Új írás, 1962. január-június (2. évfolyam, 1-6. szám

1962-04-01 / 4. szám - VITA - Hozzászólás a "Kultúra és életforma" c. cikkhez - Márkus István: Már ma is a holnap készül

zett, egészséges embert, aki okosan él szabadságával és idejével, képes kibontani minden képességét. Jó dolog, hogy „a lélek mérnökei” észreveszik az elavultat, látják a hibákat és felelősséget éreznek, de pánikra nincs ok! Az adott korszak hibáival kell meg­küzdeni, de látva a jövő perspektíváját. A számok azt mutatják, hogy már ma tömegek vannak a kultúra munkásai kezében. Csak néhány példát a sok közül! 1960-ban a kiadott könyvek példány­száma négyszerese a háború előttinek. Kilencszer több a mozilátogatók, ötszörös a múzeumok és kiállítások látogatóinak száma, az utóbbi tíz év alatt megkétsze­reződött a színházak látogatóinak száma stb. A kultúra munkásain a sor, hogyan, mennyire és mivel elégítik ki a kultúra iránt érdeklődő, kultúrát igénylő töme­geket. A cél megvalósul, de nem közömbös, hogy mikor, milyen ütemben. Az ütem meggyorsításában kell a kultúrát teremtő íróknak, művészeknek is alapvető sze­repet vállalniok. Számítunk az írókra és a művészekre a közös ötéves és húszéves terveink végrehajtásának elősegítésében. MÁRKUS ISTVÁN MÁR MA IS A HOLNAP KÉSZÜL (Három gondolat a vitához) vitából, különösen az indító cikkből aggodalom szól. Nem teszi-e anyagias individualistává kortársainkat és utódainkat az individuális anyagi jólét, könnyelművé az élet könnyebbedése, gondolattalanná a gondtalanság? Nem kell-e féltenünk a jövendő társadalom szellemi és erkölcsi gazdagságát anyagi gazdag­ságától? Azt hiszem, a félelem alaptalan. A jelenségen, amelyek ma meghökkentenek, bosszantanak, keserítenek és meggondolkoztatnak bennünket — kit-kit természete és tapasztalatai szerint — jórészt törvényszerűen állnak elő fejlődésünk adott szakán. És törvényszerűen szűnnek meg egy következő fokon, nem is sokára. Mindamellett a vita — az Új Írás hasábjain folyó vita is, ami e mögött van: a kérdés országos, társadalmi vitatása — jó és hasznos. Mert maga a vita is beavatkozik kulturális fejlődésünk törvényszerűen ellentmondásos folyamatába, s azzal, hogy segít tisztázni a helyzetet és a teendőket, a folyamat jó oldalát erősíti. Az általános szűkölködésből az általános jólét felé vivő útnak azt a szakaszát járjuk most, amikor az igények felszabadulnak. A régi társadalom, a feudális elemekkel átszőtt hazai kapitalizmus nemcsak nélkülözésben tartotta a munka nehezét végző milliókat, de azt is el akarta hitetni velük, hogy az életforma kiáltó különbsége gazdagok és szegények között öröktől adott, istentől rendelt, változtathatatlan. Gondolhatott-e a cseléd arra, hogy úgy éljen, mint a földesúr, vagy akár a tiszttartó? S a munkás arra, hogy úgy éljen, mint a gyáros, a cégvezető, az ügyvéd? A napszámos arra, hogy úgy éljen, mint a nagygazda? Ma senki sem hiszi el, hogy neki szűkösebb élet jár, mint másnak. Jogát érzi, jogát tudja a jobbhoz — mindenhez, amihez más dolgozó ember hozzájut­hat. S ez nemcsak azért van így, mert javaink megsokasodtak, s a dolgozó többség életszíntje emelkedett és tovább is emelkedik. Hanem elsősorban azért, mert fel­számoljuk az osztálytársadalmat, s nemcsak megmagyarázzuk, meg is mutatjuk, hogy lehet osztályok nélkül élni. Csodálkozzunk-e azon, hogy százezrek türelmetlenül, mohón, olykor minden

Next