Új írás, 1974. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)
1974-08-01 / 8. szám - NAPLÓ - Sükösd Mihály: Regényíró a küszöbön (Dobai Péterről)
Eképpen tőle is, mint oly sok távozó írótársunktól, úgy kell búcsút vennünk (vajha már ő lenne az utolsó!), hogy az adósságok törlesztésén való köteles fáradozásunk a halál utánra marad. Most kezd csak fájni, hogy többé nem szólal meg - reggel, borotválkozás közben - szobámban a telefonhangja, többé nem mondja, hogy: „Ismersz! Itt lord Keszthelyi". Most kezd csak fájni, hogy az iránta való szeretet bennem - bennünk, sokunkban - az utóbbi években csak készenléti állapotban élt, cselekedetekben alig-alig tudott megnyilatkozni, hiába hívott találkozásra, a kötelező teendők sűrűjében és a jóra való restségből eredően hosszú baráti beszélgetések helyett nekem - nekünk-többnyire csak egy-egy telefonhívásra futotta. Mentség-e, hogy azt hittük: ráérünk? Hogy úgysem megy el még közülünk? Aligha mentség - de mindenesetre: magyarázat. Hiszen ő sem készült végső búcsúzásra. Egyik utolsó, néhány hete megjelent versében így írt: „széttárom a karom gyönyörrel, / ezen a hosszú, hosszú úton." Nem így éreznek azok, akik a pálya befejezésére készülnek. De hát nem is fejezett be semmit. Csak félbenhagyta a munkát. Bizony, a befejezést mi sem végezhetjük el helyette. De fölfedezhetjük és fölmutathatjuk - és föl kell mutatnunk - kortársainknak s az utánunk jövőknek mindazt, amit reánk hagyott, s ami a létezése és munkálkodása nélkül végképp és pótolhatatlanul hiányozna ebből a teremtett világból. SÜKÖSD MIHÁLY a küszöbön Jó négy éve olvastam egy hosszabb próza-darabját az Új írásban, azóta figyelem Dobait. Próza-darabját vagy „szövegét”, hogy Dobai szellemi környezetének egyik kedvelt műszavát használjam: elbeszélésnél hosszabb volt, regénynél rövidebb, s elbeszéléshez-regényhez képest kerek történet, szabályos indítás és csattanás vég nélküli, képek és jelenetek látszatra szeszélyes kavargása. Egy fiatalember, egy fiatal magyar értelmiségi egy napjának eseménytörmelékei, s a hozzájuk kapcsolódó, belőlük kibomló, előre-hátra értelmező asszociációk. Egy kortársi tudat teljességet akaró képe a kortársi világról. A tudatot hordozó fiatalember nem mindenestől volt rokonszenves: túl sokat foglalkozott például az arcával, túl nárcisztikusan minősítette a saját és az ismerősei tükrében önmagát. De az öntetszelgésnél fontosabb volt a tudat tartalmas kíváncsisága: ahogy a körötte levő világ jelenségeibe szinte belebújni kívánt, ahogy felfedezéseit gazdag nyelvi közegben örökítette meg. Hosszú, bonyolult mondatszerkezetek kidolgozott rendjében, vagy tőmondatok szuggesztív szókapcsolásaiban, szóteremtéseiben. Dobai fogalmazása üdítően különbözött sok kortársának banális jelzőkre hagyatkozó, az élőbeszéd természetességét pongyolasággal felidézni akaró írásmódjától. Különleges „szöveget” írt, oda kellett figyelni. Azóta olvastam egy csomó verset, majd ezek foglalataként a verskötetét. Láthattam egy rövidfilmjét, magányos fiatalembert ábrázol, ki body-buildinggel fejlesztette kolosszálissá az izmait, a napi segédmunka után Goethét és Spinozát olvas a kalyibájában, gőgösen jól érzi 80