Új írás, 1980. január-június (20. évfolyam, 1-6. szám)
1980-01-01 / 1. szám - VALLOMÁSOK, VÁLLALÁSOK - Rónay László: Babits Mihály regénye, a Halálfiai
hős-féle, aki mindent megtehet, s akivel különös, borzongató dolgok történnek." Imrus is beleesik a kor legsúlyosabb betegségébe: a fantázia édes csábításának engedve s a világfájdalom parttalan és nehezen konkretizálható érzületébe feledkezve. „Irigyellek, Béla mondja barátjának hogy nem érzed az élet borzasztóságát és céltalanságát." De ez csak látszat: egy külön világ teremtésének - Babits által ironikusan ábrázolt - kísérlete. A kiüresedett ember céltalanul keresi eszméit a korban. Ahogy Palágyi Lajos írta: Olyan koldus ez az élet. Kell teremtnünk hazug érvet. Ha a végzet nem teremt. Ha mindenhol síri csend. Kell álfényben csillogtatnunk Zajjal, garral fitogtatnunk Létünket, a fénytelent. Mert megfojt a síri csend. (Bál után) Imrus éppen belefeledkeznék a világ céltalanságának és hiábavalóságának lázas ábrázolásába, amikor megszólal barátja, s az új generáció száraz racionalizmusával - mely Babits számára ugyancsak nem volt rokonszenves - ezt a gyógymódot javasolja: „Menj el egy kis nőhöz!" Mintha csak azt mondaná az író: ebből a bűvös körből nem lehet kiszabadulni, bármerre indult is az élet körein, végső soron mindig ugyanoda érkezel vissza: a semmi, a céltalanság lehúz és magához hasonít. Az újabb kutatás (elsősorban Sipos Lajos írásaiban) részletesen dokumentálja, milyen hosszú folyamat során alakult ki a Halálfiai végső formája (s ezt sem nevezhetjük befejezettnek, mert Babits említi egyik beszélgetése során, hogy tovább folytatta volna). Ennek a gyötrelmes, megállásokkal, újabb vázlatokkal, ötletekkel és átírásokkal teli útnak az lehet az egyik magyarázata, hogy Babits szándéka szerint egy korszak legjellemzőbb jegyeit igyekezett belesűríteni a történetbe. Kevés olyan történeti szakmunka akad, melyből érzékletesebb képet nyerhetnénk a század utolsó évtizedeinek belső mozgásáról, mint a regényből. Pontosabban: mozdulatlanságáról, hiszen Babits szerint is a magyar Pató Pál virágkora ez, amikor az ősi eszméket lassan belepi a por, s az igazi szenzációt a házasságtörés és az öngyilkosság jelenti. Ez az a „Vézna Ideál”, mely előbb-utóbb mindenütt hatása körébe vonja a kibontakozó emberi életeket. „Szocializmusnak még híre se volt, hacsak nem könyvekben, ahol a jövő csak mese, mint a múlt. Rend volt, biztonság, unalom; csak a Szerelem pajkos istenétől lehetett még kalandot remélni, aki, mint mondják, minden rendet áttör." A szerelem érzése, azaz inkább egy megnevezhetetlen változtatás igénye lendíti előre a regény cselekményét, melynek során a kis tragédiák árnyában újra meg újra megvillan az öngyilkosság kísértése. A világ megállíthatatlan haladásának érzése, a népszerűség víziója meghátrálásra késztet minden emberi akaratot, újító vágyat, s inkább arra ösztönzi az önmagával meghasonlottakat, hogy dobják el az értelmetlennek látszó életet (Imrét is megkísérti e gondolat). Justh Zsigmond egyik regényében olvassuk. .....minden küzdő és szenvedő ember az öngyilkosságra gondol, hiszen néha nem az a csöpp a legkeserűbb, amelytől a színig ürömmel telt pohár kicsordul; egy percnyi szenvedés olyan rövid, s utána a nyugalom végtelen." Energiátlan emberek, köztük igazi, nagy tehetségek is, mint Péterfy, választják e sorsot, s hovatovább valósággá válik Arany Hídavatásénak keserű látomása, az újságok telve vannak szenzációs és kevésbé szenzációs híradásokkal, melyek mind arról szólnak, hogyan dobják el