Új írás, 1962. július-december (2. évfolyam, 7-12. szám)
1962-07-01 / 7. szám - Zelk Zoltán: Versek
ZELK ZOLTÁN 45* DORISICI ALKONY, 1943 A gödörben harminchárom halott. És zuhant már a harmincnegyedik. Mennyit temettünk! s két hónapja már! rakhattuk volna föl, az egekig, így is odáig ért! szörnyű torony! így is az égig ért, nem bírta már: letántorgott a torony lépésein és megjelent a sírnál Adonát. És felbődülve sírta az imát, a pernyeszín, füstölgő dallamot reszketve kavarogtak odalenn a tífusz-rágta lábak és karok. Mellét szaggatta, égő rongyait, a földre hullt és úgy falta a sárt, elátkozva a Hatodik Napot, a Semmit hívta vissza, a Homályt. Súghatták nékem rémült társaim: „Egy őrült kántor ... öccsét temeti...” Jól tudtam én, hogy ő az Adonát is ki gödörbe hull, mind öccse neki. Öccse, gyermeke s bűne minden itt, minden, mi egykor elbocsájtatott, a tűz, a tetvek, a megfertőzett fanyar-zöld szagu nyári alkonyok. Gyökérbe, kőbe zúzva homlokát, ezért hajlong a Szenvedés előtt, ezért jajong, mig ajka oly kopár, oly néma lesz, mint Teremtés előtt. A szörnyű dalnak már csak füstje szállt s egy vézna ágon az is fönnakadt, s mi éreztük, a nyirkos rémület a hirtelen csöndben bőrünkre fagy. És megint szitkok, megint ütlegek, — fölocsúdtak megdermedt őreink — megint a csontig sajgó mozdulat, a sorvadt izmok rossz tánca megint. A minden mindegy bárgyú ritmusa. De lapátunk már hegyeket dobált. És zuhogott az egeken a hant — és eltemettük akkor Adonájt. 707