Új írás, 1967. július-december (7. évfolyam, 7-12. szám)
1967-12-01 / 12. szám - Zelk Zoltán: Versek
Zelk Zoltán Szerda, 1923 Jöttek szerdán a kutyák, jöttek, ha sárban, ha hóban. Jöttek Hiripről, Homoródról, jöttek Amacról, Pálfalváról. Jöttek a kurta szőrűek, a kócosak, jöttek a fürgék, a girhesek, a sánták. Jöttek szekér mellett, szekér mögött, s volt, amelyik szekér alatt, a négy kerék közt loholt. Jöttek lihegve, csatakosan, nyelvük a földet nyalta. Szerdán volt Szatmárnémetin a hetivásár. Délben már tele a sintérkocsi, volt, hogy kétszer-háromszor is fordult. Az a szűküléssel, csaholással zsúfolt, az a nyüszítő lelkekkel dülöngő rácsos láda! Azok a félelemtől behugyozó ártatlanok, azok a félelemtől megbénult árvák, azok a félelemtől dühöngő tébolyultak — szőrrel, eleven hússal teli a szájuk! Hogy éppen ők, akiknek egy jó szó ízesebb a legízesebb falatnál, akiknek egy rájuk sütő emberi tekintet a júliusi égbolt! Hogy éppen ők, a megrugdaltak, a sárral, kővel megdobáltak! Hogy éppen ők, az évek meredélyén ziháló hűség! És nincs menekvés. Nincs vigasza kamaszszívemnek, melyben éjszaka is a négykerekű cella visszhangja nyikorog. Csak egyszer, azon a téli délutánon, mikor a Szamosról fölszálltak a ködök, mikor Terebesi Miska, a bolond, a kedves, fehér ködbe rejtőzve, kihúzta a sintérkocsi ajtajának reteszét... Ó, hogy rohantak a hídon, a járdán, az úton, cipők, bakancsok, csizmák között, a vásárról hajtott ökrök lábai között, csapzottan a rémülettől, és csapzottan a reménytől, futtukban is körbe-körbe nézve, égő szemükkel fölhasítva a ködöt! Este aztán a hazai szagok puha rongyain is dideregve, fölvonítottak a négykerekű Holdra, a rácsos ajtajú Holdra, mely bunkóra ítélt ártatlanokkal dülöngött az égen. Se óra, se tűzvész Se falióránk, se vekkerünk, zsebórája se volt az apámnak. De hát, ha aludt is, anyám akkor is hallotta a percek cirpelését, s azt a pillanatnyi zsúfolt csöndet, mely - igaz, csak éjszaka! - gongütésként szól minden órafordultakor. Hányszor nyitottam szemem hajnali lámpasütésben, mikor anyám csukott szájjal is dalolva, tésztás karokkal állt a dagasztóteknő fölött. Az évszakok színét is ismerte, egyetlen friss mozdulattal elhúzta a téli reggel függönyét. De aztán nappal hányszor látták a szomszédok, amint égre tekert nyakkal ágaskodom az udvaron. — Nézd meg, fiam, hány óra van? — szólt apám, s én oda-vissza húsz lépést menve udvarunkon, hoztam a hírt. Negyedtizenkettő. S milyen diadallal hoztam! A betűket még nem, mikor a tűzoltótorony óráját már olvasni tudtam. Nem úgy, mint Fábián Laci és Marada Lajcsi, akik faliórák tiktakja alatt aludtak. Ők csak a torony peremén, a vaskorlát mellvédje mögött járó tűzoltót bámulták — de mit tudtak róla is! Nem tudták, hogy minden reggel megszámolja a város kéményeit s az Avas fáit. Nem tudták, hogy átlát a falakon, hogy egyetlen szempillantással leszedi a háztetők cserepeit, szétnyitja a bokrokat, fölemeli a letaposott fűszálakat. El nem rejtőzhet előle egyetlen kipattant szikra, egyetlen forrósodó parázs, a parázs tojáshéjából kibújt lángocska. Szólnia se kell, csak rájuk int, s a szikra lehull, a parázs kihuny, a láng zöld gyíkké változva surran a füvek alatt. Ezért nem láttam én tűzvészt gyermekkoromban. S ezért, hogy nemcsak a mutatók lassú moccanását lestem, mikor a tűzoltótornyot, mely tőlünk háromszáz lépésnyire úgy állt a város közepén, hogy a mi udvarunk közepén is. S mert tudtam, amit tudtam, amit se Fábián Laci, se Marada Lajcsi nem tudott, néha féldélután is ágaskodtam az udvaron, és néztem, csak néztem a város fölöttkörbe járó embert. Akiről azt is tudtam, hogy óriás. 43