Új írás, 1976. január-június (16. évfolyam, 1-6. szám)
1976-02-01 / 2. szám - IRODALMUNK MÚLTJÁBÓL - Rónay László: Az álom változatai (Kosztolányi Dezsőről)
Csak Én! Csak Én! A Végtelen egy Én! Kié a szirtben szunnyadó szobor-más? Arcom kacag belőle, hű — de oly más. Kié az árnyék a falon? - Enyém. Nem gyűlöli úgy a rab tömlöcét, hol örökös a végtelen sötét, s magába rogyva ordít társtalan, mint ahogy én utálom önmagam! Higgyünk ennek az önvallomásnak? Vagy ezt isegyfajta szerepnek tekintsük? 1912 körül mindenesetre egyfajta átalakulást figyelhetünk meg költői világszemléletében. A korábban olyan önfeledten játszó, s csak a szépségre, a kifejezés finomságaira ügyelő költő mintha éberebben, érzékenyebben figyelne maga köré. Eddig szinte érintetlenül őrizte azokat a nacionalista hagyományokat, melyeket a családi házban és az iskolában magába szívhatott. 1912. május 23-án először találkozhatott szemtől szembe a forradalmi tömeggel, melyet csak olvasmányaiból ismert. Emlék 1912. május 23-ról című írása ugyanolyan tétova, riadt, mint Babits híres verse a Május 23. Rákospalotán, hiszen ugyanannak az értelmiségi magatartásnak a tükörképe, melyről Király István írt kitűnő tanulmányában, összehasonlítva Ady Rohanunk a forradalomba című versével Babits költeményét. Ady a forradalmár, a néptribun, Babits a forradalom látványától visszariadó értelmiségi, aki ezt már nem tudja és nem is meri vállalni. S ugyanilyen alapállással közelített a felgyújtott tömegekhez Kosztolányi is. Az ő cikkében azonban van egy nagyon szép kép, amely azt jelzi, hogy a politikától szinte finnyásan óvakodó eró azért megértette ennek a napnak a lényegét: „Egy proletáranya leül a villamossínekre, a gránit kockákra, a korzó máskor legforgalmasabb pontjára, határtalan dölyffel és biztonsággal. Kiveszi nyiszelett mellét és a csecsemője szájába dugja. Tudja, hogy nem jöhet villamos. Az anya piros kontya messze világít a sötétben. Budapest hagyja, hadd üljön ott legárvább leánya, hadd boruljon gránit mellére, és higgyen legalább huszonnégy óráig, hogy a föld és az ég mindenkié. Ebben a pillanatban övé a város." Ebből a néhány sorból nem nehéz kiolvasni, hogy Kosztolányi jól tudta és érzékelte azokat a társadalmi ellentéteket, melyek a május 23-i tüntetést és összecsapást kirobbantották. Ő, aki az ábrázolásnak olyan utolérhetetlen mestere, ebben a vonatkozásban is félreérthetetlenül, pontosan ír. Egy ironikus félmondatnál többet azonban nem mond. Nem érzi feladatának és hivatásának a politizálást. 1913-ban megnősül. Felesége, Harmos Ilona, színésznő. Kapcsolatuk már régóta tart: egymás iránti érdeklődésük hol fellobban, hol kihuny. A házasságban talán azt a rendet és belső biztonságot szeretné megtalálni, melynek hiányát sokszor fájón érezte. Eleinte ugyan meglehetősen rendszertelenül élnek, hajnalban kerülnek ágyba, délutánig alszanak. Utána Kosztolányi a szerkesztőségbe siet, üres perceiben ismét a kártyával próbál szerencsét és szokása szerint veszít. Esténként színházba járnak, valamikor a színi bírálatok is elkészülnek. S ha még marad kis ideje, műfordításkötetét rendezgeti. Modern költők című gyűjteménye 1913-ban jelenik meg. Hatása óriási volt.......első könyve, melyet olvastam - mondta Németh László Kosztolányi egyik szerzői estjének bevezetésében -, a Modern költők című műfordításgyűjteménye volt. Mint nyolcadikos diák, ebből tanultam meg nyolc-tíz európai nép költőinek nevét, s bámultam a fordítót, aki számomra megközelíthetetlen világot kalandozott be. Úgy néztem rá, mint a polgárfiú a világfira, aki mielőtt házunkba lépett, történelmi nevek viselőivel teázott együtt, s keresztnevükön szólított embereket, akik velem szóba sem állottak." Most ne műfordítói elveit kövessük nyomon, köztudott, hogy ízlése szerint fordított, kihagyott sorokat, s ha úgy találta szükségesnek, be is toldott újakat. Az eredeti verset inkább nyersanyagnak érezte, s feladatának azt tartotta, hogy ezt minél szebb köntösben hozza közel a magyar olvasókhoz. (Rába György alapvető könyve, A szép hűtlenek részletes és minden ízében pontos, találó képet ad a műfordító Kosztolányiról.) Inkább a pillanat jelentőségét próbáljuk megérteni: egy húsz-egynéhány éves fiatalember, aki eddig inkább a maga számára és hasznára kutatott mohó szenvedéllyel, most öntudatos mozdulattal átnyújtja kortársainak a világirodalomnak egy részét, azt, amit fontosnak, érdekesnek talált. Ne a versek pontatlanságait nézzük, hanem azt, hogy immár nyelvünkön is olvashattuk e költeményeket. Ne a kifejezés szókellő következetlenségeit, hanem azokat az igazi bravúros telitalálatokat, melyek egyegy műfordítását felülmúlhatatlan remekléssé avatják. „E módszert lehet kifogásolni - írta nagy kritikájában Tóth Árpád -, de senki sem tagadhatja, hogy egy költemény különös, éltető hőfokát ily módon lehet előgalvanizálni a legsikeresebben a fordítás nyelvének idegenül húzódó szavaiból." A Modern költőkké Kosztolányi öntudatosan végigtekintett a látóhatáron. Ekkor még minden tiszta és napfényes volt. A következő évben kitört az első világháború.