Új írás, 1981. január-június (21. évfolyam, 1-6. szám)
1981-05-01 / 5. szám - KÖRKÉP - Lőrinczy Huba: A tézisek vallomása (Ambrus Zoltán Solus eris című regényéről)
fájdalmas hiábavalóságát, „és feloldhatatlan magányosságban siet a többi magányos közt végső tragikus egyedülléte felé ..." (Lukács). Az Asztalos tapasztalta és tudatosította tragikum azonban folyvást a komédiák mezébe öltözködik, bizonyítván ezzel a két minőség egybefüggését s a dolgok teljes relativizmusát. Az élet -tanúsítja a regény számos részlete-pajkos játéknak, komédiának tetszik kívülről nézvést, ám tüstént tragédiává lényegül, amidőn belülről szemlélődünk. A festő mint afféle jól fizetett mulattató, örökkön jókedvű clown éli világát a Szepessyek kastélyában, pedig közben elvérzik a reménytelenség és hasztalanság sejtelmétől. Sorsa, egész históriája az öreg mester igazságát példázza:......minden élet, tragédia, de ez a sok tragédia néha . . . vígjátékokból alakul ki, ami azt bizonyítja, hogy a tragédiák és a vígjátékok anyaga ugyanegy, vagyis: nincsenek vígjátékok, csak olykor vígjátékoknak tűnnek fel, a közönyös néző előtt, a tragédiák egyes részletei." Ilyen értelemben komédia és egyszersmind szomorújáték az öreg báró különös nyakasságának, majd ellágyulásának története, Valéria és Albert házassági libikókája, Sárossy főispán harsányságba és orosz közmondásokba rejtőző pipogyasága, az öreg, köszvényes festő sóvársága az elszalasztott ifjúság és élet után. Csupa vígjáték látszatra, holott a magja mindnek tragikum és áttörhetetlen magány. S ugyanezért húzódhatnak meg a komor tézisek a regény vidám és banális empíriája mögött, ugyanezért vonhatja be a históriát az irónia csillogó és szomorkás zománca. Említettük volt: két idősík játszik egymásba a Sous erisben, s két Asztalos Gyula lép elénk: a hajdani aktor és a későbbi néző. Keveredik ugyan folyvást egymással a két idő, s eggyé mosódik gyakorta a kétféle Asztalos, a dualizmus mégis jól érzékelhető s összetevői szét is választhatók. A regényvilág egésze gyorsan kiderül ez — a retrospekció elvére épül. Az ifjú festőé az akció, az empíria szférája, későbbi énje meg a kommentálásban, a tézisek szigorában otthonos.........életem akkor az asszonyoké volt..." — hangzik föl az első, árulkodó vallomás, hogy sorjázzon rá hamarost a többi is: „Akkoriban... kényes legény voltam...". ......egyszer, később, megpróbáltam lefesteni. . ."; „Az oderbergi vasút vonatainak ma már közvetlen összeköttetése van a kassai gyorsvonattal (...) Akkor nem így volt";.......most már nem tartok attól, hogy nevetséges elbizakodottsággal fognak vádolni. . ."; „Ma, ma már tudom, hogy nem vette komolyan az udvarlásomat" , s mind között a leglíraibb és leggyötrelmesebb: „Most, amikor egyetlen örömöm az, hogy a papírra teszem az emlékeimet, most, amikor... de ne beszéljünk a jelenről . . . ó, milyen boldog volnék, ha csak még egyszer, egyetlen egyszer hallhatnám ezt a nevetést!" A felét sem citáltuk a lehetséges példáknak, ámde nyilvánvaló ennyiből is a két idő, a kétfajta én és magatartás elkülönülése. A szétválasztás és a szembesítés azonban csak egy bizonyos határig lehetséges, azon túl állandósul már az interferencia, egymásba úsznak, összemosódnak a kontúrok. Nem a maga valóságában, hanem a ki-kihagyó emlékezet és a rezignáció fátyolon át szemlélhető a fiatal Asztalos naiv és komikus, csetlő-botló ténykedése, a hajdani aktorra minduntalan rávetül a majdani néző komor és kiábrándult árnya, amint a néző is őriz még valamit az aktor ifjúi, hetyke dacából és játékosságából. A kétféle idő és a kétfajta személyiség emez egybefolyása, összekuszálódása, keveredése igen érdekes helyzetet teremt. A figura, ki így keletkezett, végül is sem az egyik, sem a másik, hanem egy harmadik, ködlő asztráltestként lebegvén egy harmadik időben, egy különös, köztes állapotban: az emlékezésben. Az elbeszélő helyzete a passzív szemlélődőé, kiben a múlt eseményei — az újraélés folytán — mintegy jelenné válnak, hogy elnyerjék végső értelmüket és jelentésüket, s igazán fontossá épp a felidézés művelete avatja őket. Az emlékezés tartama teljességgel bizonytalan — egy perc? egy óra? egy nap? — múlt és jelen távolsága több mint kérdéses (bár sejthetően csak évekkel, netán évtizedekkel mérhető), a jelennek nincsen semminő plaszticitása, érzékelhető linearitása, a múlt pedig , holott reálisnak, ob-