Új írás, 1967. július-december (7. évfolyam, 7-12. szám)
1967-09-01 / 9. szám - VÁLOGATÁS A TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS IRODALOMBÓL. Összeállította Kuczka Péter - Michel Butor: A science-fiction válsága (pamflet)
Ma azok a fogalmak is, melyek nélkülözhetetlenek olyan általánosan használt készülékek megértéséhez, mint a rádió, nem szólva az atombombáról, messze meghaladják az átlagolvasó tudományos ismereteinek szintjét. Használja például a rádiót, anélkül hogy megértené, elfogadja, anélkül hogy magyarázatát kérné, és az író ebből hasznot húz, s ráadásul még halmozza is az ostobaságokat, mert általában ő sem ismeri megfelelő módon azokat a fogalmakat, melyeket használni kénytelen, ha csak nem akarja, hogy maradinak tartsák, amikor mások egyenesen a 200 000. év rejtélyeit kívánják feltárni. Mindebből az következik, hogy a science-fiction, amely tekintélyének nagyrészét tudományos pontosságából kellene hogy nyerje, határozatlanul ködös marad. A történetnek sehogy sem sikerül igazában formát ölteni benne. És amikor a tudósok is írni kezdenek, gyakran az bizonyul be, hogy ők sem ismernek más tudományágakat, és hogy képtelenek népszerűen ismertetni saját tudományuk alapfogalmait. A science-fiction éppen az elhihetőség sajátosságában különbözik más fantasztikus műfajoktól. Ez a hihetőség egyenes arányban van azokkal a megbízható tudományos tényekkel, melyeket az író felhasznál. Ha ezek hiányoznak, a science-fiction üres formává, sablonná válik. IV így érthető, ha kevés író kockáztatja meg, hogy pontos leírását adja elképzelésének az átalakult világról. Ez olyan munka, amely nemcsak átlagon felüli tudományos képzettséget kíván, hanem a jelen valóságának ismeretét is feltételezi, mégpedig olyan mértékben, mint egy realista regény, és végül mindez hallatlan szerkesztői igénybevételt követel. A szerző tehát rendszerint megelégszik azzal, hogy „csak úgy általában” fölidéz egy jövendő világot, mely lehet 1975-ben, de akár 1950-ben, mindkét esetben csupán a műanyagok széles körű használata, a televízió és az atomhajtásos rakéta fogja jellemezni. Ez az az állandó színfal, melyen belül kibontja gyakran nem is jelentéktelen gondolatát. Egy következő elbeszélésben aztán ugyanebben a környezetben egy másik gondolatot fejt ki, a legkisebb gondot sem fordítva arra, hogy a két világot koordinálja. Így jutunk el végül a felvázolt jövendő koroknak végtelen sokaságához, amelyek egymástól teljesen függetlenek, s az időt tekintve nagy részükben ellentmondásosak. Ezáltal végül rengeteg sok Mars bolygóval fogunk rendelkezni, melyek mindegyike a többiek hihetőségét csökkenti. Ez a szétszóródás egyenes következménye az egyhangúságnak, minthogy az írók vonakodnak rendszeresen felépíteni elképzelt világukat, csak nyers vázlatát adhatják, s alig szabadulnak a közhelyektől. Úgy tetszik, a science-fiction már ellőtte a puskaporát. Pedig jó nagy adag jutott a számára. Elég volt, ha csak megemlítette a marsbélieket, hogy már izgalomba hozza az olvasót. De az idő már közel van, amikor kitűnik, hogy e szörnyek nagy része, dacára tarajuknak, tapogatójuknak és pikkelyeiknek, kevésbé különbözik egy átlag amerikaitól, mint egy egyszerű mexicói. A sciencefiction önmaga alatt vágta a fát, tönkretette gondolatainak ezreit. Szélesre tártuk a kapukat, hogy a jövő felé induljunk, s most észrevesszük, hogy csak a ház körül forgolódunk. Ha az írók kutyafuttában írják könyveiket, csak azért teszik, mert nagyon jól tudják, hogy minden erőfeszítésük a pontos leírásra zsákutcába vinné őket. A science-fiction elbeszélések a vonzóerejüket egy mindnyájunkban közös nagy álomból merítik, de jelenleg képtelenek, hogy egységes formát öltsenek. Tehetetlen, szétporladt mitológia csupán, erőtlen arra, hogy tetteinket valamifelé irányítsa.