Új írás, 1981. július-december (21. évfolyam, 7-12. szám)
1981-12-01 / 12. szám - HALÁSZ GÁBOR ÜNNEPE Az író nyolcvanadik születésnapjára - Szentkuthy Miklós: Az értelem primátusa
irodalomban, Lyly módjára, égi-édes chanson és lélekürülékben való vájkálás játékos váltakozása? Ugyan mit henceg századunk modern költészete mechanizált blaszfémiáival (Jouve. . .), nonsens-brnoche-aival, mikor a 17. századi orvos-költő, Sir Thomas Browne (művei öt kék kötetének sorait Halásszal szenzuális-racionális hangyászként túrtuk-fúrtuk) : arról ír a „Religio Medici"-ben, hogy épp olyan vígan emészti a salátát, ha temetőben szedték, mintha kertben. Donne-fordításom, Donne stílusa. Halász-esszémnek fő témája lehetne: ráció, kép és metafora-kaleidoszkóp, szexualitás. Isten, halál, szójáték, matematikai rejtvény, egzisztencialista bőregérszárnyak, vérző szív és tán vérzőbb agy— milyen tapintható délibábok századvégünk generális „irodalmi" romeltakarításához! Tollunkból kiesett az „egzisztencialista" szó (rég kiszáradt pecsétviaszk), az Angol Kincsestár szerkesztésekor (1940-42) milyen harcias gyönyörűséggel állapítottuk meg, hogy Bessenyei György milyen páratlanul racionális és költői fordításban adta vissza Alexander Pope (1688—1744) „Essay on Man"-jét — ehhez képest az egész „filozófiai" existenz-business gyermekkuckóba való. Talán esszém legizgalmasabb, legdémonibb climaxa Halász Gábor démoniájáról: teste, lelke, szíve, agya, belső költészet-máglyán égése tomboló romantika volt és -Goethe? Büchner? - kegyetlen aszkézissel érezte a korlátlan érzelmi túláradások veszélyét, sőt lírikus delíriumokban, olcsó bohémságokban, misztifikáló programocskákban a Költészet Halálát. Ennek a pro ráció! pro ráció! szent harcnak eredménye volt, hogy az én könyvtáramat is gazdagította (Halász sugalmazására) 1927-ben Srbik óriási monográfiája Metternichről (józanság. . .) — Dvorzsák összes műtörténeti munkája (józanság . . .), vagy a 17. századi (a legeslegkevésbé romantikus) Pepys Naplója. De? Szíve vére örökké titkolt cseppjei vörösét mégis csak láttuk, ha olyan ősgyökeres, őshiteles walesi—kelta monumentális, misztikus-reális regények kerültek kezébe, mint J. C. Powys: „Glastonbury Romance"-a. Amint az Angol Irodalom Kincsesháza összes kegyetlen kritikai esszéivel egyértelmű, egyértékű kifejezése irodalomtörténeti, félreérthetetlenül egyirányú (Ráció! Nagy szenvedély!) elveinek, talán nem is nagy túlzás, ha Justh Zsigmond Naplóinak kiadását ebbe a kategóriába sorozzuk. Ezer megjegyzésünk ide nem fér el (tán egyszer egy „Nagy Esszé"-ben . . .), de egy irodalomtörténeti, irodalomlélektani (sőt családlélektani. . .) szempontból legfontosabbnál is fontosabb tanulság számomra és mindenkinek, hosszú beszélgetésünk: hogyan kell intelligensen naplókat, emlékiratokat, levelezéseket olvasni, értelmezni? Bárki naplója legelsősorban nem igazság — a „vallomás" távolról sem valóság, hiteles szentírás —, naplókban ezer a pillanatnyi indulatkitörés, mely pillanatok múlva elmúlik, ennél fogva hülye az az (esetleg lopva) olvasó, aki ezeket a szinte jelentéktelen kitöréseket „végzetes szentenciáknak" képzeli - naplók: fantáziákkal vannak te\\ (ismét értelmetlenség ezeket az alattomos kutakodónak valóságként felfogni) —, a „memoárok"-ban nyüzsögnek a tévedések, keveredve legfreudibb gödrökkel és buktatókkal — naplók: szó se róla, hogy ősforrásai volnának az őszinteségnek —, ellenkezőleg : a legtöbb naplóíró többször komédiás, mint konfesszor- esetleg szent hazugságokat ír, ír, ír későbbi olvasók számára. A Justh Napló kiadásával kapcsolatban ez volt egyik legtanulságosabb irodalomlélektani beszélgetésünk, írók, festők, filozófusok százait, akiket recsegő egyetemi katedrák, üzletesek és sznobok, naiv Hüvelyk Matyi-esztéták forradalmi csodáknak, újdonságok újdon-