Új írás, 1967. július-december (7. évfolyam, 7-12. szám)

1967-12-01 / 12. szám - Zelk Zoltán: Versek

Zel­k Zoltán Szerda, 1923 Jöttek szerdán a kutyák, jöttek, ha sárban, ha hóban. Jöttek Hiripről, Homo­­ródról, jöttek Amacról, Pálfalváról. Jöttek a kurta szőrűek, a kócosak, jöttek a fürgék, a girhesek, a sánták. Jöttek szekér mellett, szekér mögött, s volt, amelyik szekér alatt, a négy kerék közt loholt. Jöttek lihegve, csatakosan, nyelvük a földet nyalta. Szerdán volt Szatmárnémetin a hetivásár. Délben már tele a sintérkocsi, volt, hogy kétszer-háromszor is fordult. Az a szű­küléssel, csaholással zsúfolt, az a nyüszítő lelkekkel dülöngő rácsos láda! Azok a félelemtől behugyozó ártatlanok, azok a félelemtől megbénult árvák, azok a félelemtől dühöngő tébolyultak — szőrrel, eleven hússal teli a szájuk! Hogy éppen ők, akiknek egy jó szó ízesebb a legízesebb falatnál, akiknek egy rájuk sütő emberi tekintet a júliusi égbolt! Hogy éppen ők, a megrugdaltak, a sárral, kővel megdobáltak! Hogy éppen ők, az évek meredélyén ziháló hűség! És nincs menekvés. Nincs vigasza kamaszszívemnek, melyben éjszaka is a négykerekű cella visszhangja nyikorog. Csak egyszer, azon a téli délutánon, mikor a Szamosról fölszálltak a ködök, mikor Terebesi Miska, a bolond, a kedves, fehér ködbe rejtőzve, kihúzta a sintérkocsi ajtajának reteszét... Ó, hogy rohantak a hídon, a járdán, az úton, cipők, bakancsok, csizmák között, a vásárról hajtott ökrök lábai között, csapzottan a rémülettől, és csapzottan a reménytől, futtukban is körbe-körbe nézve, égő szemükkel fölhasítva a ködöt! Este aztán a hazai szagok puha rongyain is dideregve, fölvonítottak a négy­kerekű Holdra, a rácsos ajtajú Holdra, mely bunkóra ítélt ártatlanokkal dülön­­gött az égen. Se óra, se tűzvész Se falióránk, se vekkerünk, zsebórája se volt az apámnak. De hát, ha aludt is, anyám akkor is hallotta a percek cirpelését, s azt a pillanatnyi zsúfolt csöndet, mely - igaz, csak éjszaka! - gongütésként szól minden órafordultakor. Hányszor nyitottam szemem hajnali lámpasütésben, mikor anyám csukott szájjal is dalolva, tésztás karokkal állt a dagasztóteknő fölött. Az évszakok színét is ismerte, egyetlen friss mozdulattal elhúzta a téli reggel függönyét. De aztán nappal­ hányszor látták a szomszédok, amint égre tekert nyakkal ágaskodom az udvaron. — Nézd meg, fiam, hány óra van? — szólt apám, s én oda-vissza húsz lépést menve udvarunkon, hoztam a hírt. Negyedtizenkettő. S milyen diadallal hoztam! A betűket még nem, mikor a tűzoltótorony óráját már olvasni tudtam. Nem úgy, mint Fábián Laci és Marada Lajcsi, akik faliórák tiktakja alatt aludtak. Ők csak a torony peremén, a vaskorlát mellvédje mögött járó tűzoltót bámulták — de mit tudtak róla is! Nem tudták, hogy minden reggel megszámolja a város kéményeit s az Avas fáit. Nem tudták, hogy átlát a falakon, hogy egyetlen szempillantással leszedi a háztetők cserepeit, szétnyitja a bokro­kat, fölemeli a letaposott fűszálakat. El nem rejtőzhet előle egyetlen kipattant szikra, egyetlen forrósodó parázs, a parázs tojáshéjából kibújt lángocska. Szólnia se kell, csak rájuk int, s a szikra lehull, a parázs kihuny, a láng zöld gyíkké változva surran a füvek alatt. Ezért nem láttam én tűzvészt gyermekkoromban. S ezért, hogy nemcsak a mu­tatók lassú moccanását lestem, mikor a tűzoltótornyot, mely tőlünk háromszáz lépésnyire úgy állt a város közepén, hogy a mi udvarunk közepén is. S mert tudtam, amit tudtam, amit se Fábián Laci, se Marada Lajcsi nem tudott, néha féldélután is ágaskodtam az udvaron, és néztem, csak néztem a város fölött­­körbe járó embert. Akiről azt is tudtam, hogy óriás. 43

Next