Új írás, 1982. július-december (22. évfolyam, 7-12. szám)
1982-07-01 / 7. szám - SZEMLE
Ez az analízis egyébként azért is hallatlanul izgalmas és ösztönző, mert Jókai regényvilágának elemzési lehetőségeit messze kiterjeszti, beleállítva azt a századvégi Európa pszichológiai érdeklődésébe, oly lelki összetevőkre irányítva a figyelmet, melyek teoretikus kifejtésben ugyanekkor kaptak hangot a kor nagy tudósainál. Bori Imre nemegyszer utal rá, hogy Jókai ábrázolásmódja, s a regényeiben felbukkanó, mind határozottabb kontúrokkal körvonalazódó létproblémák az európai ízlésvilágban is jelen voltak. Perdöntőnek látszik e vonatkozásban, amit a kor „tudathasadásos" jellegéről és Jókainak az emberi „metamorfózisokra" orientált regényeiről mond, melyekben különös erővel jelenik meg a megújuló életnek sok „rút" vonása. Az író azt is pontosan érzékelte, hogy hőseinek e korban kell élniök, menekülniük csak egy képzeletbeli kertbe lehet, hol még érintetlen a természet egyensúlya, mint Berend Iván Delejországában. S mintegy e csodálatos vegetáció ellenpéldáiként megrajzolja a rohamosan polgáriasuló városi embervegetációt, hol „a belváros egy tömkeleg". Jellegzetesen századvégi téma volt ez is: a mohó tülekvés és a falusi idill szembeállítása, a „puffaszkodó hideg szörny" és a falusi „csöndélet" ellentétes életérzésének sejtetése, melyből az is kiolvasható, hogy a fővárosba özönlő, megélhetést kereső embertömegek jóvátehetetlenül elveszítettek egy olyan közeget, mely az előző évtizedekben még a vágyott békességet rejtegette. A kalandorok, a vállalkozók világa lesz Jókainak is központi színpada, s ha alakjait — mint erre Bori Imre helyesen mutat rá —nem fejlődésükben ábrázolja is, bennük teljes értékű típusokat teremt, akiket ugyan olykor misztikus erők irányítanak, bennük azonban mégis e korszak jellegzetes antropológiai kérdései inkarnálódnak. Egészen vázlatosan, amolyan „madártávlatból" jeleztük Bori Imre Jókai-tanulmányának néhány igen fontos meglátását. E terjedelmében is hatalmas, több mint hétéves írás sűrítve mutatja Bori Imre irodalomtörténeti habitusának legjobb vonásait. Majdnem minden megjegyzése, részfejezete alkalmas arra, hogy nyomán újragondoljuk a századvégről kialakult képünket. A szerző itt inkább azokat a vonásokat hangsúlyozza, melyek Jókai művészetét európai távlatba állítják, s alkalmasak arra, hogy általuk alaposan elemezzük a magyar és a világirodalom lehetséges kapcsolódási pontjait. Ugyanakkor hallatlanul izgalmas feladat volna azt is vizsgálni, hogy az itt elmondott szemléleti jegyek hogyan érvényesültek a századvég hazai irodalmában, s nem lenne terméketlen felvetni azt a kérdést sem: vajon Jókaira hatott-e a századvég, vagy éppen fordítva, az ő tekintélye és írásművészete volt-e az az ösztönző forrás, melyből kortársai merítettek? El kell azt is mondanunk, némelyik vonatkozásban lebilincselő Bori Imre problémaérzékenysége, s az a könnyedsége, mellyel unos-untalan emlegetett és alkalmazott irodalomtörténeti összefüggésrendszer helyett újat teremt, s hősét a gondolkodástörténetnek olyan hálójába helyezi, mely eddig jórészt csak más összefüggésekben volt ismert. Nevezzük ezt korszerű irodalomtörténetírásnak? Vagy egyszerűen szenvedélyes, termékeny impulzusokat felvető gondolkodásnak? Alighanem teljesen mindegy. A lényeg az, hogy Bori Imre — anélkül, hogy radikálisan szakítana az irodalmi hagyománnyal —, arra késztet, hogy túlhaladjuk sztereotípiáinkat, s helyettük végre a művekkel, a szöveggel szembesüljünk, mert hiszen mi is volna jellemzőbb egy íróra, mint maga a műalkotás. . . ? Jókait - de az egész századvéget elfogulatlan szemmel újra kell olvasnunk, mondja Bori Imre, s ez a meglátása összehangzik Németh G. Béla Életképforma és regény című tanulmányának végkicsengésével, mely ugyanezt a friss szemmel történő, mindenfajta prekoncepciótól ment újraolvasást szorgalmazza, mert Jókaiból nemcsak egy ábrándvilágot tanulhatunk meg szeretni, hanem a századvégi magyar élet sok jellemzőjét is átérezni. (Érdekes, hogy a két tanulmány, Bori Imréé és Németh G. Béláé ugyanabban az évben született, mintegy az irodalomtudományi szemléletmód mai átformálódását bizonyítva.) A Varázslók és mákvirágok másik nagy és fontos felfedezése: Justh Zsigmond. Ebben az írásban, felépítésében megint tetten érhetjük Bori Imre módszerének egyik vonzó sajátját: a maga elképzeléseit ellenőrzi a korábbi megállapításokkal szembesítve. Tanulmánya bevezetésében végigtekint a Justh életművével foglalkozó felemás hazai filológián, majd azt bizonyítja, hogy az értékelés bizonytalanságának részben az a magyarázata, hogy Justh Zsigmondot nem „ember és kor tragikus konfrontációinak" erővonalai mellé kell elhelyeznünk, hanem azt kell keresnünk életművében, hogyan gondolkozott önmagáról ez a korszak, magyarán: Justh pályája a századvég önszemléletének egyik legfontosabb és leghitelesebb megnyilatkozása. Egybevetve Justh Bourget-tanulmányát és Ádám című regényét-e párhuzamos vizsgálatot példamutatóan magas színvonalon s minden erőltetettség nélkül végzi el Bori Imre - eljut a századvégi életérzés egyik legjelentősebb, meghatározó vonásához, a pesszimizmushoz, mely már Arany János lírájának is fontos eleme volt, s a kor regényvilágá