Új írás, 1980. január-június (20. évfolyam, 1-6. szám)

1980-01-01 / 1. szám - VALLOMÁSOK, VÁLLALÁSOK - Rónay László: Babits Mihály regénye, a Halálfiai

bet mond el a lélekről, mint a tettekről, állóképeiben aprólékosabban festi a figurák vonásait, mint gesztusait. Költői finomsággal és beleérzéssel kalauzol a lélek benső tájaira, s a regényben több minden történik ezen a rejtett vidéken, mint a felszínen, az események áradásában. Módszere nagyjából minden hősé­vel kapcsolatban azonos: elmondja jellemüknek összetevőit, kész alakot rajzol elénk, s csak azután kezd a szálak kibontásához. A „halálos szüret" után egy időre Cenci kezébe kerül az irányítás. Babits e szavakkal jellemzi őt: „Ős asszo­­nyi ösztönök szőttek-fontak benne, sovány kis testében félénk, de szívós lélek bujkált, régóta fojtogatott fukarság lesett a szeméből és szigorú, szinte aszkéti­­kus önzés." Ezek a tulajdonságai dominálnak a regény folyamán, de az író, mint igazi epikus tehetség is, szabadjára hagyja a jellemet, akit a helyzet szorí­tása tovább alakít, csiszol, hogy fokról fokra eltűnjék belőle az itt említett félénk­ség, s átadja helyét az igazi „mátriárká"-nak, aki a pusztulás és romlás közepette is szívósan őrzi a vagyon töredékeit, hogy az elmúlás biztos tudatával szívében és törődött izmaiban, megmentsen valamit a múlt igézetéből. „Nagy tehetsége volt a rezignációhoz. De ez nem az akaratnélküli emberek bágyadt rezignációja volt, hanem az a makacsság, mely nem tud belenyugodni a sorsba, ahol nem lehet segíteni, hogy annál több ereje maradjon fölhasználni a legkisebb rést, melyet a Végzet ad, s belefeszíteni akarata ékét, makacsul s keményen." E szí­vóssága — mint Halász Gábor írja - „a nemzetnek ígér feltámadást". A halotta­kat kitörli emlékezetéből - ezek Kádár Erzsébet szavai -, „az élőkért él." Elsősor­ban az ő alakja, az ő szikár puritán munkája, jövőbe ágyazódó magatartása az, ami a Halálfiaiban mégis perel az elmúlással és a véggel. Vele szemben a regényben több olyan figura is felbukkan, aki csak a pillana­tot tartja igazán fontosnak. A „pillanat mámorá"-nak kultusza jellegzetesen szá­zadvégi tünet: felbukkan több változatban Justh Zsigmond­­Vap­djában, s Re­­viczkynél, aki a „kis semmiségek"-ből eredezteti a nagy érzelmeket is: Megvérez gyönge tűszúrás is; Kis szikrától is lánggal égek. És örömömnek, bánatomnak okai gyakran semmiségek. (Propria laus) Hintási Gyula, a Halálfiai legérdekesebb alakja kétségtelenül ilyen pillanat-em­ber. „.. .csak az boldogul, aki a szennyben úszni tud - ez életének cinikus alap­elve, s Döme bácsi megdöbbentésére még hozzáteszi: - Aki célhoz akar érni, nem nézi az Erkölcs kételyeit." Ez is jellegzetesen századvégi gondolat: az új nemzedék egyre erősebben vallotta, hogy az ember csak magában bízhat, csak a saját erejében remélhet. Anatole, Toldy István regényének hőse „alkot magá­nak olyan új erkölcstant, melynek csak ruganyosságából húzhat hasznot". Ez a moralitás jellemzi Hintásst is, aki őriz valamit a természettudományos gondolko­dás anyagelvűségéből, s elmondhatná Ábrányi Emillel: Anyag! Te édes! te drága! Erők, érzékes rejtélyes világa. Boldogság kútfeje! Te vagy az élet egyedül. Te érző, te fájó. Te égő portömeg! A szellem benned üdvözül, Csak benned nagy, remek! (Túl a síron) 28

Next