ÉS TÁRSADALOM A valóság megfogalmazása nagyobb embertömegek számára nem cselekvés, de a valóság átalakítására irányuló törekvés, az alkotóvágy, az egyéniség kibontakoztatásának ingere minden egészséges emberben ott parázslik, hamuban, vagy hamutakaró nélkül, a cinizmus mélyén eltemetve, az aktív közönnyel hűtve, a megbántottság szomorúsága mögött, az élet utolsó percéig. Itt aztán a tudományos hozzáférhetetlenség sem merül fel, mert egy dologban mindenki lehet tudós, de tudós lesz-e mindenki legalább egy dologban, és ha igen, mi történik az után, ha társadalmi kötelezettségének eleget tett? Nem tervezhet mindenki városokat, gépeket, üzemeket, ha pedig a kommunizmus a teljes emberi kibontakozást ígéri, sokan lesznek készületlenek húsz év múlva. A fáradtságos szocialista építés egyelőre, s nagy tömegben nem az emberóriások neveldéje, sok tekintetben inkább az eldologiasodás totalitása növekedett, az egyes emberek magánya nőtt, mert egyfajta módon a kapitalizmusban is megvalósítható ipari forradalmat nem kísérték teljes szélességükben azok az életformát kialakító sajátos jellemvonások, amelyek a termelőerők köztulajdonából, a szocializmusból egyébként következnek. Ennek néha politikai, néha tárgyi feltételei hiányzanak, és éppen mert átmenetiek ezek a hiányok is, senki sem tartja őket nagyon súlyosaknak. Annyira azonban tartsuk számon őket, hogy pótlásuk el ne maradjon kézen-közön. Megfigyelhető volt, hogy a szövetkezetek első éveiben, a gazdasági összetartozás közepette, az emberek lélekben szétszéledtek. A városlakók pedig, a fordulat éve előtti élénk mozgás után az elzárkózásnak nem egy válfaját termelték ki, nem is mindig „velük született” szándékkal, sokszor inkább a személyi kultusz baklövéseihez ellenszerként. Ez a passzív lelki ellenszer is robbant, vagy inkább adta a füstöt — oldódhatott is volna ügyesebb előkezeléssel! — abban a tragikus ötvenhatban. Az utána következő évek realista politikája közben inkább gazdaságilag lett aktív a közösségi gondolkodástól messze eső egyéniségek kétes értékű különvalósága. Ez már nem úgy baj, mint a korábbi volt, de mint tünet, valamire mégis figyelmeztet. S nem is az dönt, hogy autóval, víkendházzal hányan előzik meg az utazás, üdülés, lakásnívó kollektív létrehozását, vagy színvonalemelését, hanem hogy az élelmesek által lehagyott tömegekből is sokan ebbe az irányba vágyakoznak, vagyis, hogy egy társadalmi formánkkal nem egybehangzó lelki irányultság fejlődik ki. Nem azon kell tehát gondolkoznunk, hogy a kulturális szintet hogy emeljük, az most már megállíthatatlanul emelkedik, hanem hogy az adott szinten a teljességnek egy kis vázlatát, a saját víkendházak, saját autók liliputvilága fölé teljes emberméretű kisvilágokat formáljunk ki, amik, mint a rímek, egymásnak felelgetnek, de önmagukban is csengésük van. Az emberek ne úgy éljenek egymás mellett, mint szedőgépek rekesztékeiben a betűk, minden ember tagja legyen egy szedett szónak, társadalmi szükségszerűségét, a többiekkel való törvényszerű együvétartozását érezze, egyéni ambícióit a közösségen belül kiélhesse. S azért ne csak a munkahelyén, mert munkája nem mindenkinél azonos ezzel a tágabb emberi törekvéssel. 40 000-es tömeggel nem beszélgethet el a tanácselnök, mielőtt egy új lakótelephez tervet választ, de a lakótelep majdani lakóival már beszélhetne, és azok is egymással, ha sorsukat előre látnák, nem pedig a véletlen hozná össze őket a kész helyzetbe. Ehhez csak egy példát: szövetkezeti lakótelepen lakom, de amíg a ház el nem készült, pénzemet se fogadták volna el, munkámat se igényelték, éppen ezért nem is lehettem biztos benne, még az utolsó előtti percben sem, hogy idén lakást kapok. Mi szükség van a kiszolgáltatottság-érzésnek erre a mesterséges kialakítására? Nem lehetnék-e büszkébb önmagamra, ha kezdeményezésem, igyekezetem eredményét látnám abban, ami itt elkészült? Soponyán, ahol laktam, húsz pedagóguscsalád óvodát hozott össze, itt kilencven család nem tudja ugyanezt létrehozni, holott a lakásárral a telket is kifizette, vagy kifizeti, tehát logikus lenne valami kollektív rendelkezési jogkör például egy óvoda építésére nézve legalább. A gyerekektől felszabaduló szabad idő ennek a társadalomnak adna több kultúrát, több képzettséget, több pihenést, jobb közérzetet, s gyerekekben, felnőttekben egy-