Új írás, 1974. július-december (14. évfolyam, 7-12. szám)

1974-08-01 / 8. szám - NAPLÓ - Garai Gábor: Búcsú Keszthelyi Zoltántól

GARAI GÁBOR Búcsú Keszthelyi Zoltántól Nem lehet megszokni, hogy az írott szó mesterségében választott apáink és bátyáink sorra és végleg elmennek közülünk. Azoktól is nehezen veszünk búcsút utoljára, akik már régóta - a betegség, a kínzó öregség gályapadján - gyakorlatoznak a létkei átkelésre, hát még azoktól, akiknek rajtaütésszerű távozására mostanában még nem is számítottunk. Keszthelyi Zoltán koporsójára azt írták, hogy élt 65 évet, régi mértékkel szá­mítva, azt is mondatnánk, hogy szép kort ért meg. De mi, akik ismertük őt, tudjuk, hogy törékeny testében példátlan szívósság sűrűsödött össze, cingáran, beesett arccal is hetykén és tréfálkozva rázta le magáról a súlyosabbnál súlyo­sabb betegségeket: élhetett volna még sokáig, mert elfogyhatatlan volt benne az életöröm, az egészséges irónia és a szellem frissesége, örökös készenléte. De most, hogy mégis, idejekorán odaállított minket ravatalához az orvul rátámadó halál, illő fölidéznünk, hogy mit adott nekünk , és elszámlálnunk, mivel tartozunk mi Neki. Válogatott verskötetében az időrendben első költeménynek keltezése: 1932. negyvenkét éves költői-írói pályát hagyott hát maga mögött. Abban, az első versben feltűnnek már a fagyos téli éjszakában „szendergő szegények" - s nem is hagyják el soha többé, hiszen 1945 előtt ő is az akkori szegények, a munkások, a külvárosiak életét éli, s magától értetődően, sorsszerűen válik a munkások, a városi szegények költőjévé - az is marad mindhalálig, még életmódjában is az övékéhez hasonulva, nem a „befutott" írókéhoz. Valószínűleg éppen ezért sohasem hivalkodott íróként munkásmivoltával. Nem öltött jelmezt, nem döngette féltéglával a mellét. Ha csak tehette - éppúgy, mint manapság a munkások javarésze - takarosan, választékosan öltözködött. Nem szégyellte maga erejéből szerzett széles körű angolos műveltségét - inkább büszke volt rá. Méltán, mert kevesen ismerték itt oly jól ezt az alig fölmérhető látóhatárú nyelvet - beleértve az amerikai változatát is -, mint éppen ő. Nem csupán versfordításai tanúskodnak erről, Shakespeare-től Walt Whitmanig és a maiakig, de prózai írásai, az epikusok és a publicisztikai jellegűek egyaránt. Kaptunk tehát tőle verseket, gazdagon, tucatszám­sorjázó kötetekben és kap­tunk prózát és fordításokat és szerkesztői műgondot és a pályakezdő fiatalokra lelkesen és lelkiismeretesen odafigyelő kollegiális őszinteséget. Én személy sze­rint még azt is, hogy első - máig is vállalt - versemet 1948-ban ő fogadta el és közöltette Kassák kortársában. Nem rajta múlt, hogy nem lett „felfedezés" belőle. És mit adtunk mi neki ? Háromszor tüntették ki József Attila-díjjal - társadalmunk vezetői előtt tehát nem maradtak rejtve értékei. De - tegyük a szívünkre a kezünket -: sem a kritiká­tól, sem az olvasó közvéleménytől nem kapta meg azt a megbecsülést, ami meg­illette volna és nem kapta meg az igazi sikert, amire oly nagyon szomjazott.

Next