Új írás, 1981. január-június (21. évfolyam, 1-6. szám)
1981-06-01 / 6. szám - KÖRKÉP - Németh G. Béla: Szemközt egy legendával (Justh Zsigmond epikája)
hivalkodhatnak. Nekünk ellenkezőleg azt kell bebizonyítanunk, hogy dacára vagyonúnknak, nemesek maradunk. Hisz a pénz. . . igazuk van az anarchistáknak, lealacsonyít, kiöli az érzést a szívből, eltompítja az elmét, mert ostoba gőggel tölti be a koponyát." „Hajolj le a néphez s emeld fel magadhoz; tanítsd, segítsd, meríts tőle (végtelen bölcsességétől) vigaszt, s ne felejtsd el egy percig sem, hogy közelebb van hozzád minden másnál itt az anyaország határain belül. Tanuld meg tőlük a családi élet egyszerű struktúráját, tanuld meg tőlük az élet nagy esélyeit egyszerűen venni fel. És aztán fejleszd, nemesítsd, amit tőlük tanultál, s ezt hirdesd fennen, de csak akkor, ha már igazsággá változott lelked mélyén. (...) Az arisztokrácia hivatása megmutatni nagyban azt, amit a többinek kicsinyben követnie kell (...) Ez a társadalom, hiszem, tönkre fog menni, mint a többiek tönkrementek; ekkor lesz a mi hivatásunk - az arisztokratáé emlékeztetni az új embereket a régi erkölcsökre, s átvinni mindazt, amit szükséges tudni az új embereknek [akikről előbb „a boltoslegényekkel" példálódzott], mert a forrongás, a pusztulás, a harcok terén ezt meg nem tanulhatták." Bizony, igen szép búcsúlevél ez, s még szebb proklamáció. Az Action Française emberei is szívesen vették volna, de hát ők nem olvashatták. Annál ismerősebbnek tűnhetett egyik vagy másik passzusa, eszmecsoportja vagy éppen valamennyi az említett reformvágyak minden rendű s rangú képviselőinek. „A talaj", „a föld", „a gyökér" ereje, védelme, „a történelem mélye", „a nép végtelen bölcsessége", „a családi élet egyszerű struktúrája", „az egészségesen konzervatív újítás", a megélt történelem vezérlő elsőbbsége, „a pénz lealacsonyító, elmetompító, szívölő volta," a lelki-szellemi arisztokrata irányító küldetése —és annyi társuk, mind-mind oly ismerősen s meghitten csengett. A pénz legendáját 1893-ban írta Justh. Az agrárius arisztokrácia és gazdag földbirtokosság egyre erősödő nagybirtokvédő, antiindusztriális mozgalma, a szegényparasztság, a zsellérség, a cselédség főleg alföldi részének sűrűsödő szociális mozgolódása meggyőzte, hogy jó úton halad, hogy oly témákhoz és rétegekhez nyúlt, amelyek együttes és szembesítő vizsgálata okvetlenül szükséges annak, aki tisztán akar látni s szerepet akar vállalni. S ő mindkettőt akarta. Gyors egymásutánban, megírta előbb a Gányó Julcsa című paraszttárgyú nagy elbeszélését, majd a Fuimus című arisztokrata miliőjű regényét. Az utóbbit szokás munkássága csúcsának tekinteni; korábban mi is osztoztunk ebben az ítéletben. Újraolvasva műveit azonban látnunk kellett, hogy inkább az előbbiben sikerült igazán az elbeszélés általános követelményeinek is eleget tennie, s egyben a kor prózaepikáját is előbbre mozdítania. Az időrendet megcserélve hát, a Fuimust vesszük előbb szemügyre; tanulságai nemcsak a Gányó Julcsát, nem is csak Justhot, de a kor általános művészi problémáit is segítik megvilágítani. (A követendő út kijelölése: a Fuimus) A magyar arisztokrácia világának ábrázolása valódi szerepvitela idején epikánk élvonalszintjén nem történt meg. Bánffy Miklós trilógiája e réteg sajátos erdélyi részére korlátozódott, főleg pedig nem ütötte meg a mondott színvonalat. Jókai, Mikszáth, Krúdy, Móricz inkább csak egyes arisztokrata figurákat rajzolt, s nem e réteg belső életét. Nem is ismerték azt, s hőseik többnyire erősen stilizált (mellék) figurák, az éppen adott regénycéloknak megfelelően. Paródia és mítosz egyaránt előfordul náluk gyakran, nemegyszer egyenesen egymásba oltva. Justh, ha nem tartozott is a magas arisztokráciához, mint hinni s hitetni szerette volna, belülről volt otthon e világban, s kitűnő megfigyelő és leíró készségével, irodalmon és utazáson iskolázott szemével, műveltséggel átitatott s gazdag rétegzettségű nyelvével ha belső ábrázolást nem is, legalább hiteles külső rajzot, tablót nyújthatott volna. Sajnos, a Faimus nem az. Jókai- s még inkább Mikszáth-rajz, elmélettel megfejelve s elméleti illusztrációvá kárhoztatva és korlátozva, méghozzá szerencsétlenségére, egy művészetellenes lapos elméletnek, a késő-pozitivizmus társadalombiológiájának illusztrálására kárhoztatva és korlátozva. Justh egy olyan ősi epikus helyzetet tesz meg az elbeszélés egybefogó keretéül, szembesítő bázisául, megjelenítő folyamatául, mely szinte minden irodalomban és minden szakaszban jelen van, valósággal toposszá vált; a polgári átalakulás felmenő korszakaiban azonban különösen gyakori. A külföldön, a fejlettebb, a műveltebb, az ideálnak tekintett világban nevelkedett tehetséges, képzett és küldetéses alkatú fiatalember hazatér s találkozik övéinek világával, kiformálja róla ítéletét s meghatározza benne célját, lehetőségét, módszerét. Az ifjú ember ezúttal egy felsőmagyarországi, bár címtelen, de a magas arisztokráciához tartozó család fia, Márfay Gábor. Az ő szemén át láttatja az író három vármegye arisztokráciájának életét. Pontosabban az ő elméletén át. S ez szigorú elmélet, amely az irodalomra a tudomány regulázó fölényével tekint le. Ami ebbe nem fér bele, az nincs is, az nem érdemes a látásra, az ábrázolásra.