Új írás, 1978. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám)

1978-06-01 / 6. szám - SZEMLE

ideológiai, hanem érzékelési, szó szoros értelemben vett esztétikai elvről van szó. De ez az elv minduntalan típusokat, mint ő mondja, a „race karakterisztikonjait" keresteti vele és amint meg­leli az általános jegyeket, elégedetten megáll az elemzésben, ahelyett, hogy akkor kezdené igazán a munkát és az egyéni, máshoz nem hasonlítható jellemvonásokat derítené föl. Arckép­­csarnoka ezért nemcsak vázlatos, hanem nagyrészt élettelen is. Pedig Jókai álmodozó kék szemébe nézhetett, Kiss József asztalánál ült, Gozsdu Elekkel, Bródy Sándorral beszélgetett. Jászai Marival sétált, és a budai tébolydában megrendülten találkozott Madách Imre lányával. Még a szándékolt érzelemmentesség és tudatos impossibilité alkalmazása ellenére is feltűnik, hogy a naplóból hiányzik a mindennapi élet minden bensőséges szférája, intim köre. A több száz oldalon egyáltalán nem esik szó arról, hogy a sok megismert nő valamelyike vonzalmat ébresz­tene a huszonöt-huszonhat éves fiatalemberben. Szerelem, szexualitás, erotika ismeretlen ösztönök és érzelmek a napló intellektuális világában. Nemcsak szavakkal nyíltan kimondott vagy kimondható, hanem a szavakból utólagosan kielemezhető rejtett személyes érzelmi tartalom sincs benne. A nőket - akiknek testi adottságait a napló vázlatosságához mérten egyébként mindig pontosan lejegyzi - nemcsak hűvös tartózkodással, hanem bizonyos ellenszenvvel is vizsgálja. Az arc és az alak arányainak fogyatékosságait sűrűbben és szívesebben festi le, mint a szépséget. De a szépség láttán sem lobban érzelemre. Pedig ismerjük elméletét, ami szerint a nemzetet úgy lehet megújítani, ha a fáradt arisztokráciát a parasztság friss vérébe oltják. A férfiak és nők fizikai tulajdonságait ezért gyakran úgy írja le, mint holmi tenyészállatokét, de a felfrissítés programjában ő maga szemmel láthatólag nem óhajtott részt venni. A személyes érzelem bensőséges körei mellett alig-alig találni nyomát a naplóban a politi­kának is. Ami azért figyelemre méltó vonás, mert bátyja, Justh Gyula, a naplók írásakor már függetlenségi párti képviselő volt, a magyar politikai élet tevékeny résztvevője. A naplóban azonban pártharcok, társadalmi, politikai események csak elvétve kerülnek szóba, a szellemi és társasági élet krónikája éteri magasságban lebeg ezek fölött. Néhány következtetésre mégis lehetőség nyílik a leírásokból és elbeszélésekből. Mindenekelőtt arra, hogy Justh korszerű tudományos világnézete jóval előbbre járt társadalmi eszményeinél. Jól ismerte a darwinizmust, talán Marx munkáiba is belelapozott, de a demokrácia kérdésében nem volt haladottabb véle­ményen a magyar patriarchális nemesi szemléletnél. Ezért nem szabad eltúloznunk a szent­tornyai parasztszínház megalapítása körüli fáradozásainak jelentőségét sem. Justh nem látott a parasztságban és általában a dolgozó osztályokban önálló társadalomalakító erőt: művelő­désük előmozdítását a társadalom évszázados gépezetének átalakítása nélkül képzelte el. Nem lehet véletlen, hogy a napló hűvös, tárgyias hangját egyetlen egyszer cseréli föl érzelmes meg­hatottsággal, akkor, amikor elmesélik neki a néhány hónappal korábban megesett mayerlingi tragédia egyik változatát, Rudolf trónörökös és Vecsera Mária halálának körülményeit. A törté­netet végighallgatva Justh így sóhajt fel: „Akárhogy történt, egy nagy szellem vált porrá, kinek emlékét mindig tisztelni fogom...” A feltétlen tiszteletnek ezen a hangján Taine-től Jókaiig a napló egyetlen szereplőjéhez sem közeledik. Mindez természetesen ma már mellőzhetetlen kordokumentum. És méginkább az a most először közzétett levelezés. Justh a lassan megújuló szellemi élet fáradhatatlan szervezője volt, az akkor induló fiatalok önzetlen felkarolója. Biztató szóval kereste föl az először publikálókat, pártoló kapcsolatokat szerzett számukra itthon és külföldön. A levelek hangja közvetlenebb és melegebb a napló sorainál. De védtelenül és palástolatlanul törnek fel belőlük azok a fogyaté­kosságok is, amelyek a napló teljesebb értékű irodalmi érvényesülését akadályozzák. A levelek egyharmada Czóbel Minkához szól és Kozocsa Sándor a kötet jegyzeteiben közzéteszi a nyír­ségi vénkisasszony néhány válaszát. A világutazó Justh Madridból, Tangerből, Kairóból, Bombay-ből címzi leveleit, Czóbel Minka közben legföljebb Miskolcra vagy Zsadányba jut el, de ő észreveszi a kora tavasz finom árnyalatú színeit, a még alig látható friss zöldet és a különös lilát, az ő szemét nem kerülik el azok a leheletnyi apróságok, amelyek a megfigyelőt íróvá, az írott szót pedig irodalommá varázsolják. Justh fáradt, réveteg tekintettel bolyong a nagyvilágban, s amikor Czóbel Minka már a modern líra felé utat törő verseit írja. ő, aki pedig bejáratos volt a nagy francia parnasszisták műhelyébe, a szíve mélyén Szabolcska Mihály cigányzenés sláger­szövegeiért lelkesedik, s azt dúdolja, hogy Szenttornyai kertek alatt­­ Rózsabokor, bimbó fakad.. De a kordokumentum éppen azáltal válik szomorúan hitelessé, hogy nemcsak a magas rendű szellemi erőfeszítésekről és a megteremtett lehetőségekről számol be, hanem a hasztalan emel­kedő, félbemaradt ívek torzóit is bemutatja. (Szépirodalmi Könyvkiadó)

Next