Új írás, 1978. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám)

1978-01-01 / 1. szám - PÁLYÁM EMLÉKEZETE - Hubay Miklós: Fejezetek egy önéletrajzból

puritán­ házban, az ítélőtáblán, nem tudtam. Egyetlen szót sem ejtett otthon hivatali mun­kájáról. Elfogadtam, hogy létezik valamiféle bírói titoktartás. Egyszer mégis bementem hozzá a hivatalába. Talárban jött szemben a folyosón, alig ismertem meg. Viszont felértem ésszel hivatása felelősségét - kivégeztethet embereket, életfogytiglan lecsukathat.­­Ami­kor negyvenötéves bírói pályája végén nyug­díjba ment, interjút akartak csinálni vele. - Egy bíró nem nyilatkozhat - mondta. - Még­is, egy félszázadon át ítélkezni, bizonyára vol­tak nagyon súlyos bűnügyek is... - Voltak. Annyit megírhat: nem ítéltem senkit halálra). Délutáni sétája a hársfák alatt - Róz bácsival, aki ügyvéd volt, és Plopu bácsival, aki nagy­nevű román jogtudós volt, s a kúria elnök­ségéig vitte - a nemzetek békéjének lehetett a jelképe Váradon. A sétából egy román újság­gal jött haza, ezt olvasta a vacsoráig, nyelv­gyakorlás végett. (Ez mostanában minden nap eszembe jut, amikor a későn tanult nyel­vet, az olaszt gyakorolom). Hogy az impérium változása után helyén maradt, az erdélyi ma­gyarságra nézve üdvös volt, de elképzelem, hogy a vad magyar soviniszták ezt rosszall­­hatták. Talán. Mert éppen puritanizmusa, azt hiszem, felül­emelte őt minden kritikán. Ami­kor a bécsi döntés után hazalátogattam, úgy találtam, hogy nagyon szótlan lett, nem vett részt a nagy eufóriában. Azzal magyaráztam, hogy megöregedett. Később kezdtem meg­érteni annak az embernek a konfliktusát, aki megéri, amit húsz éven át remélt, de ha meg­szólalna, protestálnia kéne, így hát „szigorúan hallgatott. 1942 őszén, amikor búcsúzni hazamentem (Genfbe indulás előtt), láttam még őt. Egyfelől Róz bácsit karolta, másfelől Plopu bácsit, mert ők továbbra is együtt járkáltak fel-alá az üres hársfasoron. Ha esett, ha fújt. Szájuk elé szorított zsebkendővel, szinte futólépésben, a három öreg. Jelkép voltak? Már az se. Kísér­tetek. Egy szent rögeszme. Hogy az apám milyen lett volna hozzám, nem tudhatom. A néném szerette. Az anyám hall­gatott. Hogy apám milyen rigolyás és rigoró­zus volt, csak sejthettem, hisz elejtett és el­kapott szavaknál többet nem hallhattam róla, a halottról nem mondanak rosszat. Pláne a fia előtt nem. Anyám, amikor halálát közeledni érezte - s úgy döntött, hogy nem fog küzdeni ellene, vállalja (én hívására Váradra utaztam, éjszakai vonattal érkezvén szállodába mentem, hogy ne verjem fel a házat) - másnap reggeltől késő estig vallotta-mesélte nekem az életét - életé­ben először - elsősorban szenvedéseit apám oldalán.­­ „Most már megértheted, hogy el akartam válni tőle” - mondta. - „Meg is tettem volna, de akkor jöttél te”. Jöttem én, és jött a spanyol, amely a világ­háború emberirtását folytatta és elvitte az apámat is. Nem került tehát sor a válásra. Két hét múlva, a március eleji sűrű hóesés­ben a nővéremmel kettesben megyünk ki az olaszi temetőbe, megnézni, hol akad még egy hely: a Hubay vagy a Domokos parcellában? Most a néném az, aki vall és vall. Ugyanarról. Szinte a folytatását mondja annak, amit az anyám kezdett el megérkezésemkor, betegsége végzetesre fordulásának előestéjén. - „Igaz, hogy válni akart?” - kérdem. S válaszul mondja az ötéves kislány ötven éven át hurcolt könyörtelen megfigyelését (vagy gyanúját?) - „Megkönnyebbült, amikor meghalt apuka”. Csodálkozva vette észre, hogy a közelállók szemében kezd hasonlítani ahhoz az ismeretlen, fényképről is idegenül rátekintő emberhez, aki az apja volt. Abban a hiszemben élt, hogy egy cseppnyi sincs benne az apai vérből. S egyszer csak azt hallja:­­ ,,Te­rigolyás" - holott ő minden előítélettől mentesnek tudja magát, s nincsenek kialakult szokásai. - „Felőled éhert­­halhatunk” - holott ő úgy érzi, nem volna sza­bad olyan bőkezűnek lennie. - „Lehúzol min­ket" - holott szárny szeretett volna lenni. Umberto Albinival, valahol a felső Tiszán, abban a csónakban, ahol 1949 nyarán az első olasz József Attila fordítások születtek

Next