Új írás, 1979. január-június (19. évfolyam, 1-6. szám)

1979-01-01 / 1. szám - KÖRKÉP - Dérczy Péter: Aki érezte az időt (Csáth Gézáról)

ber 11-én újra megszökik és gyalog elindul Pest felé, a jugoszláv határon azonban feltartóz­tatják. A határőrök között egy óvatlan pillanatban szokásos adagjának többszörösét veszi be a pantopon nevű narkotikumból s meghal. Ott a határon azonban nem Csáth Gáza pusztult el, csak Brenner József, Csáth Géza már régen halott volt akkor. Utaltunk már arra a tényre, hogy a századvégen egy sor fiatal prózaíró tör előre. Az 1­880-as- 90-es évek az első olyan időszak a magyar irodalomban, mikor nem a líra kizárólagos uralma figyelhető meg, sőt, a korszak reprezentáns műfaja inkább a próza, ezen belül is a novella. Az okok pontosan azokban a gazdasági-társadalmi tényezőkben rejlenek, melyeket most nem ismételünk meg, hiszen más vonatkozásban már kitértünk rájuk. Ugyanitt keresendő annak a kérdésnek a gyökere is, hogy miért a novella került előtérbe. A polgári fejlődés kibontakozása természetes módon vonzza magával a prózai műfajok erősödését. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a regénynek mint átfogó formának a feltételei is létrejönnek. Röviden, a már jellem­zett átmeneti korszak elsősorban a kisebb epikai formáknak, a novellának, elbeszélésnek kedvez. Az állandó mozgásban, változásban levő valóságot - ahol a legkülönfélébb tenden­ciák, olykor egymásnak ellentmondó, egymással ellentétes irányok, régi és új egyszerre hat­nak - a nagyepikai forma éppen az áttekinthetetlenség, a­ kellő távlat hiánya miatt, még nem képes megragadni, és totalitásában ábrázolni. A novellánál azonban más a helyzet: mint kis­epikas forma mégis csak az objektív valóságra irányul, azt jeleníti meg, s ezzel a polgári társa­dalom kibontakozásával egyidőben jelentkező polgári kulturális igényeket elégíti ki. Ugyan­akkor, tartalmi-formai szempontból nem szükséges a novella számára az a távlat vagy viszony­lagos stabilizáció, ami a regény esetében elengedhetetlen. A novella természetéből eredően a valóságnak csak egy nagyon szűk metszetét ragadja ki s ábrázolja, de ez elegendő is emberi­művészi szempontból, mert a novellában éppen az egyedi, az egyéni a fontos. A regény totalitásával szemben a novella individualizmusa, egyszerisége, kihasító képessége áll. Követ­kezésképp, a tipikus sem úgy jelenik meg benne, mint a regényben. A tipikus csak egy ponton fénylik föl. Lukács György szavaival élve, „a novella csúcspontján, ahol az individuális átcsap a törvényszerűbe", így az író, bár valósága egészét nem tudja átfogni, áttekinteni, egyetlen ponton mélyrefúrhat, s a sötétségbe belevilágíthat, ezzel mintegy fényt vetve a valóság szer­kezetének azon elemeire is, melyeket közvetlenül nem képes, mert nem is lehet képes, kifejezni. Persze a regény sokoldalú megközelítésmódját, teljességét a novella nem pótolhatja, még akkor sem, ha egy-egy életművön belül, illetve különösen több életmű egymás mellé állításá­ban, a novellák sorozatából, mozaikosan, de kibontakozik ennek az egésznek a képe. Ily módon tárul szemünk elé a századvég magyar valósága a kor - Justh Zsigmond párizsi naplójának szavaival - ,.»modern« gárdájának" műveiből. Justh meghatározása egyébként teljes mérték­ben jogos, maga Justh, Gozsdu. Petelei és a többiek valóban már modern irodalmat írnak, széles alapot teremtve tartalmi-szemléleti, valamint formai szempontból a XX. századi, minden tekintetben modern irodalom megszületéséhez. A Nyugat „minőségi ugrásának" ők a „meny­­nyiségi elődjei”. Többszörös kitérővel érkeztünk el oda, hogy most már az író műveiről szóljunk; úgy gon­doljuk azonban, ez az az út, mely Csáth Gézához közelebb visz. Mert abban ugyan igaza van Karinthynak, hogy „a tragédia nem kulcsa az ő írói munkásságának és ez a munkásság se kulcsa az ő tragédiájának”, de a kettőt mégsem szakíthatjuk el egymástól­­ egymásra vonat­kozásukban, szomorú egységben kell látnunk az életet és a művet. Bevezetőként a Csáth-életmű két különös sajátosságát említjük meg, mindkettő az író kiemelkedő tehetségét reprezentálja. Az egyik vonása az életműnek az, hogy Csáth Géza alkotásaiban nem fedezhetjük fel azt az irodalomtörténeti közhelyet, melyet írói-művészi „fejlődésnek” szokás nevezni. Persze írásai az idők folyamán árnyaltabbá válnak, biztosabban uralkodik eszközein, de már legkorábbi műveiből is „az igazi Csáth” pillant ránk. A szemlélet, a módszer, az eszközök, a témavilág és a motívumrendszer lényegileg már kialakult első jelent­kezéseiben­­ ez már a későbbiekben sem fog változni, legfeljebb az arányok lesznek ponto­sabbak. Csáth lesz célratörőbb. Azok az egyensúlyvesztések, melyek mégis előfordulnak majd, már nem a művészi tehetség kérdései, problémái, hanem pusztán külsőleges tényezők követ­kezményei, s így nem is eshetnek esztétikai mérlegelési ítélet alá. A másik jellegzetesség illusztrálására a kortárs és rokon Kosztolányi szavait idézzük: „Tizen­kilenc éves korában, mikor nálunk még nem is álmodoztak modern irodalomról, egy vidéki lapban egymás után jelenteti meg novelláit. Nyelveket nem tudott, egy magyar kisvárosban elszigetelten minden hatástól, önnönmagának mélységes mélyeit búvárolta és a lidércnyomás.

Next