Új írás, 1978. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám)
1978-01-01 / 1. szám - PÁLYÁM EMLÉKEZETE - Hubay Miklós: Fejezetek egy önéletrajzból
suttogva. Ahogy az ajtóban állt, feltartott kézzel, már olyan volt, mintha most sütötte volna el a start-pisztolyt. - Lehetséges, hogy most kezdődik majd el igazából a drámaírói pályám? - tűnődött magában az elbocsátó levélke címzettje és ökölbe zárt baljával intett vissza az igazgatónak, mint aki harcra kész, miközben kissé beleszorította a hosszú, vékony tűt a tenyere húsába. Ezzel elérte, hogy épp olyan meggyőzően tudott mosolyogni, mint az igazgató, pedig annak mégiscsak nagyobb gyakorlata volt a biztató mosolyokban. A jó hangulat a várószobában már általános volt. Az írókolléga közben idekint, szokásához híven, jópofáskodott és vicceket mesélt a titkárnőnek. Most, hogy nagy hangosan, saját viccpoénjei csattogása közt ment befelé, még rákérdezett, szokásos indiszkréciójával: - Mi van? Lekötötték jövőre egy darabodat? - El vagyok bocsátva - felelte a frissen kirúgott, aki elhatározta, hogy gyakorolni fogja az objektivizmust és nem fog alkalmat adni senkinek se semmiféle részvétre. Sikerült is, mert lám az írókolléga e hír hallatára szinte elsápadt és sokkal megrendültebbnek látszott nála. Mint aki nem tudja, hogy nem viccelnek-e vele. Az igazgatóra nézett, aki elhúzott szájjal egy csöppet biccentett: „ez van". Erre odalépett frissen elbocsátott barátjához és hirtelen átnyújtotta neki a primőr dinnyét. Szokott, lefegyverző kedvességével. S eltűnt az igazgatói szobában. Ő meg felment a szobájába, hogy összeszedje holmiját. Az ablak melletti fal még nem volt bevakolva, de a nagy lyuk - amelyen át könyveit elvitte a huzat - már be volt rakva téglával. Mindig is szerette a színház szagát. Ezt a nyári szagát különösen. A színháztól alig kétszáz méterre van az iskola. Körülbelül féltizenkettő lehetett, amikor itt megkapta a másik felmondó levelet. Itt is arra hivatkoztak, amikor átadták, hogy úgyis van egy másik állása, a színháznál, s az úgyis megmarad. Szó nélkül kitette az asztalra a színházi felmondást. - Engem becsaptak! - kiáltotta a történelmi szavakat (igazán nem ilyen piszlicsári eseményhez illően) a főigazgatónő, és elkezdett sírni. Holott alkatánál fogva életvidám nő volt. Talán életében nem is osztottak rá olyan szerepet a színpadon, amelyben sírni kellett volna. Most sírt. Könnyek között többször össze is csókolta őt, aztán elővette a páncélszekrényből a reprezentációs cseresznyét. - Ez rémes. Igyunk. - mondta. Meg még azt is mondta: - Ha ezt tudom, soha nem írom alá a felmondásodat. - Elhitte neki, hisz úgy sírt. Ő maga azonban nem érzett sem felháborodást, sem önsajnálatot. (A fizikai fájdalom jellemnevelő erejére újabb bizonyíték ez. Elég egy-egy pillanatnyi, a tenyérhúsba.) Amíg ittak. Sivatagban. Egy kopt kolostor előtt, Simon Istvánnal azon tűnődött, hogy vajon tíz órakor, az első felmondásnál az igazgató tudott-e már erről a másodikról. Amikor kijött az iskolából, keresett egy tantuszt és felhívta azt az írókollegát, akivel reggel a színházban találkozott. - Kérek még egy másik dinnyét - mondta a telefonba. Nem is kellett magyarázgatnia, hogy miért. A kolléga már mindent tudott, szokásos jólinformáltságával, a folytatást is. Ebből arra kellett következtetnie, hogy a színházban az igazgató már tudhatott arról, ami a másik igazgatóságon egy óra múlva volt esedékes. „Jó volna tisztán látni" - gondolta. - „Jó volna tudni, hol van az a pont, ahol a fentiek manipulációja átadja a helyét a brancsbeliek cinizmusának". Haza kellett volna mennie, ebédre várták. De nem volt túlságosan nagy kedve beállítani otthon két felmondó levéllel a zsebében. (A fe