Új írás, 1978. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)

1978-10-01 / 10. szám - KÖRKÉP - Pomogáts Béla: Az emlék ege alatt (Egy Zelk Zoltán-versről)

POMOGÁTS BÉLA Az emlék ege alatt Zelk Zoltán: Aki bejárta a világot című verséről Egy városszéli ház hatodik emeletének betonfalai között születnek Zelk Zoltán új versei. Már azok, amelyek nem a kórházi ágy verejtékes vásznai között: a testi fájdalom feszültségében. Magányban és csendben, távol a világtól, külön planétán, amelyet „távcsövek se mérnek". A szenvedés, a kényszerű mozdulatlanság, a lélek borongó melankóliája alakítja dallamukat. Elégikus ez a dallam: a szorongó szív kihagyó üteme szabja meg ritmusát. Mégis élettel teli, noha ez az élet többnyire múlt idejű. Az idő rétegei alól feltörve tölti meg a versek zárt terét. A beteg költő emlékeit idézi és lajstromozza, velük bútorozza be a kényszerű magányt. Általuk szerez percnyi enyhülést a testi gyötrelem sodró hullámaiban. Telt őszi fény veszi körül az emlékeket. Pedig, ha a biográfiát tekintjük, jóval több közöttük a szomorú, mint a derűs. A költő az Érmelléken született falusi kántor fiaként. Inasnak állt, többnyire alkalmi munkából élt nyomorúságos viszonyok között. Korán utat talált a munkás­­mozgalomhoz, először az erdélyi ifjúmunkások szervezetében, majd a budapesti mozgalomban dolgozott. 1926-ban letartóztatták s „örökre" kitiltották az ország területéről. Romániába toloncolták, ahonnan két év múltán visszaszökött. Költőként Kassák Lajos körében lépett fel. Ifjúságát sötét egek alatt töltötte, több alkalommal börtönbe került. A második világháború idején munkaszolgálatba hurcolták, végül sikerült megszöknie. A felszabadulás után a leg­népszerűbb költők közé került: megbízatásokat és kitüntetéseket kapott. Aztán ismét meghason­­lások következtek, néma évek, gyász és betegség. Erre a személyes múltra tekinthet vissza Zelk Zoltán a kelenvölgyi lakás vagy a kórházi szoba „meszelt égboltja" alatt. Ez a múlt öltözik tiszta fénybe az emlékezet munkája nyomán. Az emlék valóságosabb lesz, mint a friss tapasztalat. A múlt élőbb, mint a jelen. Az emlékezet egy másik és igazabb valót sző a felidézett érzésekből s hangulatokból. Ennek az életnek nem szab határt a tér és az idő. A személyiség a múltban találja meg igazabb önmagát. A múlt életre keltésében küzdi le a súlyos betegség szigorú kényszerét. Zelk Zoltán költői személyisége: emlékező személyiség. A múlt eseményeiből, lélekrezdüléseiből és színeiből öntörvényű költői birodalmat teremt. Ennek a birodalomnak megvan a maga társadalma és története. Emberi arcok kelnek életre, arcok, amelyeket régen betemetett a feledés. Elpusztult erdők öltik fel ünnepi tavaszi ruhájukat. Elsodort életformák jelennek meg újra: régi szatmári falvak, pesti irodalmi kávéházak, zuglói reggelek. Régi párbeszédek folytatódnak: Móriczcal, Babitscsal, Nagy Lajossal, Tersánszkyval. Elporladt lovak támadnak fel s lendülnek vágtába egy sehol sincs ügetőn. Az emlékek nyomán születő versek mindennek tiszta rajzot és telt színeket adnak. Költői erejük a képben, a látványban rejlik, nem a zenében. Holott a zene is Zelk Zoltán költői birodal­mához tartozik. Ezek a képek természetesen magukon viselik az emlékezés bélyegét. Mintha háló merítené ki a múlt vizéből mindazt, amelyet egy hajszolt élet hátrahagyott. A képeket nem a logika hitelesíti, csakis a személyiség belső rendje és igénye. Részletek emelkednek ki, a háttér gyakran elmosódik, a színek megváltoznak, a vonalak átrajzolódnak. A kompozíció a modern festészet mesélő kedvű költői irányzatával, nem egyszer a szürrealisták álomfestészetével rokon. A metaforákat különös belső feszültség hatja át, a jelzős szerkezetekben paradoxonok öltenek alakot: „ellobbant záporok", „köddel fűtött vaskályha", „az ablakon kihajol a bámész alkonyat". A szabadon alakító modern képtechnika mellett ott rejlik bennük a szimbolisták szinesztéziájának emléke is. Az emlékek sora a gyermekkori kisvilág életre keltésével indul, majd sorra következnek a személyes megpróbáltatások. A nélkülözések, a toloncház, a háború, a munkaszolgálat, a

Next