Új írás, 1977. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)

1977-02-01 / 2. szám - KÖRKÉP - Szakolczay Lajos: "Sértetlen szép vizek páncéllá hegesednek" (Buda Ferencről)

magyar-szláv testvériséget hirdetett, s Petőfi Apostolának szőlőszemű hasonlatával érvelt a népek szabadsága mellett. „Petőfi csókját, Stefan Petrovics / s Maria Hruz bolyongó, hontalan, / országutakon kóborló fiának / csókját küldöm a trikolór fölé: / ez lebegtesse szél helyett a zászlót" - idézte fel a közös kelet-közép-európai szabadsághagyományokat. Egyetemességet kívánt, azt hogy a magyarság a dunai néptestvériség apostola legyen: __csak úgy magyar, hogyha a végtelen­­ világ szelleme fű át rajta, másként " üres váz" jelölte meg a nemzeti hiva­tást. Erdély sorsdöntő óráiban című költeményében a román néphez fordult megbékélést keres­ve. Az Óda a turulhoz soraiban sem a magyar úri nacionalizmus jelképét köszöntötte, hanem Rákóczi Ferenc címerállatát, a „forradalmak madarát", s békéért fohászkodott. „Világosság szent madara, lebbentsd fel / a hajnal szemfedőjét s halk zaját / hívd vissza a Hóráknak és te­mesd be / a bosszúállás pinceajtaját !" Az egyetemesség költője kívánt lenni, nem a gyűlölködő küzdelmeké. „Szeress mindenkit! Minden: egy! / Mindenkiből egy vér szivárog, / egy ritmus táncára remeg,­­ ország, világ tenger és város" - hirdette A Kánon közelegben, valóban végső üzenet: testamentum gyanánt 1­944 januárjában. Ekkor már súlyos betegség gyötörte, érrendszere mondta fel a szolgálatot, 1944. május 13-án. Buda Ferencről SZAKOLCZAY LAJOS »Sértetlen szép vizek páncéllá hegesed­nek« Emlékszem a jó tíz évvel ezelőtti képre: egy konok türelmű, leszegett fejű fiatalember áll az Egyetemi Színpad reflektorfényében. Önmagáról és költésze­téről beszél, kissé félősen, halkan és mégis határozottan. Nem szokta meg a fényt és a pompát, s legkivált az ilyen nagy nyilvánosságot, gondolatai még­sem tétovák. Buda Ferenc hangja és vallomása szinte teljesen beleveszett az időbe. Emlékezetem lemezén egyetlen mondata él, s ez a mondat a fehér hajú Nagy Lászlót közelíti a törhetetlen gerincű és tisztességű Arany Jánoshoz, íme az ősök, a példaadók, gondolhatnék, s legföljebb azon meditálhatnánk el, hogy miként került e két - költészetben és költői gondolkozásban-hitvallásban nagyoms különböző - költő egymás mellé. Buda Ferenc kortársai közül Nagy Lászlót tüntette ki azzal, hogy a csendesen­ szerény Arany János mellé állította. A konokul sistergő, költészetében a maga útját járó embert a látszólag olvadé­konyabb, a líra lelkiismeretébe az őszikék bársonyát is belopó költő mellé. Az így összekapcsolt külön­ világok ki tudja mily erővel élnek tovább, s a gon­dolkozás, a világról, költészetről, emberről és hazáról való vélekedés hányféle szegmentumát emelik magukba. Buda Ferenc kinyilatkoztatása a fényes szellők­kel induló elődök, Juhász Ferenc és Nagy László emberi hitét, költészetét egy távolabbi tájra vetítette. Költői folytonosságot, századok magyar költészetében meghúzódó, nem egyszer a kardélre hányatástól csak még jobban fényesedő 83

Next