Új írás, 1962. július-december (2. évfolyam, 7-12. szám)

1962-10-01 / 10. szám - Zelk Zoltán: Versek

ZELK ZOLTÁN TIZENNÉGY SOR Hogy ifjú tested átsüt a halálon, másfélezer magányos éjszakámon, hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek, hogy árvaságom ablakát beverted, hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak, hogy a temetők rám ujjal mutatnak, hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség, nincs más erény már, csak az ifjú szépség, hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded napkeltét lesik a didergő éjek, hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak, mert arcod fénye nem szűnik fölöttem s kiver a boldogság, mint a verejték — oly gyönyörű! oly elviselhetetlen! VISSZFÉNY Nem láng, nem láng, nem láng e júniusi rózsa, de fényesebb a lángnál, nincs füstje, nincsen karma. De tündöklőbb a lángnál, villog az éji kertben, lepkék, lombok, füvek közt, fehér és zöld keretben. A haj­nali darázs így talál rá s szertehordja fényét a töltésmenti füstmarta pipacsokra. Egy hétig él? kettőig? rostjában hervadása? de visszfényük az égen a hold, a rózsa árnya. MINT FIVÉRÜK, AZ EMBER Fogai közt madárral fut a macska, cinkék, rigók szívében dübörög, visszhangzik néma talpú surranása — a földön fut és fut a fák fölött. Borzong a csönd. Aztán egy gyáva fényű, halovány füttyszó ,mégis fölremeg, aztán kigyúl és lobog már egy másik — aztán tollak, trillák örvénylenek. És bólogatnak nagy bölcsen a lombok, mintha rezgő szavakkal mondanák, mit kurta létű fivérük, az ember mondana most: Az élet megy tovább ... noj

Next