Új írás, 1979. január-június (19. évfolyam, 1-6. szám)
1979-01-01 / 1. szám - KÖRKÉP - Dérczy Péter: Aki érezte az időt (Csáth Gézáról)
ber 11-én újra megszökik és gyalog elindul Pest felé, a jugoszláv határon azonban feltartóztatják. A határőrök között egy óvatlan pillanatban szokásos adagjának többszörösét veszi be a pantopon nevű narkotikumból s meghal. Ott a határon azonban nem Csáth Gáza pusztult el, csak Brenner József, Csáth Géza már régen halott volt akkor. Utaltunk már arra a tényre, hogy a századvégen egy sor fiatal prózaíró tör előre. Az 1880-as- 90-es évek az első olyan időszak a magyar irodalomban, mikor nem a líra kizárólagos uralma figyelhető meg, sőt, a korszak reprezentáns műfaja inkább a próza, ezen belül is a novella. Az okok pontosan azokban a gazdasági-társadalmi tényezőkben rejlenek, melyeket most nem ismételünk meg, hiszen más vonatkozásban már kitértünk rájuk. Ugyanitt keresendő annak a kérdésnek a gyökere is, hogy miért a novella került előtérbe. A polgári fejlődés kibontakozása természetes módon vonzza magával a prózai műfajok erősödését. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a regénynek mint átfogó formának a feltételei is létrejönnek. Röviden, a már jellemzett átmeneti korszak elsősorban a kisebb epikai formáknak, a novellának, elbeszélésnek kedvez. Az állandó mozgásban, változásban levő valóságot - ahol a legkülönfélébb tendenciák, olykor egymásnak ellentmondó, egymással ellentétes irányok, régi és új egyszerre hatnak - a nagyepikai forma éppen az áttekinthetetlenség, a kellő távlat hiánya miatt, még nem képes megragadni, és totalitásában ábrázolni. A novellánál azonban más a helyzet: mint kisepikas forma mégis csak az objektív valóságra irányul, azt jeleníti meg, s ezzel a polgári társadalom kibontakozásával egyidőben jelentkező polgári kulturális igényeket elégíti ki. Ugyanakkor, tartalmi-formai szempontból nem szükséges a novella számára az a távlat vagy viszonylagos stabilizáció, ami a regény esetében elengedhetetlen. A novella természetéből eredően a valóságnak csak egy nagyon szűk metszetét ragadja ki s ábrázolja, de ez elegendő is emberiművészi szempontból, mert a novellában éppen az egyedi, az egyéni a fontos. A regény totalitásával szemben a novella individualizmusa, egyszerisége, kihasító képessége áll. Következésképp, a tipikus sem úgy jelenik meg benne, mint a regényben. A tipikus csak egy ponton fénylik föl. Lukács György szavaival élve, „a novella csúcspontján, ahol az individuális átcsap a törvényszerűbe", így az író, bár valósága egészét nem tudja átfogni, áttekinteni, egyetlen ponton mélyrefúrhat, s a sötétségbe belevilágíthat, ezzel mintegy fényt vetve a valóság szerkezetének azon elemeire is, melyeket közvetlenül nem képes, mert nem is lehet képes, kifejezni. Persze a regény sokoldalú megközelítésmódját, teljességét a novella nem pótolhatja, még akkor sem, ha egy-egy életművön belül, illetve különösen több életmű egymás mellé állításában, a novellák sorozatából, mozaikosan, de kibontakozik ennek az egésznek a képe. Ily módon tárul szemünk elé a századvég magyar valósága a kor - Justh Zsigmond párizsi naplójának szavaival - ,.»modern« gárdájának" műveiből. Justh meghatározása egyébként teljes mértékben jogos, maga Justh, Gozsdu. Petelei és a többiek valóban már modern irodalmat írnak, széles alapot teremtve tartalmi-szemléleti, valamint formai szempontból a XX. századi, minden tekintetben modern irodalom megszületéséhez. A Nyugat „minőségi ugrásának" ők a „menynyiségi elődjei”. Többszörös kitérővel érkeztünk el oda, hogy most már az író műveiről szóljunk; úgy gondoljuk azonban, ez az az út, mely Csáth Gézához közelebb visz. Mert abban ugyan igaza van Karinthynak, hogy „a tragédia nem kulcsa az ő írói munkásságának és ez a munkásság se kulcsa az ő tragédiájának”, de a kettőt mégsem szakíthatjuk el egymástól egymásra vonatkozásukban, szomorú egységben kell látnunk az életet és a művet. Bevezetőként a Csáth-életmű két különös sajátosságát említjük meg, mindkettő az író kiemelkedő tehetségét reprezentálja. Az egyik vonása az életműnek az, hogy Csáth Géza alkotásaiban nem fedezhetjük fel azt az irodalomtörténeti közhelyet, melyet írói-művészi „fejlődésnek” szokás nevezni. Persze írásai az idők folyamán árnyaltabbá válnak, biztosabban uralkodik eszközein, de már legkorábbi műveiből is „az igazi Csáth” pillant ránk. A szemlélet, a módszer, az eszközök, a témavilág és a motívumrendszer lényegileg már kialakult első jelentkezéseiben ez már a későbbiekben sem fog változni, legfeljebb az arányok lesznek pontosabbak. Csáth lesz célratörőbb. Azok az egyensúlyvesztések, melyek mégis előfordulnak majd, már nem a művészi tehetség kérdései, problémái, hanem pusztán külsőleges tényezők következményei, s így nem is eshetnek esztétikai mérlegelési ítélet alá. A másik jellegzetesség illusztrálására a kortárs és rokon Kosztolányi szavait idézzük: „Tizenkilenc éves korában, mikor nálunk még nem is álmodoztak modern irodalomról, egy vidéki lapban egymás után jelenteti meg novelláit. Nyelveket nem tudott, egy magyar kisvárosban elszigetelten minden hatástól, önnönmagának mélységes mélyeit búvárolta és a lidércnyomás.