Új írás, 1973. január-június (13. évfolyam, 1-6. szám)

1973-03-01 / 3. szám - KÖRKÉP - Dénes Zsófiua: Úgy, ahogy volt (Szomory Dezsőről és Molnár Ferencről)

Amilyen választékosan öltözött, olyan választékosan táplálkozott, nem is hí­zott el. Homloka, orra, szája szabályos metszésű volt. Szeme... szeme lehet, hogy szép volt, igen, fényképei ezt mutatják, csak a kifejezése nem talált el soha énhozzám. Annyira modoros volt ő minden rezzenésében, hogy a tekintete is mintha stilizált, mintha tükör előtt betanult lett volna. Nem volt mélysége, nem volt bensősége, felcsillanása sem. Hanem az okosságát, azt tisztán hordozta. Monoklit gyakran vágott egyik szeme fölé, de az nem nőtt úgy egybe vele, mint, mondjuk, Molnár Ferencé. Keze és lába különösen finom szobrászmunka volt - ezt ő túlságosan tudta. Kezét valahogy legtöbbször úgy tartotta, hogy ő nézhessen reá, és nézte is, ahogy fölvesz egy poharat, ahogy lenyom egy kilincset vagy ahogy külön-külön elhelyezett ujjaival nyugszik, például egy könyvön. Ezt az örökké tudatos kéztartást még csak Cocteau-nál figyeltem meg, annyi fényképet láttam ahol a keze, elsősorban a keze van premier plánban, mert neki is ritka szép keze volt. Magyar beszéde épp oly egyéni szomorráda volt, mint az írása. Franciául elég jól beszélt, kevesebb akcentussal, mint a legtöbb franciául megszólaló magyar író, akiket én hallottam. Sokat beszélt pedig azokon az estébe hajló féldélutáno­kon, amikor drága Gabriellenel együtt ültünk. Gabrielle társaságában olykor azért magyarul is megszólalhattunk, mert ő sokat felcsipegetett már a magyar nyelvből hiszen házvezetőnőjével csak ez volt érintkezési nyelve. Hogy miket mondott el nekünk Szomory a legjobb pálinkák óhatatlan hevü­letében? Párizsról is ezt-azt, a szerelmeiről is ezt-azt, de soha trágárságot vagy drasztikumot, úgy élőszóval - nőknek - azt nem, ahhoz ő finnyás volt. De mani­erizmusa megmaradt így, duruzsolás, nekifelejtkezés közben is. Azt nem felej­tette el. Elmondta, így mondta el, hogy ő 1889-ben Párizsba kijutott, azt Justh Zsigmondnak is köszönhette. Arról a tébécés kitűnő emberről, Justh Zsigmond­­ról a pusztaszenttornyai nagydzsentriről, aki birtokán a parasztságnak színházat építtetett, hogy a falu népe Shakespeare-t és Moliére-t játsszon, nézzen és hall­gasson-arról a kivételes emberről kegyelettel beszélt. De kivételesen cselekedte ezt, mert az emberekről általában inkább karikírozón és rosszindulattal szólalt meg. Ha néha valamit elismert nőnél vagy férfinál - azután egy kis döccentést még feltétlenül utána küldött. Azt hiszem, a szemén, a tekintetén ez az alap­vonása is meglátszott. Hogy a szerelmet mint bűvöletet - átérezte-e valaha ? Talán félvilági tünemé­nyek esetében. Mert az a régi, félfeudális monarchiavilág tele volt tüneményesen szép és mutatós nőkkel, magyar nábobok barátnőivel, akik vagyonokat hordtak testükön, fülükben és nyakukban. No persze, karjukon és ujjaikon is. Az összes fővárosi színház pedig boldogan adott- nem szerepet (hogyan is ? hát arra képte­len lett volna) de - szereplést az ilyen démonnak, ha mágnás vagy nagybankár barátja pártfogolta - hogy igen, igen , csak menjen ki a színpadra valódi hermelin­belépőben és valódi briliáns diadémmal, esetleg szó nélkül, ahogy az őhozzá illik, mint néma vendég, vagy pedig mondana csak annyit: - Itt a pohár víz! Mert ez kellő mutatvány a nézőtérnek. Nem kérdés, az a nézőtér felismerte a látcsövön keresztül is, hogy a hermelin és a briliáns valódi. És mindig pontosan tudta, hogy a tündér kitől kapta és hogy az mennyibe került. A kivételes tündérekről még valamit meg kell jegyeznem: különösen az az év, amikor Hermelin című darabja készült majd a rákövetkező, amikor azt a Víg­színház nagy sikerrel bemutatta, az telt meg B. G. kisasszony iránt érzett szerelmé­vel. (A háború után ugyanez a szépség már Párizsban élt, elborította a pénz, és kedves-ironikus szerepet kapott az emigráns Vértes Marcell életében sőt magyarul is megjelent emlékkötetében, ahol őt Sárikának nevezi.) Nos ilyen szerep nélküli színpadi tündérekről néha hangosan álmodott Szo­morú nappal is. A mi körünkben is. A név néha változott. Az ékszer és a belépő

Next