Új írás, 1977. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)
1977-02-01 / 2. szám - KÖRKÉP - Szakolczay Lajos: "Sértetlen szép vizek páncéllá hegesednek" (Buda Ferencről)
emberséget jelzett. Amely ugyan sohasem választható el a versekben kiteljesedő, esztétikummal kikezdhetetlenné formált arctól, de a rím, a forma, a költői ,,cicoma” elsődlegességét ,,lefokozva”, mintegy szervesebb összefüggést mutat életút és művészet között. Már ekkor látható volt, ami a korai versekből szinte kikiabált: Buda magánemberi etikája, a mindig csak szükséggel szembenéző szegénység-tudat adja a verseknek azt a kemény tartást, amely a plebejus erkölcsiséggel s az ennek okán érzett beleszólás-joggal fokozódik. Rejtett társadalmiság ez, hiszen kezdetben a természet rendjén érzékeli a költő az iszonytató, emberséggel szembeszegülő hatalmat, s védekezésül is csupán a ,,vas-szelídségű füveket” hívja. Valami - lehet, hogy korábban? - megtámadtatott s a jó ügyért protestáló költő lágysága iszonyú fegyverré nő a nyelveh egyén! A népdalhoz, a természeti képek tisztaságához, az ékes szólás helyett a szarvassá változott fiúk összetettebb hangjához menekül. A bartóki modell - a szabadságra törők rendíthetetlen hite - sarkallja, tájékozódása kezdetben mégis inkább ösztönszerű mint tudatos. Érzi a nyelve alatt hordozott kő fegyelmező erejét. A vers csak ritka adomány, csak kiemelkedő pillanat folyománya. Az erkölcsi zár, amely bekattintja, ha életünkkel, gondolkodásmódunkkal, hitünkkel érvényesített is, többnyire csak tartást adhat. A forma fegyelmét, a kimondhatóság szépségét, a népdaltól ellesett, de csak a sokszori gyakorlás által megszerezhető mívességet egyetlen élettel, a költői lét útkereső izgalmával kell bekeretezni. A költő hamar meglelt, az elődök képszerkesztését és versélményét sohasem tagadó, inkább az egymás mellett élés ráfigyelő pontosságát érzékeltető hangja a hatvanas évek költészetfelfogásának egyik lehetséges útját vázolja. Első könyve, a Füvek példája, s annak nagy, máig emlékezetes versei, a József Attila halálára, a Szegénység csüngőválla... és a Trágyaterítgető képi világukban gyakran még Juhász Ferenc faunáját, lélegzetvételükben Nagy László követhetetlen fenségességét idézték. A Tűztánc antológia hamar megnyilatkozó politikussága, egyféle agitatív hangra épülő költészeteszménye kínálta az egyik utat, a másik - amelyen Buda Ferenc indult el - a traumáktól bedagadt torok lassú regenerálódását követte. Voltak, akik a Tűztánc-csoportból ma is számontartott, igazi költőkké váltak, és a másik csapat alkotói között is található olyan lírikus, aki kívülállását, sajátos - mindentől elvonatkoztatott - szépségeszményét azóta sem tudta esztétikai formába önteni. Tehát nem a tragédiára való azonnali vagy későbbeni reagálás döntötte el, hogy ki milyen értéket, a kortárs és az egyetemes magyar irodalomnak is becses líra-életművet tudott felmutatni. Buda Ferenc első verseskönyvének az előzőkben már jelzett ,,rejtett” társadalmisága a megélt élményt belső élménnyé tevő szemérmes rejtőzködésből táplálkozott. A megrendült és sokáig csak ebben a veszteség-tudatban gondolkozó elme sokkal jobban tisztelte a ,,nem menekülhetsz” tisztulásigényét, mintsem, hogy belső parancsa ellenére cselekedett volna. S a plebejus indulat mögött megbúvó politikum elhatározó jellegű: e költészet rejtett szálakkal, a füvek példáját felnőtt felelősséggel idéző munkavággyal, az alkotás József Attila-tan pontos lendületével kapcsolódik a társadalmi érzékenységű lírához. Kezdetben a szegénylegény-mítosz, s a nincstelenség szorításában perelő költő kitörési kísérlete jellemzi. A hatvanas évek sokfelé figyelő ,,zavarodottságában” a meglepően plasztikus kép, a népdalok természeti párhuzamát magáévá tevő versindítás, az agitatív mondandótól irtózó, de a képes beszéd legrejtettebb zugaiból is fölcsapó áttételes társadalmiság bőven elég arra, hogy az induló költő konok hite és jószándéka mögött a művészi erő is lássék ! Ezt a nem teljesen eredeti, de mindenképpen nagy reményekre jogosító hangot az egyre tudatosabban magáénak érzett bartóki modell — az értünk való szólás erkölcsi hitele s a szabadság mint kimondhatóság gyakorlása - fölerősítette. A fordítás okán a költő