Új írás, 1968. január-június (8. évfolyam, 1-6. szám)

1968-01-01 / 1. szám - SZEMLE

kézzel fogható legyen az az öröm. Ha csak álom, a semmié az: füst. Az áll­ami van. Nemcsak a szereplők változatos sokadalmától széles a Mesterek uccája képe, kitágul a vers térben és időben is az iparosok merengő természete miatt. Az emlékek hegyes erdőket varázsolnak az alföldi tájra, a költő pásztor és szolgaősök életét láttatja velünk, bárányokat vonultat a Tejúton. S már azt hisszük, ez a sikátor az egész világ, a múlt, s mintha azért választott volna iparosokat, mert bennük találta meg az egyetemesebb költői lehetőséget. Minden részletében érezhető, hogy ars poeticát is olvasunk, túl a mesterségek költészetén, a zenélő asztalos, a magateremtette angyallal viaskodó réz­míves, a formateremtő fazekas, a látomásos és okos szűcs, a gyönyörűségeket álmodó takács a költő ars poeticáját jeleníti meg, figyelmeztetve minket az anyagszeretetre, a szépségre, a vágyakozás szabadságára, a fantázia merészségére, s arra, hogy a köl­tészetnek szárnya van. Farkas László Ladányi Mihály: Dobszóló Forgatom Ladányi új kötetét, keresem azt a verset, amelyikkel pontosan jelölhetném meg magamnak, mint egy emblémával, ezt a harminchárom éves, ötkötetes, érett, ön­álló világú költőt. De melyik az igazi Ladányi? A vagány, az áhítatos, a csúfondáros, az átkozódó, az öntépő, a hitetlen, a hevülten szónokló, a szemérmesen gyengéd ... Mindegyik jelző érvényes, mindegyik attitűdre van példa, jellegzetes vers vagy jelzés a kötetben. A szenvedélyes, érzéki, naturális szerelemkultusz leginkább őt jellemzi mai költészetünkben: a Mit szeretek benned zamatos érzékisége, a Pánsípon lángoló fohász­kodása, a Dal játékos frivolsága, a Szeretők szédült menekülése a szerelembe: ez Ladányi, senkivel nem lehet összetéveszteni. De ugyanilyen erős egyéniségű versek, pedig mennyire más hangúak az Elégia vagy a Vének, ezek a keserű forradalom­­siratók, új kuruc bujdosóénekek, és az ökölrázó fenyegetések ,,az elpuhult kor” közönye, kisszerűségei ellen. És ugyanebben a kötetben, ugyanebben a költői világban élnek a játékos, ironikus, öncsúfoló dalok, az indulatos fricskák, a maró szatírák, az öröklét, az Ide nekem az oroszlánt is, a Vasárnap és a többiek. S megint egy másik arc, a ma­gánytól szenvedőé, az elhagyottan bolyongó és szorongó költőé a Halandók balladá­jában, a Vers az eső és a szél dallamára című költeményben, az Elégiában. S megint mások a zaklatott himnuszok, a lázas vallomások, a munkásokról, a békéről, a gyar­matokon szenvedőkről: Viharkabátban, Lenin, Munkások, A kvéker. Mindegyik arc Ladányié, s mindegyik hiteles. Más-más tárgyú és műfajú képeire mindig odateszi a kézjegyét, a mondandót személyes jelenlétével hitelesíti. A jó esztéta keresne valami vezérfonalat, amelyre fel lehet fűzni ezt a sok Ladányit, amellyel össze lehet illeszteni más-más arcait, én megpróbálom néhány tulajdonságából megérteni, miért ilyen erős sugárzású, ellenállhatatlan hatású költészet ez. A legtöbbet, úgy hiszem, a természetes, spontán költői magatartásnak, a nyelvi, rit­mikai, gondolati fesztelenségnek köszönhet, ettől olyan üdék, őszinték, frissek, evilágiak a versei. Mintha ülne veled szemben, keseregne, káromkodna, vagy égő szemmel lel­kesülne; ez a „verité”, ez a szemtől-szembe-személyesség fogja meg legjobban az olvasót. A ritmus zihálása, csapongása és a nyelvi naturalizmus csak a külsőségei ennek a fesztelen magatartásnak. Ladányi gondolati és képi tartományaiban is ottho­nosan mozog, rögtönző, kalandozó, szertelen, nyers, meglepő , igazi egyéniség. Ref­lexekben cselekszik, szívesen rábízza magát képalkotó és asszociáló ösztöneire, gondo­latmenete nem akadémiai székfoglalóra emlékeztet, hanem meghitt, csapongó beszélge­tésre, amelyben minden szó, minden gesztus rávall, verses lombját a saját élményvilágából és lelkületéből bontakoztatja ki.

Next