Új írás, 1971. január-június (11. évfolyam, 1-6. szám)

1971-06-01 / 6. szám - Goda Gábor: Egy naplopó naplójából

hogy jóval hetvenen felül. Gyors számítás, és máris kiderül, hogy kétszáz-kétszázharminc év áll a cserép mögött, s ebből a sok esztendőből felrajzolódnak a paraszti enteriőrök és zsánerképek, a lurkók, a házasságok, a házasságtörések, a kemencés világok, a régi tehenek és tejek szaga, az ősi lekvárok szép színei és a füstös, óriási bödönökben körbe füstölt, puhuló habok illata, a kancsókban a néhás borok emléke, amitől annyi a nyomorék még ma is e falvakban. „Merthogy részegen szerették egymást, hát sok lett a hülye gyerek" - mondja a már fiatalabb, ötven év körüli nemzedék, amely tele van a modern idők utáni vággyal. Hiába dicsérem a tárgyak szépségét, senki sem hisz nekem. A múlt érzésében mintha én lennék konzervatívabb, mert nem egyszer hallom, hogyan vetették tűzre a sarokpadokat, a régi faragott székeket, a fali tékát, s hogyan seperték ki az öreg kancsókat, és használták gyújtósnak a köpülőt, a rokkát, a máktörőket s a kenderfésülőket. Hogy minek ezt az elsüllyedt világot őrizni? Értetlenül néznek rám. Magyarázom nekik, hogy a múlt a jelen és a jövő fontos tükre, még akkor is, ha kopott foncsorú tükre. Aki a jövőbe akar látni, annak a múltba is kell néznie. Aki a múltba néz csak, úgy bandzsít, mint aki csak a jelenbe kukucskál. Az újat sem lehet a régi nélkül értékelni, s a régit sem az új nélkül. A dédapákról mindig tudni illik, hogy valamikor fiatalok voltak, s a fiatalokról, hogy dédapák lehetnek. Nem tud irányt szabni a jövőnek, aki úgy akarja a múltat felszámolni, hogy meg sem ismeri. Értik amit mondok, de nem értékelik. Úgy tartják, hogy ami „szemét" kint van a házból, az átadja helyét az újnak. Az öreg fűszertartó helyett a színes műanyag-tartóra van már szükség. A konyhai falakra bevonult a pop-art. Csak nézem a konyhák falát: ahány fal, annyi szín, annyi minta. A fehérre meszelt világ helyét átvette a kiforratlan esztétikai igény, amelyben nem veszik észre, hogy mi minden tért vissza a múltból és menynyi minden hagyta el a hajdani formák kecsességét. Csak efemer adat volna, ha megemlítenénk, hogy a laticeles díványok bevonultak a modernizált parasztházakba, a petróleumlámpák szép, öntöttvas változatain úrrá lett a hazai és külföldi lámpaipar néhány ijesztő ormótlansága, a kemencék helyett városi cserépkályhákat és palackos gázzal működő resókat állítottak föl - amiben igazuk van, egészen igazuk. A világ átalakul, és persze minden, ami benne van. Az is, ami tartja ősi jusson szerzett szerepét, a többi tárgy változásának viszonylatában alakul át. De a tudat még csak kullog a hűtőszekrény és a mosógép után. Ám ha minderről többet mondanék, már a tudós szociológusok kenyerét venném el. A parasztok igazában nem értik, mit kezd egy magamféle naplopó ennyi ócskasággal. Nem értik, hogy egy remekbe fonott kasra tettem szert, s csodálkoznak, miféle ötlet, nagyúri hóbort, ha valaki szép fővárosi lakásába, barokk íróasztala alá papírkosár helyett a sűrűn fonott kast helyezi, amely még a nagyapa méheinek szolgált a lakóhely mellett kombinátszerű munkahelyül. Politikáról is szó esik, ebben dicsérik, ami dicsérni való és szidják, amiből nem sugárzik éppen semmiféle fejlődés. Bármilyen agitatórikus eszközökkel is próbálkoznék, nem tudom velük megértetni, miért rosszabb a mai kenyér, mint a régi, már csak azért sem, mert magam sem értem. A tejfölt vizesnek tartják, a tejet hígnak, és sehogyan sem megy a fejükbe, hogy gipszhiány van. Ha érvelek ellenük, visszahúzódnak. Ha ígérem, hogy jobb lesz majd a tejfel, a kenyér és kerül majd gipsz is, nem vitáznak. Ezekben az emberekben van még tisztelet mások tévedései iránt, és őszintén él az a tudat, hogy két és fél évtized alatt nem lehetett mindent megváltoztatni. Telve vannak reménységgel, mert sokkal erősebben gondolnak családban és jövendőben mint mi, akik csak prédikálják nekik az üdvösséget. A hívő mindig ájtatosabb, mint a térítő.