Új írás, 1978. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám)
1978-06-01 / 6. szám - SZEMLE
ideológiai, hanem érzékelési, szó szoros értelemben vett esztétikai elvről van szó. De ez az elv minduntalan típusokat, mint ő mondja, a „race karakterisztikonjait" keresteti vele és amint megleli az általános jegyeket, elégedetten megáll az elemzésben, ahelyett, hogy akkor kezdené igazán a munkát és az egyéni, máshoz nem hasonlítható jellemvonásokat derítené föl. Arcképcsarnoka ezért nemcsak vázlatos, hanem nagyrészt élettelen is. Pedig Jókai álmodozó kék szemébe nézhetett, Kiss József asztalánál ült, Gozsdu Elekkel, Bródy Sándorral beszélgetett. Jászai Marival sétált, és a budai tébolydában megrendülten találkozott Madách Imre lányával. Még a szándékolt érzelemmentesség és tudatos impossibilité alkalmazása ellenére is feltűnik, hogy a naplóból hiányzik a mindennapi élet minden bensőséges szférája, intim köre. A több száz oldalon egyáltalán nem esik szó arról, hogy a sok megismert nő valamelyike vonzalmat ébresztene a huszonöt-huszonhat éves fiatalemberben. Szerelem, szexualitás, erotika ismeretlen ösztönök és érzelmek a napló intellektuális világában. Nemcsak szavakkal nyíltan kimondott vagy kimondható, hanem a szavakból utólagosan kielemezhető rejtett személyes érzelmi tartalom sincs benne. A nőket - akiknek testi adottságait a napló vázlatosságához mérten egyébként mindig pontosan lejegyzi - nemcsak hűvös tartózkodással, hanem bizonyos ellenszenvvel is vizsgálja. Az arc és az alak arányainak fogyatékosságait sűrűbben és szívesebben festi le, mint a szépséget. De a szépség láttán sem lobban érzelemre. Pedig ismerjük elméletét, ami szerint a nemzetet úgy lehet megújítani, ha a fáradt arisztokráciát a parasztság friss vérébe oltják. A férfiak és nők fizikai tulajdonságait ezért gyakran úgy írja le, mint holmi tenyészállatokét, de a felfrissítés programjában ő maga szemmel láthatólag nem óhajtott részt venni. A személyes érzelem bensőséges körei mellett alig-alig találni nyomát a naplóban a politikának is. Ami azért figyelemre méltó vonás, mert bátyja, Justh Gyula, a naplók írásakor már függetlenségi párti képviselő volt, a magyar politikai élet tevékeny résztvevője. A naplóban azonban pártharcok, társadalmi, politikai események csak elvétve kerülnek szóba, a szellemi és társasági élet krónikája éteri magasságban lebeg ezek fölött. Néhány következtetésre mégis lehetőség nyílik a leírásokból és elbeszélésekből. Mindenekelőtt arra, hogy Justh korszerű tudományos világnézete jóval előbbre járt társadalmi eszményeinél. Jól ismerte a darwinizmust, talán Marx munkáiba is belelapozott, de a demokrácia kérdésében nem volt haladottabb véleményen a magyar patriarchális nemesi szemléletnél. Ezért nem szabad eltúloznunk a szenttornyai parasztszínház megalapítása körüli fáradozásainak jelentőségét sem. Justh nem látott a parasztságban és általában a dolgozó osztályokban önálló társadalomalakító erőt: művelődésük előmozdítását a társadalom évszázados gépezetének átalakítása nélkül képzelte el. Nem lehet véletlen, hogy a napló hűvös, tárgyias hangját egyetlen egyszer cseréli föl érzelmes meghatottsággal, akkor, amikor elmesélik neki a néhány hónappal korábban megesett mayerlingi tragédia egyik változatát, Rudolf trónörökös és Vecsera Mária halálának körülményeit. A történetet végighallgatva Justh így sóhajt fel: „Akárhogy történt, egy nagy szellem vált porrá, kinek emlékét mindig tisztelni fogom...” A feltétlen tiszteletnek ezen a hangján Taine-től Jókaiig a napló egyetlen szereplőjéhez sem közeledik. Mindez természetesen ma már mellőzhetetlen kordokumentum. És méginkább az a most először közzétett levelezés. Justh a lassan megújuló szellemi élet fáradhatatlan szervezője volt, az akkor induló fiatalok önzetlen felkarolója. Biztató szóval kereste föl az először publikálókat, pártoló kapcsolatokat szerzett számukra itthon és külföldön. A levelek hangja közvetlenebb és melegebb a napló sorainál. De védtelenül és palástolatlanul törnek fel belőlük azok a fogyatékosságok is, amelyek a napló teljesebb értékű irodalmi érvényesülését akadályozzák. A levelek egyharmada Czóbel Minkához szól és Kozocsa Sándor a kötet jegyzeteiben közzéteszi a nyírségi vénkisasszony néhány válaszát. A világutazó Justh Madridból, Tangerből, Kairóból, Bombay-ből címzi leveleit, Czóbel Minka közben legföljebb Miskolcra vagy Zsadányba jut el, de ő észreveszi a kora tavasz finom árnyalatú színeit, a még alig látható friss zöldet és a különös lilát, az ő szemét nem kerülik el azok a leheletnyi apróságok, amelyek a megfigyelőt íróvá, az írott szót pedig irodalommá varázsolják. Justh fáradt, réveteg tekintettel bolyong a nagyvilágban, s amikor Czóbel Minka már a modern líra felé utat törő verseit írja. ő, aki pedig bejáratos volt a nagy francia parnasszisták műhelyébe, a szíve mélyén Szabolcska Mihály cigányzenés slágerszövegeiért lelkesedik, s azt dúdolja, hogy Szenttornyai kertek alatt Rózsabokor, bimbó fakad.. De a kordokumentum éppen azáltal válik szomorúan hitelessé, hogy nemcsak a magas rendű szellemi erőfeszítésekről és a megteremtett lehetőségekről számol be, hanem a hasztalan emelkedő, félbemaradt ívek torzóit is bemutatja. (Szépirodalmi Könyvkiadó)