Új írás, 1978. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám)

1978-01-01 / 1. szám - PÁLYÁM EMLÉKEZETE - Hubay Miklós: Fejezetek egy önéletrajzból

• Mint a Genfi Magyar Tájékoztató Könyvtár vezetője. Ebben a kis kertben fordította Ottlik Géza Evelyn Waugh regényét. Az emeleten közben nyitott ablak mellett a Végh kvartett gyakorolt. S Ferenczy Béni meg­rajzolta őket. Ők voltak akkoriban a szállóvendégeim. Ide­genben egy kis magyar hetedik mennyország zselé, aki a törvényszék elnöke volt. A bronz domborműről az orrára csíptetett üres cvik­­kerkereten át pillantott ránk. Ahhoz az isme­retlen archoz hasonlított, aranykeretben az otthoni szobánk falán, amely nem fordította el rezzenéstelen tekintetét rólam. Az apám arcához, Dutka Ákosnál olvasom. A Holnap Városában ír róla, hogy ez a Bary „fekete szakállas, kemény tekintetű, mély meleg hangú bíró volt”. Hogy Bary a tiszaeszlári vérvádas per vizsgálóbírója volt, ezt már nemcsak Dut­­kától tudom, hanem anyámtól is, aki odasúgta ezt nekem, mint a múltnak egy sötét titkát, amelyről szólni is szégyen. De én mindig meg­álltam, visszahúzva anyám kezét, mert akar­tam hallani a folytatást is. Az impozáns, ki­mondottan törvényszéki elnöki sírkő aljában fel volt írva még egyszer Bary József neve, az ifjú Bary Józsefé, aki élt 20 évet és - emelkedő lélekkel olvastam - „elesett a magyar föld védelmében”. Anyám megint suttogóbbra fogta a hangját, de másért. „Vöröskatona volt. Csúcsánál harcolt, onnét hozták haza, hogy az apja mellé temethessék”. Lehetetlen volt nem éreznem, hogy két világ van össze­temetve azalatt az egyetlen kő alatt. A Király­hágó tövében, tíz lóugrásnyira innen, vörös­­sipkás katonák kis ágyúikból lövöldöznek a tengernyi ellenségre. (Később odarajzoltam Ady árnyát is, a csúcsai vár mellvédjén hajol ki...) Éreztem a szabadság levegőjét, talán valamivel intenzívebben is, mint más érezheti. Mert a Werbőczy-fiú külön szabadságharcát is éreztem benne, akiknek apáik árnyékával kell megvívniok. Mostohaapám, amikor az anyám feleségül ment hozzá, már kúriai bírói rangban volt. Nála plebejusabb améltóságát! Mi, nővérem­mel, igazi kényeskedőkként, nem is tudtunk hova lenni, amikor láttuk, hogy ebédnél elő­veszi a fanyelű kiskését, hogy lefaragja vele a húst a csontról. Amikor odakerültünk, téli­kabátját harminc esztendősnek mondta.­­ „Ki­tart még arra a kis időre” - tette hozzá. Ki is tartott. Még tizennyolc évig. Apámról mesél­ték: fukar volt. Mostohaapám, bőkezű és puritán. Magára nem költött semmit, de nem is gyűjtött. Emlékszem arra a gyors mozdula­tára, amivel odadugta a pénzt annak, akinek szüksége volt rá. Kedves és kellemes humorú ember volt, megáldva azzal a csípős szellem­mel, amely derűt teremt anélkül, hogy bárkit is megbántana. Hogy mit csinál reggel nyolc­tól déli kettőig abban a nagy fehér (szintén Genf. Az első Rencontre Internationale-on. Itt találtak egymásra mindjárt a háború után a világ bölcsei. E találkozó szatirikus képe meg­lelhető ..Egyik Európa" c. darabomban

Next