Új írás, 1978. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám)
1978-01-01 / 1. szám - PÁLYÁM EMLÉKEZETE - Hubay Miklós: Fejezetek egy önéletrajzból
puritán házban, az ítélőtáblán, nem tudtam. Egyetlen szót sem ejtett otthon hivatali munkájáról. Elfogadtam, hogy létezik valamiféle bírói titoktartás. Egyszer mégis bementem hozzá a hivatalába. Talárban jött szemben a folyosón, alig ismertem meg. Viszont felértem ésszel hivatása felelősségét - kivégeztethet embereket, életfogytiglan lecsukathat.Amikor negyvenötéves bírói pályája végén nyugdíjba ment, interjút akartak csinálni vele. - Egy bíró nem nyilatkozhat - mondta. - Mégis, egy félszázadon át ítélkezni, bizonyára voltak nagyon súlyos bűnügyek is... - Voltak. Annyit megírhat: nem ítéltem senkit halálra). Délutáni sétája a hársfák alatt - Róz bácsival, aki ügyvéd volt, és Plopu bácsival, aki nagynevű román jogtudós volt, s a kúria elnökségéig vitte - a nemzetek békéjének lehetett a jelképe Váradon. A sétából egy román újsággal jött haza, ezt olvasta a vacsoráig, nyelvgyakorlás végett. (Ez mostanában minden nap eszembe jut, amikor a későn tanult nyelvet, az olaszt gyakorolom). Hogy az impérium változása után helyén maradt, az erdélyi magyarságra nézve üdvös volt, de elképzelem, hogy a vad magyar soviniszták ezt rosszallhatták. Talán. Mert éppen puritanizmusa, azt hiszem, felülemelte őt minden kritikán. Amikor a bécsi döntés után hazalátogattam, úgy találtam, hogy nagyon szótlan lett, nem vett részt a nagy eufóriában. Azzal magyaráztam, hogy megöregedett. Később kezdtem megérteni annak az embernek a konfliktusát, aki megéri, amit húsz éven át remélt, de ha megszólalna, protestálnia kéne, így hát „szigorúan hallgatott. 1942 őszén, amikor búcsúzni hazamentem (Genfbe indulás előtt), láttam még őt. Egyfelől Róz bácsit karolta, másfelől Plopu bácsit, mert ők továbbra is együtt járkáltak fel-alá az üres hársfasoron. Ha esett, ha fújt. Szájuk elé szorított zsebkendővel, szinte futólépésben, a három öreg. Jelkép voltak? Már az se. Kísértetek. Egy szent rögeszme. Hogy az apám milyen lett volna hozzám, nem tudhatom. A néném szerette. Az anyám hallgatott. Hogy apám milyen rigolyás és rigorózus volt, csak sejthettem, hisz elejtett és elkapott szavaknál többet nem hallhattam róla, a halottról nem mondanak rosszat. Pláne a fia előtt nem. Anyám, amikor halálát közeledni érezte - s úgy döntött, hogy nem fog küzdeni ellene, vállalja (én hívására Váradra utaztam, éjszakai vonattal érkezvén szállodába mentem, hogy ne verjem fel a házat) - másnap reggeltől késő estig vallotta-mesélte nekem az életét - életében először - elsősorban szenvedéseit apám oldalán. „Most már megértheted, hogy el akartam válni tőle” - mondta. - „Meg is tettem volna, de akkor jöttél te”. Jöttem én, és jött a spanyol, amely a világháború emberirtását folytatta és elvitte az apámat is. Nem került tehát sor a válásra. Két hét múlva, a március eleji sűrű hóesésben a nővéremmel kettesben megyünk ki az olaszi temetőbe, megnézni, hol akad még egy hely: a Hubay vagy a Domokos parcellában? Most a néném az, aki vall és vall. Ugyanarról. Szinte a folytatását mondja annak, amit az anyám kezdett el megérkezésemkor, betegsége végzetesre fordulásának előestéjén. - „Igaz, hogy válni akart?” - kérdem. S válaszul mondja az ötéves kislány ötven éven át hurcolt könyörtelen megfigyelését (vagy gyanúját?) - „Megkönnyebbült, amikor meghalt apuka”. Csodálkozva vette észre, hogy a közelállók szemében kezd hasonlítani ahhoz az ismeretlen, fényképről is idegenül rátekintő emberhez, aki az apja volt. Abban a hiszemben élt, hogy egy cseppnyi sincs benne az apai vérből. S egyszer csak azt hallja: ,,Terigolyás" - holott ő minden előítélettől mentesnek tudja magát, s nincsenek kialakult szokásai. - „Felőled éherthalhatunk” - holott ő úgy érzi, nem volna szabad olyan bőkezűnek lennie. - „Lehúzol minket" - holott szárny szeretett volna lenni. Umberto Albinival, valahol a felső Tiszán, abban a csónakban, ahol 1949 nyarán az első olasz József Attila fordítások születtek